Magyar Narancs: Az elmúlt években a nyugati világban a politikai kérdések identitáskérdésekké váltak, és több neves gondolkodó szerint – látva például Trump felemelkedését, a Brexit kezdeti sikerét és az orbáni populista nacionalizmust – ez az identitáspolitika végveszélybe sodorhatja a nyugati világot. Az identitáspolitika néhány évtizede még minimum semleges, sőt pozitív jelző volt.
Feischmidt Margit: Az identitáspolitika fogalma a multikulturalizmusénál is semlegesebb volt az 1960-as években, bár ezt ma már nehéz elképzelni. Egyszerűen olyan politikai beszédmódot jelölt, aminek a homlokterében emberek, embercsoportok kollektív sajátosságai állnak, amit egyesek a kollektív identitás, mások a közösségi kultúra fogalmával írtak le. Ez a politika eredetileg a korábban el nem ismert, elnyomott kisebbségi identitások felszabadítását és a közbeszédbe, politikai képviseletbe emelését ígérte. Mára viszont a fogalom bekerült a mainstream politikai közbeszédbe, és ahogyan sok kutató korábbi munkáira támaszkodva Francis Fukuyama írta, az eredetileg baloldali gyökerű identitáspolitizálás felelős az alapvetően univerzális értékek és osztályalapú érdekek alapján szerveződő liberális demokráciák erodálódásáért. A nacionalista populizmus a többség nevében megfogalmazott identitáspolitikai válasz sok nem identitáspolitikai, hanem gazdasági, társadalmi feszültségre, konfliktusra.
MN: A nacionalista populista rendszerek hívei azt állítják saját magukról, hogy nem folytatnak identitáspolitikát, sőt leszámolnak vele.
FM: De nincs igazuk. A kérdés az, hogyan kerülhetett át az identitáspolitika a baloldalról a szélsőjobboldalra, majd vált a jobboldali populizmus retorikai keretévé. Hogy ezt meg tudjuk válaszolni, vessünk még egy pillantást a kezdetekre. A kisebbségi identitáspolitikák – feketejogi, etnikai kisebbségi, meleg- és nőjogi mozgalmak – a 60-as években váltak meghatározóvá. A baloldali gondolkodás felívelőben volt akkor, amit a nyugati társadalmakban prosperáló gazdaság megtámogatott.
| ||
Ez az identitás- és multikulturalista politika egyszerre lépett fel a közösségek érdekében, valamint az elismerés és az emancipáció vágyott céljaiért. Ez a kettősség alkotta a lényegét; az emancipáció és a társadalmi egyenlőség alapvetően baloldali értékek, célok, miközben a közösségek reprezentációja, kultúrájuk fenntartása alapvetően konzervatív, jobboldali értékek. A kisebbségi közösségek a multikulturalizmus bizonyos értelmezéseit viszont az elzárkózás, bezáródás legitimálására használták fel. Például Charles Taylornak azt az értelmezését, hogy a multikulturalizmus lényege a kisebbségek kollektív értékeinek és sajátosságainak védelme volna. Eszerint tehát az nem elég, hogy korábban elnyomott csoportok tagjait általános emberi tulajdonságaik miatt és az egyenlő méltóság elve alapján a politikai közösség egyenlő jogú tagjának ismerik el. Igazán egyenlőek csak akkor lesznek, ha sajátos identitásuk felértékelődik és kollektív védelemben részesül. A multikulturalisták és kritikusaik közötti vita, amely a nyolcvanas-kilencvenes években volt szellemi csúcspontján, az elismerés tárgyáról és elvéről szólt.
A minden emberben azonos emberi méltóság vagy a különbözőség és az ahhoz való jog alkotja az elismerés alapját? Hogy egy példával éljek: emberekként kell védeni roma polgártársainkat a diszkrimináció minden formájától, vagy akkor lesznek igazán egyenlő tagjai a társadalomnak, ha sajátos kultúrájuk, közösségük védelmének és reprodukciójának intézményi feltételei adottak, és azokat védik az ország törvényei? Hasonlóképpen a szexuális kisebbségek esetén: ne bántsák őket, mint ahogyan senkit sem lehet bántani, vagy legyenek garantálva azok a mozgatható keretek, amelyek között meleg/leszbikus vagy transz emberek megtalálják a maguk méltó helyét? Van itt valami, ami magyarázhatja a többségi identitáspolitikai válaszokat: a kisebbségi identitáspolitikák nem hagyták érintetlenül a többséget, amely magát neutrálisnak gondolja, de a felszín alatt a saját hatalmát védi. A kulturális és etnikai kisebbségek az etnikai nemzetek, a szexuális kisebbségek a heteroszexuális rend, a nők emancipációja a patriarchális rend haszonélvezőit sértette. Ezért olyan könnyű a dühös, heteroszexuális, fehér és magát többséginek gondoló emberekből álló tömegeket lázítani az olykor hangos, de tényszerűen még mindig alárendelt helyzetben levő kisebbségekkel szemben.
MN: Az orbáni populista nacionalizmusban éppen a sajátosságok védelmének gondolata váltja ki talán a leghevesebb reakciókat, és ez a fajta többségi felháborodás az Egyesült Államokban sem ismeretlen.
FM: Igen, ugyanakkor a fent leírt fordulat mégis viszonylag békésen lezajlott évekkel ezelőtt. Persze, voltak viták, de korántsem olyan hevesek, és csak az akadémiai közegben. Jürgen Habermas már a 90-es években kritizálta az elismerés taylori koncepcióját. Nagy veszélynek tartotta azt, ha az egyének helyett a közösségek és azok sajátosságai kerülnek a politika középpontjába. Szerinte nem kell a politika játékszabályait átalakítani azért, hogy befogadja a sajátosságukat hangsúlyozó embereket, mert ez az alapintézmények gyengüléséhez vezet. Ehelyett a meglévő demokratikus intézményekbe, és mindenekelőtt a nyilvánosság intézményeibe kell integrálni mindazokat, akik korábban kiszorultak. A sikeres integráció pedig megváltoztatja a korábbi társadalmi önképet is. Egy olyan társadalom például, amely komolyan veszi a migráns és kisebbségi hátterű embereket és azok közösségeit, nem tud többé úgy tekinteni magára, mintha etnikailag homogén volna. Németországban a Willkommenskultur vonatkozásában egyre gyakrabban beszélnek posztmigráns társadalomról.
MN: Látva az új jobboldali identitáspolitikák xeno- és LMBTQ-fóbiáját, elképzelhetőnek tartja, hogy a kisebbségi identitáspolitikák tényleg túlzott elvárásokat támasztottak a többségi társadalom felé?
FM: Nem szerencsés éppen azokat okolni, akik kiálltak magukért az elfogadás reményében. Nem a kisebbségi mozgalmak identitáspolitikai mozzanatait kell elvetni. Inkább arra kellene rájönni, mi történt mindeközben azoknak az embereknek a képviseletével, akik nem tartoznak kisebbségi csoportokhoz. Azért lehettek a kisebbségek ilyen hangosak, mert a fehér munkásosztály közben elveszítette a reprezentációját. Ma divatos azt mondani, hogy éppen a kisebbségekhez tartozó középosztály a felelős azért, hogy az identitáspolitizálással szétfeszítették a mainstream baloldalt, és valóban mutatnak arra jelek, hogy például a fekete munkások is belefáradtak abba, hogy csak a fekete voltukon keresztül szólítja meg őket a politika. Mégis, nekem az az érzésem, hogy a fő ok más: egyszerűen a kisebbségi csoportok maradtak aktívak.
MN: Vagyis a baloldali-liberális politikusokkal szemben a kisebbségek tagjai sem feltétlenül tartották már fontosnak a sajátossá-gaik védelmét.
FM: Igen, de van egy másik, szerintem fontosabb folyamat: a baloldali politika – az úgynevezett neoliberális fordulat után – kiüresedett, a pártok, a szakszervezetek elveszítették a kapcsolatot saját tömegbázisukkal. Gyakorlatilag eltűnt a társadalmi osztály alapú, pozitív érdekvédelem. A reprezentáció nélkül maradt alsó középosztályi és munkásrétegekre lecsapott a populista nacionalista identitáspolitika. Ez szintén nem a valódi problémákra keres politikai válaszokat, de a retorikáján keresztül azt ígéri, hogy a büszkeségük helyreállítható egy nemzeti mitológián keresztül. És ez nemcsak Magyarországra jellemző, hanem egész Kelet-Közép-Európára, az Egyesült Államokra, ahol a fehér felsőbbrendűség ideológiája Obama elnöksége után újra fel tudott éledni.
MN: A hatalomban lévő többség érzi fenyegetve a méltóságát?
FM: Ez a többség csak látszólag van hatalomban a politikai reprezentáción keresztül: valójában a gazdasági átalakulások veszteseiről, megroppant egzisztenciájú és identitású emberekről van szó, akiket kihasznál egy politikai elit. Megszólítja őket, ígéretet tesz nekik, elhiteti velük, hogy ők a világ legdicsőségesebb nemzetének tagjai, de nem foglalkozik a valódi problémáikkal, azzal, hogy a globalizációval, az informatikai robbanással mekkora veszteség érte az iparból és a helyi mezőgazdaságból korábban tisztességesen megélő embereket. Nem véletlen, hogy az antiglobalizációs kritikai gondolat a radikális baloldalról egyre inkább átkerül a jobboldali, szélsőjobboldali retorikába.
Úgy tűnik, a radikális baloldal nem tudta megszólítani az egzisztenciális problémákkal küszködő munkásokat. A globalizálódó gazdaság elleni társadalmi frusztrációt elandalítják azzal az ígérettel, hogy itt mindenki egy dicsőséges múltú és páratlan kultúrájú közösség tagja, és ennek a megőrzése a politika legfőbb feladata. Ehhez persze ezeket a közösségeket egyre jobban be kell zárni, azokat a gondolatokat pedig, amelyek a nyitott társadalmakat, az univerzális értékeket támogatják, muszáj ellehetetleníteni. Ez a folyamat azzal fenyeget, hogy a felvilágosodás alapértékeit, az egyenlőséget, a progressziót, a racionális érvelést, a tudást utasítják el. Sokkal könnyebb a kisebbségeken, a menekülteken elverni a port, mint azt mondani, hogy a jogos gazdasági sérelmeket – azt, hogy a magyar autógyári munkás harmadannyit keres, mint a német – kezelni fogjuk.
MN: Az emancipatorikus gondolat vagy a baloldali identitáspolitizálás ezek után hogyan menthető meg?
FM: Zajlik az önvizsgálat a baloldali térfélen. Rogers Brubaker a Trans című könyvében olyan esetekről ír, amelyek groteszk képet alakítottak ki az identitáspolitikákról, mert azt sugallták, hogy az identitás korlátok nélkül megválasztható, továbbá hogy kritizálni sem lehet ezeket anélkül, hogy kiírná magát az ember a baloldali-liberális kánonból. Brubaker szerint érdemes némi önkorlátozással és önkritikával élni a partikuláris identitások tekintetében, hogy fenntartható vagy helyreállítható legyen a baloldali politika egysége. Azért, hogy a baloldali politika annak is elfogadható legyen, aki nem sorolja magát semmilyen kisebbséghez.
MN: Ön szerint is vissza kellene venni a sajátosságok védelmének igényéből?
FM: Igen, de ennek egy belső folyamat végeredményének kell lennie. Nem szabad mindenből visszavenni, amit a populista nacionalizmusok pellengérre állítanak, azért, hogy jobban szeressék a baloldalt azok, akik korábban eltávolodtak tőle. Vajon meddig lehet elmenni a kompromisszum és a közös nyelv helyreállításáért úgy, hogy ez ne támogassa meg a felerősödő homofób és xenofób politikai retorikát? Ez most a legfontosabb kérdés. Ugyanakkor most az identitáspolitika kapcsán az identitás fogalmának alakulásáról gondolkodunk, miközben a problémák jelentős része a politika fogalmának átalakulásából származik. Maga a politika veszítette el a méltóságát, az emberek arra szavaznak, ami a dühüknek hangot ad, vagy ami jópofa, ami szórakoztatja őket. A politikai elit egyik része bürokratizálódott, a másik része csak a kommunikáción dolgozik. Lehet, hogy a parlamenti politizálás mint forma jutott olyan mélypontra, ahonnan négyévenkénti egyszeri szavazással nem lehet már felállni. De fontos volna, hogy az átalakulás alatt ne lehessen a progresszív identitáspolitikák évtizedek során kiharcolt vívmányait, a nemi egyenlőséget, a kisebbségek hangjait lesöpörni.
| Névjegy Feischmidt Margit társadalomkutató, a Pécsi Tudományegyetem docense, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontja Kisebbségi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa. Szakterülete a nemzeti identitás és kulturális emlékezet, a multikulturalizmus és interkulturális kommunikáció. Nemzet a mindennapokban. (Az újnacionalizmus populáris kultúrája) című könyve 2014-ben, az Etnicitás (Különbségteremtő társadalom) 2010-ben jelent meg. |
