Kollégám, Robert Botteri a 80-as évek végén a Mladina szerkesztőjeként együtt munkálkodott Janez Janšával a kommunista rezsim megdöntésén. Gyakran mondogatja, hogy „Janša minden további nélkül lehetett volna a szlovén Havel, mégis inkább a szlovén Orbán lett”. Janša a 80-as és 90-es évek fordulóján a demokráciáért, a szabadságért, az emberi jogokért és a függetlenségért vívott harc szimbóluma volt. (Portréját lásd: A lövészárkok hegymászója, Magyar Narancs, 2017. június 1.) Mára viszont ő lett a kis Orbán, az AfD valamiféle közép-európai kópiája. Nem csak a pártját, a Szlovén Demokrata Pártot (SDS) irányítja, de saját párhuzamos világot működtet. Saját párhuzamos „demokráciát”, melyet saját civil szervezetei és mozgalmai, saját újságíró-szövetsége és szakszervezetei népesítenek be, és persze saját hazug sajtója magyarázza. Ez utóbbit történetesen önök, magyar adófizetők dotálják eurómilliókkal, mégpedig Orbán Viktor jobbkezi emberei és tanácsadói közvetítésével.
Orbán nagy barátja kedden, lapzártánk napján harmadszor is Szlovénia kormányfője lehet, s ez a hazámban meglehetős felfordulást okoz. Forrong a közösségi hálók népe, tudósok tiltakoznak, petíciók születnek, talpra ugrottak a kultúrmunkások, akik a múlt pénteken már Ljubljana utcáira vonultak. Hogyan történhetett meg mindez? Miért mondott le a liberális Marjan Šarec miniszterelnök, és miért adta át a kormányzást Janšának – miközben a gazdaság szárnyal, s a költségvetés úszik a pénzben? „A homárt mi szolgáltuk fel, de megenni más fogja” – mondotta erre maga Šarec.
Labilis partnerek
Az egyik – klasszikus, politikai elemzői – magyarázat a következő. Az elmúlt egy évben Szlovéniát koalíciós kormány vezette, amelynek fő ereje éppen a kormányfő pártja, a Marjan Šarec Listája (LMS) volt. Az LMS népszerűsége nőttön nőtt, s emiatt négy koalíciós társa – amelyek kedveltsége viszont csökkent – egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mind többet és többet követeltek maguknak, kettőben közülük az elégedetlen tagság még vezetést is cserélt. A koalíciós egyeztetések és a törvényhozás egyre nehezebbé vált. Šarec pedig úgy döntött, hogy ez így ne menjen tovább. Lemondott, abban bízva, hogy előre hozott választások lesznek, s akkor a pártja több képviselői helyet szerez, annyit, amennyi elegendő lesz a kényelmes kormányzáshoz.
Mindösszesen ebben állt a nagy terve, amely azonban megbukott. Két koalíciós partnere is – a Szlovéniai Nyugdíjasok Demokratikus Pártja (DeSUS) és az előző kormányfő balközép formációja, a róla elnevezett Miro Cerar Párt (SMC) – éppen az LMS népszerűsége okán lényegében elvesztették egy évvel ezelőtti, 5–10 százalékos támogatottságukat, a kutatások szerint a nulla közelébe zuhantak. Ők nyilvánvalóan ellenérdekeltek az előre hozott választásokban. Ami pedig magát Janšát illeti: a 2018. júniusi választáson, amelynek kampányára Janša – legnagyobb részt a két magyar politikai munkás, Schatz Péter és Habony Árpád közreműködésével – 2,5 millió eurót költött, tízszer annyit, mint bármelyik másik vetélytársa – szemmel láthatóan elérte a plafont. Janša nem képes 25 százaléknál nagyobb támogatást maga mögé kanyarítani – közel ennyit kapott 2018-ban –, és ennél többre, másra az előre hozott voksoláson sem számíthatna. Ezért ő is új kormány megalakításában volt érdekelt. Az SDS, az SMC, a DeSUS és a kereszténydemokrata NSi meg is állapodtak, s ezzel keresztülhúzták Šarec számításait. És meglehet, ebben az új koalícióban néhány képviselő – az SMC, a DeSUS, vagy épp az Angela Merkel vonalát követő NSi liberálisabb tagjai – kínosan fogják magukat érezni: de majd megvigasztalják magukat azzal, hogy ilyen a politika, mit van mit tenni. Janša pártjának egyébként 26 képviselője van a 90 fős szlovén törvényhozásban. A minimum 46 fős többséghez az NSi 7, a nyugdíjasok 5, a liberális SMC 10 szavazattal járulhat hozzá: ez összesen 48. (Várhatóan Janša mellett fog szavazni a magyar kisebbség képviselője, Horváth Ferenc is: hogy pontosan miért, arról lásd cikkünket: Láb az ajtórésben, Magyar Narancs, 2020. február 6. – a szerk.)
De van egy másik, társadalmi-gazdasági magyarázat is. Jól tudjuk, Orbán a negatív kampány mestere lett: az ellenzéket és egyéb bírálóit agresszívan, vitatható módszerekkel – a migránsokkal való riogatáson át a burkolt antiszemita propagandáig – lesöpörte a színről. Hasonlóan kezdett működni Janša is. Több pártot is a történelem szemétdombjára száműzött: a kitűnő Janez Drnovšek pártja volt az első, aztán jött a baloldali-liberális Zares, aztán a Pozitív Szlovénia (PS), s végül az SMC a negyedik. Csakhogy minálunk megtalálták ennek a módszernek az ellenszerét. Három- vagy négyévente új párt alakult, és Janšának minden egyes alkalommal újra kellett kezdenie a rombolást. A hatalmat pedig mindig ezek az új formák szerezték meg. Most azonban hiba csúszott a gépezetbe: Janša ugyanis Šarecet nem semmisítette meg.
Az ok, ami miatt Šarec januárban lemondott, az egészségügyi ellátásról és biztosításról szóló törvény. Šarec ugyanis végre, 15 évnyi, kormányokon áthúzódó tétlenség után eltökélte, hogy a három egészségügyi magánbiztosító körmére néz. Ezek a cégek, amelyek a kötelező társadalombiztosítási járulék egy részéből vásárolnak, illetve szerveznek ügyfeleiknek ellátást, aránytalanul nagy működési költséggel dolgoznak – a túlköltekezésük a számítások szerint évente 50 millió euró költségvetési pénzt emészt fel. Miután kiderült, hogy Šarec komolyan gondolja a megrendszabályozásukat, valóságos lobbicunami indult el: decemberben és januárban az újságírók 80, lobbizásnak minősíthető találkozót regisztráltak a magánbiztosítók képviselői és pénzügyminisztériumi, állami tisztviselők és politikusok között. Egy héttel Šarec lemondása előtt összeveszett kormányának egészségügyi, illetve pénzügyminisztere, az utóbbi lemondott, az egészségügyi bejelentette, hogy le fog – a kormányfő pedig úgy döntött, hogy jobb, ha új választás lesz. Mármint annál jobb, hogy a nyilvánosság a pártjának perpatvaraiban gyönyörködik.
A ravaszkodás perspektívái
Mindez azt is jelenti, hogy a szlovén válasz a szélsőjobb előretörésére – újabb és újabb liberális pártok felbukkanása – még mindig működőképes. Ezek az új politikai formációk még mindig immunisak a populizmussal szemben. Csakhogy gyengék, szervezetlenek és sebezhetőbbek, mint más társadalmi szereplők, például a gazdaság nagyágyúi. Nagyobb, alapvető reformokra, amelyek segítségével ezek az ad hoc koalíciók és rövid életű pártok átrendezhetnék a közösen megtermelt jövedelmek elosztását, így esély sincs. Szlovéniában ezért sokan gondolják ma azt, hogy a szétforgácsolódott liberális pártocskák összeolvadására lenne szükség, sőt, végső soron szövetségkötésükre a szociáldemokrácia és az új baloldal erőivel.
De mi történik az országban addig is, a következő két és fél évben? Az új Janša-kormány inkább két, mintsem két és fél évig lesz hatalmon: nem sokkal a 2023-ban esedékes, következő választás előtt valamelyik kisebb koalíciós partnere egy politikailag alkalmas pillanatban úgyis feláll majd azzal, hogy rájöttünk, ezzel az intoleráns, populista, erőszakos párttal, amely csak a gyűlölet nyelvén tud megszólalni, nem vagyunk hajlandók a továbbiakban együttműködni… Addig azonban nem lesznek különösebb megrázkódtatások. Szlovénia 2021 második felében tölti be az unió soros elnökségét, és addig, tekintettel a nemzetközi közösségre, senki nem akarja majd Janšát megbuktatni. Az elnökség alatt pedig Janša jól fésült, bölcs, megértő, ízig-vérig demokrata politikusnak mutatja majd magát, aki Szlovénia és az EU kedvéért még a családjára és csöpp gyermekeire szánt idejét is feláldozza.
Ám addig, vagyis 2021 elejéig, valóságos poklokat fogunk átélni. Már a múlt héten, amikor Janša megkapta a megbízást a kormányalakításra, a pártja olyan törvény elfogadását javasolta a parlamentben, amely visszacsempészné Szlovéniába a sorkötelezettséget. Természetesen azért, mert csak így tudunk – mindnyájan, közösen – gátat vetni a migránsok áradatának. Az új koalíciós szerződésben e mellett is számos pont ígér harcot a szociális juttatások „haszonélvezői” ellen. Hamarosan a haza, Szlovénia ellensége lesz a menekültekből, a szociálisan kiszolgáltatottakból, és mindenkiből, aki nem ért egyet Janšával. Az új kormányfő nyilvánvalóan azt ülteti majd át a gyakorlatba, amit magyar barátaitól eltanult. Elzárja a nem kormányzati szervek forrásait, mindenekelőtt a kormánykritikusokét. Megpróbálja a felügyelete alá vonni a hirdetési piacot. Megkapjuk a nyakunkba a fake news kampányokat, a lejáratásokat, a leszámolásokat, a társadalom militarizálását, a bírói hatalmi ág zaklatását, a tudósok és a művészek elleni hadjáratot. A szlovéniai síelésre, netán gyógyfürdői ejtőzésre érkező turistát hangos népnemzeti harmonikaszóval várjuk majd, s persze mi is nekilátunk a nemzeti konzultációs kérdőívek kitöltésének.
De mégis: a közönség felkészült ezekre az időkre. Amikor a mi házi Orbánunk 2004 és 2008 között először járta meg a hatalom csúcsait, legfeljebb két évig élvezte a többség támogatását. Másodszor, 2012-ben alig egy éven át töltötte be a kormányfői posztot – akkor úgyszólván az egész állam fellázadt a rezsimje ellen. Ezúttal már a hivatali esküje előtt spontán tüntetések kezdődtek Szlovéniában. Most törékeny, sokszereplős koalíció élén tér vissza a hatalomba – de a kezét végső soron az kötheti meg, hogy a társadalom, a szavazók túlnyomó többsége továbbra is ellene, és nem az oldalán kíván politizálni.
(A szerző a Mladina c. ljubljanai hetilap munkatársa. Fordította: - bhe -)
