A Dnyipro fekete-tengeri torkolatánál fekvő kikötővárost a háború előtt 300 ezren lakták. Az orosz hadsereg a háború kitörése után szinte azonnal elfoglalta: 2022. március 2-án vonult be, majd nyolc hónapig tartó megszállás után, november 9-én húzódott vissza a folyó bal partjára, halottakat, könnyeket, pusztulást és romokat hagyva maga után. A háború kitörésekor Olena férje elmúlt hetvenéves. Egész életében kitartóan hitt abban, hogy Oroszország jó, az igaz barát, ezért abban is próbált rendületlenül hinni, hogy azok a szörnyűségek, amik a hírekben szerepeltek, biztosan nem úgy történtek – mert az nem lehet, hogy úgy történtek.
A megszállás alatt
A házuk kőhajításnyira van a Dnyiprótól. A homlokzatot az ajtó és az ablakok felett faragott fejek díszítik. Legalább százéves ház. Ezen a városrészen sok ilyen van, téglaszínűek, világoskékek, fehérek, legfeljebb kétszintesek. A környék kihalt. Nagyon közel van a folyó, nem tanácsos csak úgy mászkálni, az autóval is szorosan a fal mellé célszerű parkolni, nehogy odaátról szemet szúrjon a mozgolódás. Vannak kilőtt épületek, látszanak a lövedékek nyomai a falakon, ökölnyi bemélyedések. Könnyű felismerni azokat a házakat, ahonnan elmentek a lakók. Nem csak azért, mert be van húzva a függöny vagy le van eresztve a redőny. Ahol a lépcsőről nem seperték el a lehullott faleveleket, ott biztosan nem lakik senki. Ahol laknak, ott rend van, nincs avar, nincs szemét. Ezen a környéken utcák során át nem maradt senki, aki összeseperje a leveleket.
Olena férje is azt akarta elmagyarázni az orosz katonáknak, akik megpróbáltak bejutni a házba, hogy a szomszéd nincs otthon, Németországba mentek rég. Kérdezte, mit akarnak, mire a katonák nekiszegezték AK–47-es karabélyukat és visszataszították a férfit a lakásba, aki az ijedtség és a hetek óta tartó folyamatos feszültség hatására agyvérzést kapott. Képtelen volt feldolgozni a sokkot, a csalódást, hogy mindaz, amiben őszintén hitt, egy pillanat alatt szertefoszlott; hogy akiket a barátainak hitt, azok gépkarabéllyal a kezükben fenyegették a saját házában. Hogy a valóság sokkal szörnyűbb, mint amit ép ésszel fel lehet fogni. Egy hónappal később a szervezete feladta, Olena egyedül maradt az öreg házban.
Látogatói persze voltak. Barátok, meg mások is. A nappali közepén álló gyönyörű, festett csempékkel kirakott cserépkályhát mindenki megcsodálta mint a helyiség ékét. Egy alkalommal néhány megszálló katona zörgetett be. Ez nem volt példa nélküli, a katonák rendszeresen vegzálták a lakosságot, és ha erőszakot nem is alkalmaztak feltétlenül, a puszta jelenlétük is elég fenyegetést jelentett. Olena ukrán nyelvszakos tanárként szép házikönyvtárat alakított ki, régi, évszázados kiadványok is a polcra kerültek az irodalmi művek mellett. Annak érdekében, hogy az oroszok esetleges látogatásai lehetőség szerint ne tartsanak túlságosan hosszú ideig, és ne vegyen rossz irányt a beszélgetés, Olena az ukrán szerzők műveit a könyvszekrény végébe tolta, eléjük pedig orosz műveket pakolt. Amikor a katonák kopogtattak nála, kedvesen beinvitálta őket, főzött nekik teát és jó házigazdaként elbeszélgetett velük. Közben reménykedett, hogy a vendégek nem állnak neki olvasgatni és nem fedezik fel a könyvgyűjtemény értékesebb darabjait.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
