A nyugati globalizációkritikusok azért gyűltek össze Párizsban, hogy a globális kapitalizmus harcos bírálata mellett életképes alternatívát mutassanak a "globalizáció neoliberális forgatókönyvével" szemben. Az aktus szombaton látványos tüntetéssel zárult.Az idei Európai Szociális Fórum - ESZF (a tavalyi firenzei rendezvényről lásd: Vörösbe játszanak; Magyar Narancs, 2002. november 14.) békésen zajlott le, mindössze egy laza épületfoglalásról tudunk, meg arról, hogy radikális balosok megpróbálták kiszorítani a francia szocialistákat - a reformista gyüttmenteket - a záródemonstrációról. A fórum fesztiváljellege az előzmények ismeretében nem meglepő: az ESZF nem az 1999-es seattle-i, a 2000-es prágai, valamint a szomorú emlékű 2001-es göteborgi és genovai demonstrációk, hanem a három Porto Alegre-i Szociális Világfórum gyermeke; utóbbit a davosi világgazdasági fórum ellenrendezvényeként először 2001 januárjában hozták tető alá (2004-ben a tervek szerint Indiában tartják). A 2001-es Porto Alegre-i fórum volt az első alkalom, amikor a kilencvenes évek neoliberális gazdaság- és társadalompolitikájával szemben 1999-ben kezdődő tiltakozás résztvevői ("Seattle népe") megkíséreltek pozitív mondanivalóval előrukkolni a multinacionális cégek és a pénzügyi világszervezetek (főként a Nemzetközi Valutaalap - IMF és a Kereskedelmi Világszervezet - WTO) ténykedésének pocskondiázása mellett. Már a helyszín kiválasztását sem bízták a véletlenre: a brazil baloldal által igazgatott településen napi gyakorlat a "neoliberális globalizáció" erői által "kiüresített" képviseleti demokrácia helyett/mellett a baloldali globalizációkritikusok által követelt "közvetlen demokrácia".
Párizsban a szervezők kínosan ügyeltek arra, hogy a globális kapitalizmus szélsőséges kritikájától egyes szakmai kérdések igényes megvitatásáig minden fellelhető legyen. Míg a "globális és folyamatos háború ellen" szervezett előadás-sorozatot a "soha többé imperialista háborút" vagy a "kapitalizmusnak szüksége van a háborúra, hogy biztosítsa túlélését" mélységű megnyilvánulások fémjelezték, addig a Nyugat-Európába érkezett menekültek helyzetét taglaló szekció résztvevői pontos ismeretekkel bírtak a menekültek (például a Csehországból és Magyarországról útra kelt romák) viszontagságairól.
Konkrét követeléseket
sem voltak restek megfogalmazni (a "gazdasági" és "politikai" menekültek megkülönböztetésének tilalmát); azon kijelentés igazságának belátásához pedig, hogy szeptember 11. és a terror elleni háború első áldozatai között a muzulmán országokból Nyugatra érkezett menekültek csoportját találjuk, elég a 2001-es kalocsai afgánellenes hisztériára gondolnunk.
A már-már kényszeresen pozitív üzenetek összefoglalására a résztvevők előszeretettel használták a "Lehet más" fordulatot. Alternatívát kell felmutatni a Bush, Blair, Berlusconi, Aznar és Chirac nevével jelzett, állítólag imperializmusra és neokolonializmusra épülő "neoliberális világrenddel"; az amerikai katonai jelenléttel vagy a Párizs-Berlin-tengely által szorgalmazott EU-hadsereggel; vagy épp a háborúk által sújtott Balkán nacionalizmusaival szemben. Hogy mik lennének ezek az alternatívák, arról - a résztvevők vérmérséklete és politikai hovatartozása szerint - megoszlottak a vélemények, a négy-öt nap kevés volt a nézetkülönbségek áthidalására. A Porto Alegre-i folyamat keretében rendezett tanácskozásoktól már csak azért sem várhatunk
szövegszerű "határozatot",
mert ezt kifejezetten kizárja az első SZVF-et összehívó brazil szervezetek 2001. áprilisi elvi nyilatkozata. Ám erősen kétséges, hogy a színvonalas fejtágítók, a viták, a tapasztalatcserék, a milliószám osztogatott szórólapok tanulmányozása meg az esti kocsmai barátkozások után előrébb tart-e a globalizációkritikus mozgalom, mint Párizs előtt.
Hogy a globalizációkritika Európa nagy részén, Franciaországban pedig különösen a mainstream közgondolkodás része lett, azt kiválóan mutatta a rendezvény fogadtatása. A francia jobboldali kabinet anyagilag is támogatta a fórum megrendezését, a résztvevők a hatóságok maximális jóindulatát élvezték. A gördülékeny lebonyolítást - a szervezők néhány baklövésén, például a helyszínek szétszórásán és a tolmácsolás időnként gyalázatos minőségén túl - leginkább a résztvevők sokfélesége nehezítette. Hisz nem egykönnyen találhatnak közös nevezőt mondjuk Saint-Denis püspökének kedvenc francia katolikus mozgalmai az antiklerikális harcot hirdető brit baloldaliakkal, a francia nemzetgyűlésben részt vevő szocialisták a "hagyományos" kommunistákkal (és utóbbiak szatellit-szakszervezetével, a CGT-vel), hogy az őket "reformistának" bélyegző Forradalmi Kommunista Ligáról (LCR) már szó se essék; de a brit trockisták Ötödik Internacionáléért Ligája sem szívesen ültetné a térdére a Trockijt meggyilkoltató Sztálin nevét és portréját zászlajára tűző törökországi Marxista-Leninista Kommunista Pártot. És akkor még hol vannak a fórum azon résztvevői, akik a globalizáció alternatíváját a helyi kezdeményezések felkarolásában, a termelők és fogyasztók közelítésében, a szerzői jogvédelem kérdéskörének megvitatásában vagy éppen a génmanipulált élelmiszerek betiltásában látják.
Hiba lenne mindazonáltal, ha a Párizsban összegyűlt tízezreket megkísérelnénk azonosítani a résztvevők többségénél szervezettebben fellépő, éppen ezért észrevehetőbb
radikális balos irányzatokkal
Annál is inkább, mivel a mozgalom baloldali jellege finoman szólva is vitatott. A több mint egy tucat magyar civil szervezetet összefogó, 200 résztvevő által képviselt Lehet más a világ! hálózat részéről a Narancs érdeklődésére Fidrich Róbert elmondta: a fórumon és a zárótüntetésen a "jól szervezetten felvonuló" nyugat-európai kommunista pártok masszív jelenléte erősíti a gyanút, hogy radikális baloldali politikai szervezetek megkísérlik eltéríteni a mozgalmat "Porto Alegre párbeszédre épülő szellemétől". Pedig a már idézett elvi nyilatkozat azt is kizárja, hogy politikai pártok képviseltessék magukat a Szociális Világfórumon. Fidrich szerint a közeljövőben "tisztázó vitára van szükség" az európai globalizációkritikus mozgalom és a baloldali szervezetek viszonyáról. Ezzel kapcsolatban az ATTAC-Magyarország képviseletében Tanay Marcell érdeklődésünkre kifejtette: a radikális baloldali szervezetek kezdettől a Szociális Világfórum alapvető résztvevői, így nem ért egyet a megállapítással, hogy az irányzat "lenyúlná" a mozgalmat.
A megszámlálhatatlan irányzat és csoportozat fantasztikus kavalkádban egyesült a szombati tüntetésen. A Place de la République-től a Nationig tartó masírozás néhány pillanata (például az LCR antikapitalista és antikolonialista rigmusokat skandáló, Bush-, Blair- és Chirac-gyalázóra átírt Manu Chao-remixet éneklő aktivistáinak menete) már-már az Orwell által a Hódolat Katalóniának című remekműben ábrázolt 1936-os Barcelonára emlékeztette a szemlélőt; az egész demonstráció azonban inkább a különböző európai parádék kamionos-vonulós partijaira hasonlított, némi forradalomszósszal nyakon öntve. A leglátványosabbak és legszervezettebbek ezúttal is a különböző kommunista szervezetek voltak, bár tetszett a Föld Barátai által cipelt, gigantikus kukoricacső is (a génmanipulált élelmiszerek forgalmazása ellen tiltakoztak). Mindenesetre a Nationra érkező menet messze nem töltötte be a teret, de meg nem mondanám, hogy a rendőrség negyven- vagy a szervezők százezres becslése áll-e közelebb a valósághoz. Itthon egy középerős Orbán-demonstráció megmozdít ennyi embert.
Gavra Gábor
(Párizs)
Politikai divatok
Számos fórumista extravagáns öltözködésével is kifejezte elkötelezettségét a világbéke, a palesztin államiság és más, vegyes ügyek mellett. Szivárványszínű pulóverek, zoknik, sapkák és sálak, palesztin kendők diktálták a pszeudoforradalmár-divatot. Palesztina homogenizáló tényező volt az ezerféle céllal és ideológia nevében Párizsba sereglettek számára; szemükben a palesztin-izraeli konfliktus a neokolonialista Nyugat és az általa ezerféleképpen (gyarmattartóként, hitelezőként, multinacionális befektetőként) kifosztott harmadik világ legforróbb ütközőpontja, a hatvanas évek kedvelt maoista frázisát citálva "a világforradalom viharsarka". A palesztin előadókat és a Peace now! mozgalom izraeli aktivistáit az Izraelt a Nyugat közel-keleti előörseként azonosító, jellegzetesen baloldali sztereotípiák, és nem a Nyugatot Izrael bábjaként kezelő, a kortárs magyarországi jobboldali szakirodalomban vadul tenyésző összeesküvés-elméletek tették a rendezvény kedvencévé; az egyoldalú palesztinbarátság legalább annyira meghatározó divathóbortja a kortárs nyugati baloldal egy részének, mint a letűnt korok antihőseinek bálványozása. Miközben a fórum résztvevői - nyilván őszintén - kikeltek a harmadik világban éhbérért gyermekmunkásokat alkalmazó multikkal szemben, támogatják a kiskorú palesztinokat a testükre szerelt bombával izraeli "célpontok" ellen küldő csoportok által folytatott intifádát.
Hasonló kérdéseket vet föl a kommunista múlt és jelen hőseinek kultusza. Ha a "kiüresedett", "formalizálódott" képviseleti demokráciával a "közvetlen demokrácia" intézményét, netán valamiféle leporolt szocialista ideát szembeszegező demonstrálók szándékainak őszinteségét nem is, történelmi ismereteik alaposságát mindenképpen megkérdőjelezi, amikor követeléseiket Che Guevara-portréval díszített pólóban, "Szolidaritás Kubával, a forradalom szigetével!" feliratú transzparensek alatt osztják meg az érdeklődőkkel. Szerencsére Sztálin dicsőítése egy valóban periferikus kisebbség (így az említett törökországi sztálinisták) hobbija volt Párizsban; de a liberális gyomor Che, Fidel Castro vagy éppen Trockij általános bálványozását is nehezen veszi be. Ostoba jópofáskodásnak tűnt a mérhetetlen mennyiségű sarló-kalapácsos, CCCP feliratú vagy éppen veres, csillagos jelvény és póló forgalmazása is. A történelmi amnézia okozta szorongásunk csak erősödött, amikor a fórum egyik ifjú magyar résztvevője leszögezte: míg "Sztálint ki kell vetni a globalizációkritikus mozgalomból, Trockijt nem szabad".
