A derűlátók szerint a globalizációra és az európai egységre azért van szükség, mert a szovjet pólus eltűnése után enélkül nem tudnának érvényesülni a kis nemzeti államok. A globalizáció a nagyhatalmak játéka a fejlődő államokkal - vélekednek az antiglobalista mozgalmak követői. Interjúalanyunk szerint a nemzeti bezárkózás csak vesztessé teheti egy ország gazdaságát és társadalmát. (A beszélgetés rövidített változata az InfoRádió 2003. november 14-i adásában hangzott el.)
Maurice Obstfeld: Igenis vannak a globalizációnak kellemetlen oldalai. Az emberek néha úgy látják, hogy károsan befolyásolja a nemzeti kultúrájukat. Kétségtelen, a termékek globalizációjával együtt jár a kultúra globalizációja is. A pénzügyi műveletek globalizációja és a tőke szabad áramlása nehézségekkel járó folyamat különböző pénzügyi rendszert alkalmazó országok esetében, főleg akkor, ha ezek az országok nem elég erősek a tőkeáramlás befogadására. Ezt sokfelé láthattuk. A kereskedelem globalizációja mindig a jövedelmek egyenlőtlen elosztását hozza magával. Vannak nyertesei és vesztesei. De fel kell ismerni, hogy a globalizáció pozitív folyamat, amely lehetővé teszi a sokkal hatékonyabb termelést. Egy sor olyan változást hoz, ami a gazdaság fejlődésével úgyis bekövetkezett volna, nyertesek és vesztesek pedig minden fejlődési folyamatban vannak. Az egyes országok közötti szorosabb kapcsolat feltétlenül pozitív fejlődésnek tekinthető, idővel elvezethet egymás jobb megértéséhez, egy békésebb világhoz is.
MN: Magyarország nem tud meglenni külföldi befektetések nélkül.
MO: Magyarország jó példája a beáramló tőkéből és gazdasági nyitásból jelentős mértékben profitáló országoknak, még akkor is, ha a szabad gazdaságpolitika bevezetése vitákat kavart. Ezeket eddig sikeresen rendezték. Önök arra készülnek, hogy megtegyék a végső lépést a globalizáció felé: belépjenek az Európai Unióba, s lemondjanak saját pénznemükről is. Szerintem az országnak jót tesz, hogy átveszi az uniós intézmények rendszerét, ezek nagyon sikeresek a kereskedelem fellendítésében és az európai politikai stabilitás fenntartásában. Önöknek európai hagyományaik és intézményeik vannak, gyorsan integrálódnak. A gondok oroszlánrésze különben is az előző rendszer maradványtünete, amit kezelni kell: de a zárt gazdaság nem lehet megoldás.
MN: Mit lát problematikusnak a szabad gazdaságpolitika megteremtésében?
MO: Vannak gazdaságpolitikai problémák, de ezeknek semmi közük a globalizációhoz, inkább belpolitikai jellegűek. A pénzügypolitika, az állami költségvetés túlságosan nagy hiánya okozhat gondot a későbbi nemzedékeknek, és akadályozhatja az ország csatlakozását az euróhoz. Az árfolyam-politika nehéz helyzetbe hozza az exportőröket. Ám ezeknek semmi közük a globalizációhoz.
MN: A globalizáció növeli a szakadékot a fejlődő és a fejlett országok között?
MO: A szakadék valóban nőtt, de más okok miatt. Az első világháború előtt erőteljesebb volt a globalizáció, mégsem volt ekkora szakadék. Valójában a viszonylag nyitottabb gazdaságú fejlődő országok jobban hasznosították a globalizációt, mint a zártabb gazdaságúak. Könnyű hibáztatni a globalizációt a helyben jelentkező problémákért, de sokkal több bizonyíték van arra, hogy a belső intézményrendszer és a tulajdonjogok védelmének hiánya okolható a fejlődő államok problémáiért.
MN: Lehet, hogy a szabad kereskedelem, a szabadpiac csak egy illúzió, ami soha nem valósul meg, mert minden kormánynak érdeke, hogy védje a piacát?
MO: Valamilyen kormányzati beavatkozás a világ összes piacán létezik. Még az Egyesült Államokban is védik például az acélipart, és a korlátozó intézkedések sokszor hátrányt okoznak a fejlődő országoknak. A világgazdaság egyes vonásai valóban károsak a fejlődő államokra nézve, például egy ország mezőgazdasági termelőit és termékeit védő lépések, akár az Európai Unióban, akár az Egyesült Államokban. Idővel igenis le kell építeni az ilyen protekcionista intézkedéseket. De az a tény, hogy nincs a világon sehol igazi szabadpiac, messze nem jelenti azt, hogy nem kell törekedni rá. A globalizáció bírálói gyakran ellenzik a szabadpiac megteremtését és a szabadversenyes kapitalizmust is. A tüntetéseken leggyakrabban diákokat vagy radikális fiatalokat lehet látni, akik zavaros kételyeket fogalmaznak meg. Eközben a globalizáció valódi érintettjeit, áldozatait és általában a közép(kor)osztályhoz tartozókat nem látni. A tüntetőket félreinformálták, és nem ismerik eléggé a globalizáció hatásait. Azok, akiket valóban hátrányosan érintenek a nemzetközi gazdasági folyamatok, nem tüntetnek, hanem tarifák bevezetését szorgalmazzák, és gazdasági érdekeik védelmével foglalkoznak. Például az Egyesült Államok acéliparának vezető menedzserei és az acélágazati szakszervezetek. A harmadik világ is profitál a szabad kereskedelemből, csak még többet szeretne eladni. Ha ugyanez az ország a munkásait nem az exportágazatokban foglalkoztatná, akkor még alacsonyabb béreket tudna csak adni nekik. Az antiglobalizációs mozgalmak inkább elvakult érzelmeken alapulnak, mint alapos ismereteken. Úgy tűnik, egyes cégek például - ahogy maximalizálják a bevételeiket - emberkínzó lépéseket tesznek a fejlődő országokban és másutt is. Nincs kétségem afelől, hogy erre van példa, és nagyon könnyű hatásos dokumentumfilmeket csinálni az ilyen embertelenségekről. De ha feltesszük a kérdést: "Ellenzitek a szabad kereskedelmet? Akkor nem kereskedünk!" Mi lenne a világból? Sokkal rosszabb helyzetben lenne.
Torda Júlia
