Ahhoz, hogy az angolszász koalíció - ha megindítja - katonai értelemben megnyeri az iraki háborút, aligha férhetett kétség. Tekintettel az óriási technikai fölényre, akár igazuk is lehetett volna azoknak a szakértőknek, akik már a háború első éjszakáján kijelentették: villámháború következik, Szaddám rendszere és az iraki hadsereg akár 72 óra alatt megdönthető és megsemmisíthető, a koalíciós erők három napon belül Bagdad alatt lesznek.Történhetett volna így is, ha a háború washingtoni politikai és katonai kitervelői, Donald Rumsfeld védelmi miniszterrel az élen, nem ragaszkodnak a gyorsnak ígért iraki akció politikailag korrekt "felszabadító" jellegéhez, és nem ehhez igazítják a háborút megvívni hivatott katonai kontingens méretét (mintegy 160 ezer fő) és taktikáját; és ha nem hisznek megrögzötten abban, hogy Törökország az amerikai dollármilliárdok hatására beadja derekát a 62 ezres északi front megnyitásához. Mivel azonban az iraki síiták nem hajlottak a Szaddám elleni felkelésre, a törökök pedig csökönyösnek bizonyultak, "von Rumsfeld" és csapata meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta a kétfrontos háborúra készülő Tony Franks tábornokot és katonáit.
Gúzsba kötve
Legalábbis a háború első napjaiban, amikor valóban úgy viharzottak a sivatagi utakon az amerikai hadsereg M1 Abrams harckocsijai és Bradley lövészpáncélosai Bagdad felé, hogy sokan már attól tartottak, hogy e tempó túlfuttatja őket még a török-iraki határon is. Ez nem következett be, ám a frontvonal - már ha annak lehet nevezni a harckocsik és páncélosok által különösebb ellenállás nélkül megtett s az ellenség védelmi pontjait, a városokat tudatosan elkerülő utat - alaposan széthúzódott, aminek következtében nehézkessé vált a koalíciós egységek utánpótlása. Éppen azon a területen mutatkoztak tehát problémák, amiben a jenkik - az elsöprő és állandó technikai fölény mellett - már Grant tábornok óta a legjobbak. És nem csupán az okozott gondot, hogy az angolszász vezetés alulbecsülte például a katonák víz- és cigarettaszükségletét, de a végül kútba esett északi front egész előkészített logisztikáját is a háború folyamán kellett átcsoportosítani. Ez már önmagában 5-12 napot vett igénybe - tudniillik a vonatkozó döntést követően, amely csupán a háború második hetében született meg.
Március 26-a táján valakinek Katarban eszébe juthatott, hogy ez talán mégsem lesz így jó. Mert az első amerikai egységek valóban csupán 150 kilométerre voltak Bagdadtól, egyre kínosabbá vált, hogy miközben a városokat valójában kikerülő koalíciós erők még nem is igazán találkoztak az ellenséggel, a politika többször is bejelentette Bászra és Nászirijja elfoglalását, nem beszélve Umm Kaszrról (amelynek megszállását maga a BBC közölte: fél tucatszor). Ráadásul a brit alsóház is háborgott amiatt, hogy az elesett brit katonákat - kettő kivételével - "baráti tűz" (friendly fire) terítette le. A logisztikai utánpótlást egyre határozottabban kezdte zavarni ellenséges partizántevékenység, illetve homokvihar. E felismerésnek két komoly következménye lett: egyrészt a koalíció politikai vezetése lemondott a korábban beígért Blitzkriegről és némileg visszafogta a hadjárat tempóját, a logisztikai átcsoportosítással bajlódó katonai vezetés pedig - a hátrahagyott városok körbezárásával, illetve az ott kiépített iraki védővonalak hathatós bombázásával - bizonyos mértékig alkalmazkodott a politikai sikerpropagandához. A leggyakrabban használt politikai formula a következő lett: "A koalíciós erők ellenőrzésük alá vonták X város jelentős részét" (ami a gyakorlatban hosszú ideig nem jelentett egyebet, mint hogy megjelentek a város körül), illetve "csapást mértek a Köztársasági Gárda Y városbeli állásaira" (aminek a hatékonysága akkor is igen figyelemre méltó lehetett, ha a mintegy hétezer ledobott irányított precíziós bombának csupán kétharmada talált célba). A háború továbbra is fenntartott "felszabadító jellege", illetve a saját áldozatok minimalizálásának követelménye azonban még e taktikai fordulatot követően is gúzsba kötötte a koalíció katonai vezetését.
Damaszkusz felé
A szakértők már az akció elindítását megelőzően felhívták a figyelmet arra, hogy Szaddám Huszein tanult az első Öböl-háborúból, s ezúttal a városokban építette ki védelmi rendszerét. Hozzátették azt is, hogy a városi harc nem az amerikai hadsereg specialitása (sokkal inkább az Észak-Írországban "szocializálódott" briteké). Különösképpen nem olyankor, amikor politikai szempontból kulcsfontosságú lett volna a belső felkelés, és amikor a saját veszteség, illetve a civil áldozatok száma alapvetően befolyásolhatja a megszállási közigazgatás és az elkövetkezendő politikai rendezés sikerét. Nem véletlen tehát, hogy a koalíciós erők mindvégig húzódoztak a városi harcoktól, és annak dacára, hogy számos fontos település elfoglalását jelentették be, még a háború 18. napján is csupán Umm Kaszrt és Kerbalát birtokolták maradéktalanul.
Aztán Bászra ostrománál megint csak meglepődhettünk. A város védelmére kirendelt egységek végül nem bocsátkoztak igazán komoly harcokba (pedig sokan ezt várták), hanem csendben átöltöztek, és elindultak hazafélé. Ezt követően az iraki haderő gyakorlatilag mindenütt ugyanígy tett. Hogy miért, máig sem tudjuk. Míg egyesek szerint maga a koalíció vezetése túlozta el az iraki katonai képességeket (hogy megindíthassa a háborút), mások úgy vélik, a hadsereg összeomlása az angolszász légierőt dicséri. (Erre majd a végelszámolásnál derül fény, amikor megtudjuk, hogy a 113 koalíciós áldozat mellett hányan estek el az iraki oldalon.) És vannak olyan vélemények is, melyek szerint az iraki erők egy része csupán időlegesen mondott le az ellenállásról, és csak egy, a jelenleginél alkalmasabb pillanatra vár, hogy ismét elővehesse a flintát. Így viszont az a furcsa helyzet állt elő, hogy noha formálisan eddig csupán az 5. iraki hadosztály adta meg magát, az iraki hadsereg megszűnt létezni. Egyszer még kiderülhet az is, hogy a második Öböl-háború "sikeréhez" (a városi harcok elmaradásához) alapvetően azok a "beszélgetések" vezettek el, amelyek - állítólag - a hadműveletek egész időszaka alatt folytak az amerikai-brit és az iraki katonai vezetés között.
Katonai szempontból mindazonáltal szerfölött elgondolkodtató, hogy az angolszász erőknek láthatóan még arról sem volt pontos információjuk, vajon a Köztársasági Gárdának hat, nyolc vagy tíz hadosztálya volt-e, illetve ezek közül hány (kettő vagy három) volt páncéloshadosztály (egyenként vagy 220 harckocsival). Az amerikai-brit hadvezetésnek végül nem sikerült meglelni a Bagdad környékére átcsoportosított iraki erőket sem. Ez pedig azt jelzi, hogy - szuperketyerék, műholdak, GPS ide vagy oda - a koalíció felderítése ezúttal nem állt a helyzet magaslatán. Ha ugyanezek az eszközök képesek leolvasni akár egy rendszámtáblát is, hogyan kerülhette el figyelmüket úgy 660 harckocsi? Politikai szempontból pedig az a legaggasztóbb, hogy ha az amerikai elnöknek és körének a sikeresnek ítélt iraki akció meghozza az étvágyát, újabb és újabb Szaddámokat és Irakokat kreálhat magának. Legalábbis erre utal, hogy Donald Rumsfeld a palesztin terrorizmus támogatásán túl már most egyes elmenekült iraki vezetők állítólagos elszállásolása miatt dorgálja, Ari Fleischer - a Fehér Ház szóvivője - haramia államnak minősíti Szíriát, Bush elnök pedig úgy véli, "Damaszkusz vegyi fegyverekkel rendelkezik".
Kompa Tibor
