Honnan hová tart az Iszlám Állam?

Irány Armageddon!

  • Kakuk György
  • 2015. január 18.

Külpol

A 2014-es év egyik legrémisztőbb világpolitikai fejleménye az Iszlám Állam, a Da’Is térhódítása volt. Az „államalapító” mozgalom az iraki polgárháború örökségéből és a szunnita– síita vallásháborúból táplálkozik.

1979. november 20-án, azon a napon, amikor az iszlám időszámítás az 1400. évébe lépett, több száz fegyveres elfoglalta a Maszdzsid al-Harámot, a mekkai nagymecsetet, a muzulmán vallás legszentebb helyét. Ez a globális hírtelevíziózás előtti időkben történt, így a kollektív emlékezetbe nem vésődött be.

Az al-Harámot elfoglaló fegyveresek vezetője egy szaúd-arábiai autodidakta prédikátor volt, Dzsuhajman Otajbi. Nevezett a Szaúdi Nemzeti Gárdánál eltöltött hosszú, ám sikertelen katonai pálya végén fordult a vallás felé, s lett az egyik vezető figurája a szaúdi uralkodó osztályt vallási alapon támadó féllegális mozgalomnak. A csoport véleménye szerint a király és a királyi házhoz tartozó több mint száz herceg, akik a hatalmat gyakorolták az országban, eltértek azoktól a vallási előírásoktól, amelyeket még a 18. század elején Mohamed ibn Abd al-Vahháb prédikátor és iszlámtudós fektetett le. Al-Vahháb szigorú vallásértelmezése szerint az iszlámnak vissza kell térnie a gyökerekhez, és meg kell tisztulnia az évszázadok alatt rárakódott pogány, eretnek szokásoktól. Az irányzat az Arab-félsziget közepén lévő Nejd sivatagból indult és kötött szövetséget az akkor legerősebb törzzsel, az al-Szaúddal – melynek hatalomra kerülése után nem volt kérdés, hogy a vahhábizmus lesz Szaúd-Arábia államvallása.

Otajbinak nem csak a rabszolgaság eltörlése fájt – nehezményezte a televíziózás 1965-ös bevezetését is, meg azt, hogy a nőket nem a vallás előírásainak megfelelően kezelik; a királyi család és a hercegsereg kicsapongó életmódjáról már ne is beszéljünk. Mindezek ellen fellépni a 70-es évek végén bátor, ugyanakkor népszerű cselekedetnek számított. Otajbi 1978-ban – az ellenségem ellensége a barátom alapon – egy kuvaiti baloldali napilapban jelentette meg a gondolatait Hét episztola címen. A mecsetfoglalás tizenöt napja amúgy maga volt a rémálom a teljesen inkompetensnek bizonyuló szaúdi vezetés számára. Bonyolította a helyzetet, hogy Otajbi célja a mecsetfoglalással a Mahdi eljövetelének bejelentése volt. Mahdi a megváltó, akinek eljövetelére minden igaz muzulmán vár. (A síiták szerint a Mahdi az asszíriai barlangban eltűnt és hatvan évig csak üzeneteket küldő tizenkettedik imám, de a síiták eretnekek.) Otajbi a sógorában, Mohamed Abdullahban vélte felfedezni a Mahdit, s erről meg is győzte harcostársait. A mecsetfoglalók azt remélték, hogy a Mahdi eljövetelének bejelentésével nemcsak az ellenük induló szaúdi biztonsági erők alatt nyílik meg a föld (ahogy az írva vagyon), de az egész muzulmán világ melléjük áll majd.

Csakhogy Abdullah a mecsetfoglalás második napján meghalt, ami a Mahdival soha nem fordulhatott volna elő. E sajnálatos halálesetet Otajbinak sokáig sikerült még saját társai előtt is titokban tartania, nem beszélve a külvilágról, hiszen a teljes hírzárlat miatt csak lassan szivárogtak ki az információk arról, hogy mi is történik az al-Harámban. A szaúdi kormányzati állapotokat a legpontosabban talán az a részlet írja le, amikor a kormányzat emberei az Uláma, a vallástudósok tanácsának tagjaival a mecset fegyveres visszafoglalásáról vitatkoztak. A legfontosabb kérdés a válságértekezleten az volt, hogy valóban az igazi Mahdi jött-e el a mecsetfoglalókkal.

 

Eljött a próféta leszármazottja

Az al-Harámot végül három francia katonai tanácsadó segítségével foglalták vissza. A radikálisok a hatalmas épület katakombáiban barikádozták el magukat, a szakértők pedig altatógáz használatát javasolták a biztonsági erőknek – ez be is jött. A támadók vezetőit, köztük Otajbit kivégezték, ám a vallási tanács soha nem nyilvánította iszlámellenesnek a tetteit. Otajbi öröksége az elmúlt több mint három évtizedben tovább élt, halála után militáns – az úgynevezett elutasító iszlám tanait hirdető – imámok és sejkek szegődtek hívéül. A Hét episztola pedig a radikális iszlám egyik alapvetése lett.

Az Iraki al-Káida alapítója, Abu Muszab al-Zarkaui Jordániában került kapcsolatba Otajbi tanaival. Zarkaui, akit az Iszlám Állam, a Da’Is (al-Davla al-Iszlamíja) előfutárának tartanak, 2003-ban alapította meg saját szervezetét, a Monoteizmus és Dzsihád Pártot, mely csoport célkeresztjében nem az idegen megszállók álltak, hanem az Irakban többségben élő síita vallású muzulmánok, akik a radikális vahhábizmus tanításai szerint bálványimádó eretnekek. A síiták elleni akcióival al-Zarkaui kivívta Oszáma bin Láden elismerését és támogatását is, szervezetét 2004-ben nevezte át Iraki al-Káidára. Zarkaui 2006-ra már emírként kezdte tisztelni önnönmagát, ám politikai ambícióinak egy amerikai drónról eleresztett bomba vetett véget, amely könyörtelenül telibe verte rejtekhelyét.

Halála és az ekkorra egyre nagyobb teret nyerő Ébredés nevű szervezet tevékenysége jelentősen visszavetette az al-Káida iraki tevékenységét. Az Ébredést az amerikaiak gründolták, egyesítvén azokat az iraki törzseket, amelyeknek elegük volt a sariát, a szigorú iszlám törvénykezést bevezetni akaró – nagyobbrészt nem is iraki illetőségű – militánsokból. Az amerikaiak által szponzorált projekt legnagyobb ellensége viszont épp Maliki iraki miniszterelnök volt, aki nem a megbékélés, hanem a megkülönböztetés politikáját preferálta. A síita többségű Irakban a 2003-as amerikai megszállást követően a szunnita politikusok megalázása, üldözése mindennapossá vált.
A hadsereg és a rendőrség egységeit síitákkal töltötték fel, a vallási megkülönböztetés nem a kivétel, hanem a szabály lett. Az országban 2003-tól valóságos szunnita–síita polgárháború folyt; a szunnita ellenállási mozgalom bázisát a Szaddám-rezsim fő támaszát adó Baasz párt törvényen kívül helyezett hívei, az előző rendszerhez hű katonák, rendőrök adták.

Az iraki al-Káidát 2006-tól már Abu Bakr al-Baghdadi vezette. Pozícióit nemcsak iraki származása és ideológiai képzettsége erősítette meg (az iszlám tudományok doktora, és végre nem építési vállalkozó, mint bin Láden, vagy orvos, mint Ajman al-Zauahiri), de az az állítás is, mely szerint ő maga is a próféta leszármazottja. Teljes (felvett) neve Abu Bakr al-Baghdadi al-Husszeini Al-Qurasi, amelyből a „Qurasi” utal arra, hogy a Qurasai törzsből származik, onnan, ahonnan maga Mohamed próféta is.

Az iraki állam és a síita negyedek elleni öngyilkos merényletek jelentették a „csendes“ építkezést al-Baghdadinak. A Szíriában kitörő polgárháború sem érte készületlenül, hisz ekkor már többezres gerillahadseregnek parancsolt, amely az Asszád elleni forradalmi hevület nemzetközi lelkesedését kihasználva gyorsan pozíciókat foglalt magának országszerte. Szakítva az al-Káida addigi katonai taktikájával, a szervezet előjött az illegalitásból, jól szervezett és elszánt fegyveresei gyors katonai sikereket értek el, s ezzel együtt gyorsan nőtt az ellenőrzésük alá vont területek nagysága is. Nem mellékes körülmény, hogy az Iszlám Állam hadseregében az ideológiai képzést pont Dzsuhajman Otajbi Hét episztolája alapozza meg, mint az iszlám elfogadható és támogatandó értelmezése.

Egy másik új jelenség a katonai akciókon túl az, hogy a civil közigazgatásra komoly hangsúlyt fektettek már a kezdetekkor – az elfoglalt területeken így gyorsan konszolidálták is a hatalmukat. Az iszlám törvénykezés bevezetése mellett megszervezték a közigazgatást, fenntartották a közszolgáltatásokat, rendben kifizették a közalkalmazottakat, árvasági, özvegyi ellátást biztosítottak a rászorulóknak. Az ekkor már Iraki és Levantei Iszlám Állam néven futó szervezet központja Rakka, az északkelet-szíriai nagyváros lett, de Irakban is komoly pozíciókat szereztek, elsősorban a nyugati Anbar tartományban.

A Da’Is igazi áttörése idén nyáron jött el. Ám az Irak ellen indított júniusi offenzíva és az ország második legnagyobb városának, Moszulnak az elfoglalása már az Észak országainak politikusait is ráébresztette, hogy itt valami sokkal komolyabb dolog történik, mint egy ingerküszöb alá becsúszó polgárháború.

 

A célpont Szaúd-Arábia

Al-Baghdadi az iraki offenzívával egyidejűleg bejelentette az Iszlám Állam, a Kalifátus megalapítását, magát nevezve meg az állam fejének, a kalifának. A bejelentés és a Da’Is katonai sikerei sokkhatásként érték a külvilágot. A sokkot elsősorban a hadszínterekről érkező tudósítások okozták. A Da’Is fegyveresei tömegesen végeztek ki embereket, a nőket vagy megerőszakolták, vagy eladták rabszolgának, s levágott emberi fejek kezdtek el gurulni real time, néhány klikkelésre a komfortzónáktól.
A modern terepjárók tetején fekete zászlókat lengető szakállas emberek látványa különösen a világ azon részére hozták rá a frászt, ahol mi is élünk.

Ráadásul a Da’Is professzionális technikát alkalmaz, hogy üzenete biztosan eljusson az egykori Mezopotámia határain túlra is. A Facebookot, a Twittert, a WhatsAppot nem csak hadműveleti kommunikációra használják professzionálisan, hanem az ideológiájuk terjesztésére is. E propagandagépezet hatékonyságára tán a kalifátus online magazinja, az angolul, németül, franciául, illetve spanyolul is elérhető Dabiq a legjobb példa, amelynek nemrégiben jött ki a negyedik száma, címlapján a római Szent Péter tér közepén álló obeliszk tetejére tűzött fekete Da’Is zászlóval – már csak a távlati célok tisztázása céljából is.

A Dabiq célja és célcsoportja világos: az ingadozókat, Európa és Észak-Amerika alulprivilegizált első, második generációs bevándorló közösségeit szólítja meg. Aki kíváncsi rá, simán belelapozhat, a világ egyik legnagyobb online könyvtárának, a Scribdnek az ingyenes tartalmai közt található. Arról az Aleppótól nem messze eső északnyugat-szíriai városról kapta a nevét, ahol a prófécia szerint majdan eljő a Maladith (Armageddon), és egy mindent eldöntő ütközetben csapnak össze az iszlám és a keresztény hadak. És a Da’Is terjeszkedése nem állt meg Bagdad külsőnél. Csapásiránya pedig nem lehet más, mint átrajzolni a teljes Közel-Kelet politikai és geográfiai térképét. Ha sikerül konszolidálnia helyzetét Szíriában és Irakban, a következő lépés Szaúd-Arábia lehet, ahol soha nem aludt ki Otajbi 1979-es lázadásának parazsa. A tervet nagyban elősegíti, hogy az ország évtizedek óta képtelen megoldani a társadalmi egyenlőtlenségből adódó feszültségeket. Hiába az olajbevételek, Szaúd-Arábia nyakig ül az adósságban. A munkanélküliség és az elmaradott oktatásból egymásra rakódó problémák hiába várnak orvoslásra, jóllehet a lakosság ötven százaléka éppenséggel tizennyolc év alatti.
A fundamentalista mozgalmak nemcsak gyökeret vertek, de az uralkodó elit fejére is nőttek; a királyság vezetői – csak hogy oldják a vallási tanács rájuk nehezedő folyamatos politikai nyomását – gyakorlatilag a szaúdi oktatás egészét átengedték a vahhábista imámoknak. Az országban sikeresen megvédett PhD-k kétharmada az iszlám tudományok tárgykörében született.

A londoni székhelyű, szaúdi tulajdonban lévő Al-Hayat c. lap a kalifátus kikiáltása után készített egy gyors közvélemény-kutatást, amiben a megkérdezettek 92 százaléka látja úgy, hogy a „Da’Is összhangban működik az iszlám értékeivel és az iszlám joggal”. Mindeközben a szaúdi családok nem hajlandók meggyászolni a harcokban elesett fiaikat; büszkék rá, hogy gyermekeik az igaz ügyért haltak meg.
A Da’Is hatása és befolyása a legkevésbé sem korlátozódik a „hadműveleti” területekre, hatalmas bázisa van Szaúd-Arábiában. A társadalmi feszültségek, a jövőkép hiánya, az egzisztenciálisan kettészakadt társadalom, a hatalom képmutató hiteltelensége a felnövő generációt tálcán kínálja fel a Da’Is-nak. A kalifátus tizenötezresre becsült hadseregében négy­ezerre teszik a szaúdi állampolgárok számát. A Da’Is-nál landoló pénzügyi támogatások jelentős része is innen érkezik. A tét pedig óriási, hiszen a megbillentett Szaúd-Arábia nemcsak a Közel-Keletet, hanem az egész világot megbillentheti – gazdaságilag és politikailag is.

Neked ajánljuk