2023-ban nagyjából a Magyarországihoz hasonló módon bukott el az összefogott török ellenzék Recep Tayyip Erdoğan elnök és pártja ellen. Ez nemcsak csúnya megsemmisülést jelentett a maradék, tehát börtönbe nem zárt és el nem üldözött demokrata erőknek, de gyorsan a nyakukra hozott egy nagyon nehéz problémát is: annak a kérdésenek a megválaszolását, hogyan kéne az egy évvel későbbi helyi választásokra annyira összeszedniük magukat, hogy legalább a korábban megnyert településeket megtartsák. Amikor ugyanis 2019-ben utoljára tartottak helyi választásokat, a ki nem mondott valódi tét főleg az volt, hogy az ezerfelé szakadt ellenzék képes-e koordináltan erőt mutatni Erdoğan Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) jelöltjeivel szemben.
Az akkori eredmények biztatóak voltak, hiszen az ellenzék visszavette a hagyományosan európaibb török nagyvárosokat, hogy aztán a 2023-as választás kegyetlenül verje bele szavazóik orrát a valóságba: bár a vereség nem volt csúfos, Erdoğan 52,18-47,82 arányban verte meg Kemal Kılıçdaroğlut, az ellenzék közös, amúgy a Köztársasági Néppárt, a CHP jelöltét.
Ha nem lenne elég ismerős a történet, akkor azt is hozzátennénk: 2019-ben sokan biztosra vették, hogy Törökország kulturális és mindenféle központja, Isztambul meglepetésszerűen nyert polgármestere, Ekrem İmamoğlu lesz majd a miniszterelnök-jelölt 2023-ban, hogy aztán végül talán kicsit a török hatóságok közbenjárására is (a politikus első fokon 2022 végén börtönre is ítélték a választási bizottság lehülyézéséért) végül visszalépjen. Neki kéne most valahogy megtartania a 16 milliós Isztambult, amit 25 év után tudott átvenni az ellenzék öt éve. A város már csak szimbolikusan is fontos Erdoğannak, hiszen ő maga is innen indította karrierjét polgármesterként.
İmamoğlu meglepő módon nem vesztett sokat népszerűségéből; talán azért sem, mert a 2023-as bukás után elsőként közölte, hogy itt az ideje az alapoktól újraszerveznie pártját, de így is lesznek nehézségei. Egyrészt azért, mert az AKP a 47 éves egykori városfejlesztési miniszter Murat Kurum személyében amolyan emberarcúbb figurát választott ellenfeléül, másrészt pedig ezúttal nem támogatja, hanem saját jelöltet állt Törökország leginkább kurdbarát pártja, a DEM. Ez jó eséllyel a regnáló polgármestertől vesz el szavazatokat, de a hírek szerint maguk a kurdok is bajban vannak: a párt támogatóinak 40 százaléka hajlik rá, hogy a szíve helyett az eszével szavazzon, és İmamoğlura adja a voksát a saját, amúgy maximum harmadik helyre esélyes jelöltjével szemben. Mindeközben bajban lehet az AKP is, ugyanis idő közben megalakult a “kiábrándult AKP-sokhoz” szóló párt is: az YRP (Új Jóléti Párt) azokhoz a konzervatív és vallásos szavazókhoz szól, akik mindeközben elégedetlenek az elnök pártjának gazdasági teljesítményével.
A közvélemény-kutatások nagyon szoros versenyt mutatnak. Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy mintha Isztambulban nem csak világnézeti és hasonló szlogenek születnének a kampányban: mindkét esélyes jelölt erőteljes javaslatokkal állt elő a város legendásan katasztrofális dugóhelyzetének segítésére, és persze mindketten egymásra licitálva ígérnek földrengésbiztos lakóházakat. Az országos kampány azért már nem ilyen visszafogott: a saját pártjánál népszerűbb török elnök a polgármesterek nevében kampányol országszerte, a sajtó 90 százaléka a kormány kezében van, az ellenzék nem is igazán szerepelhet példáuk az állami televízióban. Erdoğan finoman meg is üzente a választóknak, hogy ha a települések kormányzati támogatást remélnek ebben a nehéz gazdasági helyzetben, akkor érdemes az AKP-ra szavazni. Emellett azért volt pozitív kampány is, hiszen az elnök épp most tartotta jó ötletnek 49 százalékkal megemelni a minimálbért, ami értelemszerűen a saját jelöltjeit fogja jobb színben feltüntetni.
İmamoğlu mindeközben sorra adta át az új múzeumokat, parkokat az elmúlt hetekben. Még metróvonal is nyílt, mutatván, hogy egyrészt fejlődik a város, másrészt azt, hogy Isztambul polgármesteri pozíciója gazdasági erő is az országban a politikain túl, hiszen őrületes költségvetésért felel, nagyon sok ember életére van közvetlen hatással, ráadásul mivel ez a város termeli az egész török GDP egyharmadát, a lakosok közvetlenebbül is érzik a többieknél a pénzük elértéktelenedését. İmamoğlu polgármesteri teljesítménye épp ezért visszás: bár a saját szavazói egy része felrója neki, hogy a nagy ígéretekből csak kevés teljesült, azt nehéz elvitatni, hogy nehezített pályán dolgozott, mivel idejének nagy részét a koronavírussal és az ankarai kormánnyal folytatott csatározással kellett töltenie, hogy ne sanyargassák a várost. A tényleges változáshoz ugyanis nyilván kormányváltás kéne, arról viszont nem most vasárnap döntenek.
Az elemzők szerint az AKP az ország fővárosát, Ankarát is visszaszerezné, de itt a jelenlegi állás szerint meglepően sima ellenzéki győzelem születhet.
A választáson viszont természetesen most is a városok irányításán túlmutató dolgok dőlhetnek el: a szétesett ellenzéki összefogás után a szociáldemokrata irányultságú CHP újraszervezésének sikere lehet, ha a tavalyi bukás után győzni tudnak jelöltjeik a nagyvárosokban. A párt 2028-ra vagy Ankara jelenlegi polgármesterét, Mansur Yavast, vagy İmamoğlut szeretné felépíteni elnökjelöltnek egy olyan szövetség részeként, amit látványosabban irányítanak ők, mint ahogy az 2023-ban tűnt. Ha valamelyikük elbukik, az bukta az elnöki ambíciókat is, ha mindketten, akkor a párt ambíciói is túlzóak voltak.
Ami pedig Erdoğant illeti: a politikus 70 éves, viszont még egy elnöki ciklust a török törvények szerint nem vállalhatna. Sőt, már a tavalyi indulása is csak amolyan putyinos technikai okokból jöhetett össze: mivel 2018-ban elnöki rendszerre váltott az ország, a korábbi rendszerben töltött első ciklusát törölték, így tulajdonképpen most tölti a másodikat. Ha pártja jól szerepel, akkor viszont megerősítheti azt a tervét, hogy egy alkotmánymódosítás után 2028 után is ő maradhasson az ország teljhatalmú ura. Ennek némileg ellentmond, hogy március elején azt mondta, ez lehet az utolsó választása, de a kritikusai szerint ez is inkább a belőle kiábrándultak szavazatainak szól, illetve diszkrét taktika az alkotmánymódosítás kierőltetésére.
A Washington Institute cikke szerint a választási eredemények magát az erdoğani örökséget is meghatározhatják: ha Isztambult vissza tudja venni, akkor elkönyvelheti, hogy nincsenek érdemi kihívói, és elkezdhet olyan dolgokkal foglalkozni, mint például a kurd kérdés megoldása. Ha viszont nem, akkor még erősebben jöhet a jól ismert populista politika.
Az biztos, hogy március 31-én mintegy 58 millió regisztrált török választópolgár megy az urnákhoz 4000 településen, tízezer tisztviselőt választani. A kérdés az, van-e oyan politikai erő, ami képviselni tudja a köztársaságot az önkénnyel szemben.
(Címlapképünkön: Ekrem Imamoglut, a török ellenzéki Köztársasági Néppárt, a CHP isztambuli polgármesterét és jelöltjét hallgatják támogatói egy isztambuli kampánygyűlésen. Fotó: MTI/EPA/Erdem Sahin)
