Az előzetes felmérések az ellenzék győzelmét vagy legalábbis megerősödését prognosztizálták a törökországi parlamenti és elnökválasztásokon. Bár az elnök és szövetségesei a kampányfinisben erősen feljöttek, az eredmények arra mutatnak, hogy a helyzet nagyjából változatlan marad. Rövid távon biztos, az ország jövőjét illetően azonban számos kérdés merül fel.
A nem hivatalos végeredmény
szerint a parlamenti választásokat a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezette koalíció nyerte. Az elnök pártja és szövetségesei a 600 fős Nagy Török Nemzetgyűlésben kényelmes, 322 fős többséget szereztek. A köztársaságot megteremtő Mustafa Kemal Atatürk alapította Köztársasági Néppárt (CHP) és öt heterogén beállítottságú (szociáldemokrata, liberális, konzervatív és iszlamista) szövetségese, és a hozzájuk társult, a kurdok szavazatait is megszerző baloldali progresszív erőket tömörítő Zöldek és Baloldali Jövő (YSGP) a jelenlegi adatok szerint 278 képviselővel lesz jelen a parlamentben. A Zöldek koalíciójában induló kurdok (Demokratikus Néppárt, HDP) hozták a szokásos 10 százalék körüli eredményüket. Bár az AKP veszített harminc, a CHP pedig nyert pár helyet, a várt ellenzéki áttörés elmaradt. Ennek közvetlen, s hosszabb távú, mélyebb okai is vannak.
Az előbbiek a kormányzat hatalmi helyzetéből adódnak.
A kormány az utóbbi hónapokban számos olyan intézkedést hozott, amelyek növelhették népszerűségüket. Kétszeresére emelték a minimálbért, növelték a nyugdíjakat, kedvezményes nyugdíjakat biztosítottak sokak részére. A fekete-tengeri gázmezők megnyitása alkalmából a választási hónapban ingyenes a lakossági gázellátás. Mindez ugyan nem oldotta meg a továbbra is 80 százalék feletti infláció miatt növekvő kiadásokat, de valamelyest csökkentették a lakossági terheket. Hangulatjavító eseményként tálalták az utóbbi évek legnagyobb energetikai beruházását, a dél-törökorszagi atomerőmű átadását éppúgy, mint a török társadalomban mindig is nagy presztízsű katonai fejlesztések csúcsteljesítményét, a Anadolu hadihajó szolgálatba állítását.
Az erdogani politika alappillérének
tekinthető iszlamizáció jegyében mecsetek sorát avatták az utóbbi hetekben. Az egyik legnagyobbat maga Erdogan jelenlétében nyitották meg Isztambulban. Az imámok nem voltak hálátlanok: a pénteki imák szószékéről ugyancsak erős politikai propaganda erősítette a kormányoldalt.
A gazdaságot sújtó pénzromlás és infláció mellett a februári földrengés GDP-ben is megmutatkozó következményei tovább erodálták a gazdaságot. A ukrajnai orosz agresszió, a Kurd Munkapárt (PKK) észak-iraki állásai elleni folyamatos török katonai akciók hozzájárultak az általános veszélyhelyzetérzethez. A kormány kampányának nem véletlenül volt az egyik súlypontja a stabilitás sulykolása; szemben az ellenzéknek tulajdonított bizonytalansággal.
Az ellenzéket célzó ilyen támadásoknak volt némi alapja. A hatpárti koalíció nehezen összeegyeztethető programokat leplezett el, miközben az egyetlen közös célt, az Erdogan-rendszer felszámolását hangsúlyozták. Gazdasági válaszokat ugyanúgy nem adtak, mint valós külpolitikai programot. Az elnöki rendszer felszámolása és a parlament valós politikai szerepének visszaépítése, az igazságszolgáltatás újbóli függetlenítése s ennek érdekében az alkotmány módosítása mind magasztos célok voltak. A lakosság napi gondjai között azonban mindezek túl elméletiek maradtak. Különösen úgy, hogy az ellenzék tíz-tizenöt éve ugyanazokat az arcokat kínálja. Meral Aksener, a nemzeti-konzervatív, Európa-barát İYİ Párt elnöke vagy Ali Babacan, a liberális-konzervatív DEVa Párt vezetője mind régi, unt szereplője a török közéletnek.
Ahogy maga a köztársaságielnök-jelölt, Kemal Kilicdaroglu is. A 74 éves politikus tizenhárom éve áll a CHP élén, ezalatt pedig minden választást elveszített.
Miként most az elnökválasztás első fordulóját. Három hónappal ezelőtt ugyan minden közvéleménykutatás több mint tíz pontos előnyt mutatott ki a javára, Erdogan az utolsó hetekben a választási kormányzással és betegeskedése ellenére erős médiajelenléttel jól hajrázott. A nem hivatalos eredmények alapján az elnök 49,5 százalékkal nyert a 44,89 százalékon végző Kilicdaroglu előtt. Ők ketten néznek szembe egymással a május 28-i második fordulóban.
Erdogan
– bár reménykedett az egyfordulós győzelemben – sikerként tekinthet az eredményre, ellenfele teljesítménye kudarc. Kilicdaroglu fogadkozik, hogy a második fordulóban nyerni fog, ebben azonban egyre kevesebben bíznak. A mostani választás újra megmutatta a török társadalom valós arculatát. Nem csak a nyugatos vidék és keleties-muszlim arculatú vidék megosztottságáról van ugyanis szó. A választási térkép sokatmondó: az ország európai fertálya (Nyugat-Trákia), Isztambul, valamint az Égei- és Földközi-tenger partja végig ellenzéki győzelmet produkált, míg az erdogani erők a belső, anatóliai részeken nyertek. De a kormányerők vitték el Ankarával együtt a nagy közép- és kelet-anatóliai városokat is – pedig ezek az utóbbi években rengeteget fejlődtek s egyre nyugatiasabb életmódot mutatnak. Erdoganéké lettek az isztambuli vallásosabb negyedek éppúgy, mint a tengerparti régió külvárosai és falvai, sőt egyes kurd urbánus központok is. Ez köszönhető annak is, hogy az erdogani évek a városi középosztály nem kevés részének hoztak gyarapodást.
Szélesebb társadalmi kontextusban úgy fogalmazhatunk:
az erdogani köztársaság, az iszlamizált kemalizmus, azaz a oszmán-iszlám hagyományok lassú összefonása a kemalista nacionalizmussal sikeresnek látszik.
Mustafa Kemal Atatürk nyugati irányba állította az új köztársaság hajóját. Száz év hányattatásai után elmondható: a kétségtelenül megújult hajó most is ott imbolyog a Kelet és a Nyugat határát jelentő vizeken.
