Valóban színjátékról van szó, de részben felfrissített rendezői koncepció alapján. Az elmúlt bő fél évszázadban ugyanis az államfőt nem választották, hanem referendum keretében igent vagy - elenyésző százalékban, a kiszámíthatatlan, de többnyire súlyos következményekkel dacolva - nemet lehetett mondani az aktuális diktátor személyére. Ehhez képest kétségkívül újdonság, hogy ezúttal három név is szerepel a szavazólapon, amelyek közül tetszés, illetve óvatos mérlegelés szerint lehet megjelölnie a szavazónak a választottját. Más kérdés, hogy úgy hírlik, az embereknek lövésük sincs arról, kiket takar a további két név. Pedig az egyikük, Haszán el-Núri korábban kormánytag is volt. Az őt interjúvoló újságíróknak szívesen dicsekszik egyrészt amerikai közgazdasági stúdiumaival - miközben nem mulasztja el megjegyezni, hogy százszázalékos amerikai képzettsége sem jelent elamerikanizálódást. Hogy nem a hatalom érdekli, hanem a piaci szabadság eszménye, azt pedig - másrészt - mérhetetlen gazdagságának hangsúlyozásával bizonygatja. Karakteres ellenzéki álláspontot nem fogalmaz meg, arról beszél inkább, hogy azt a többséget kívánja képviselni, amelyet nem az elnök személye, hanem a saját biztonsága és jóléte érdekli. A másik jelölt, Máher el-Haddzsár a megtűrt ellenzék egyik törpepártjának a képviselője volt korábban, az ő nézetei még kevésbé keltették fel a külföldi sajtó érdeklődését.
De a komoly ellenjelöltek hiánya csak az egyik, mondhatni a kisebbik probléma ezzel a propagandaeseménnyel kapcsolatban. Sokkal lényegesebb, hogy egy olyan országban kerül rá sor, amelyben polgárháború van, amelynek jelentős részében a kormánynak nincs befolyása. A felkelők természetesen hallani sem akarnak erről a választásról, és már jó előre azzal fenyegetőztek, hogy rajtaütésekkel, merényletekkel akadályozzák, ahol csak tehetik. Emellett azt is számításba kell venni, hogy a mintegy 22 milliós lakosság bő kétharmada elmenekült a lakóhelyéről. A környező országokban ENSZ-adatok szerint 2,8 millió menekült él, sokakat pedig még messzebbre sodortak a háborús viszonyok - nem feltétlenül a rendszerrel szembeni ellenszenvük, inkább a túlélés kényszere miatt. Hogy ez mennyire így van, azt a bejrúti szíriai nagykövetségen a választás kapcsán kialakult tömegjelenetek illusztrálták. A külképviseleteken ugyanis a választást megelőzően, május 28-án lehetett szavazni. Nem egy oda delegált nyugati tudósító a minden várakozást felülmúló részvétel mellett egyértelműen Aszád-párti hangulatot tapasztalt, például azzal az érveléssel megtámogatva, hogy saját sorsukról a szíriaiaknak kell dönteniük, nem pedig csecseneknek és afgánoknak. A jogos kijelentés a dzsihádista felkelők soraiban nagy számmal jelen lévő külföldi harcosokra utal. Ezeknek a csoportoknak a megjelenése és megerősödése - különösen az ország északi és keleti részében, ahol most lehetetlen is volna biztonságos szavazóhelyiségeket létesíteni - minden bizonnyal segít abban, hogy értő fülekre találnak a rezsim biztonságot, békét, az ország közös újjáépítését ígérő jelszavai. Aszád kampányának az "együtt" a kulcsszava, ami sokakban bizonyos reformok bevezetésének a reményét kelti.
Aszád malmára hajtja a vizet az általános háborús kimerültség, elgyötörtség is. Azóta, hogy 2011 tavaszán elkezdődtek az államfő lemondását követelő tüntetések, immár 162 ezernél tart a háborús halottak száma - közülük 54 ezer polgári személy, ezen belül 8600 gyerek. Három év alatt egyre csak sokasodtak és kuszálódtak a háborús frontok, az iszlamista és világi ellenzék egymás erőit is felmorzsolja, ráadásul az utóbbi mindeddig képtelen volt fegyelmezett egységbe szerveződni. Az emigráns politikai vezetés nem tudott az országon belüli erőviszonyokat hitelesen leképező irányító erővé válni, emiatt egy fegyelmet teremtő egységes katonai vezetés sem alakult ki. Így aztán a damaszkuszi rendszer helyi megállapodásokat kezdett kötni az évek során kellően elszigetelt és szó szerint a végletekig kiéheztetett felkelőkkel, akik a végsőkig legyengülve, elkeseredve, de sértetlenül távozhattak mindeddig hősiesen védelmezett állásaikból. Semmi kétség: a diktatúra bosszúja évek múlva is ráér utolérni őket. Így került újból kormánykézre Homs városa, a felkelés jelképes központja, kiindulópontja, aminek a súlya szimbolikus erejűvé növelhető: ne becsüljük le a damaszkuszi propagandagépezet képességeit.
A szír kormányerők pozícióinak megerősödésében szerepet játszott a libanoni Hizbollá síita mozgalom színrelépése. A tapasztalt fegyveresek komoly szerepet játszottak a kormány ellenőrzése alatt álló területek kibővítésében - a sikeresen ellenálló országrészekkel egyelőre nem foglalkoznak - ezek úgyis távoli, határ menti vidékek. Végül a nemzetközi környezet is Aszádot erősítette. Az orosz-ukrán konfliktus a háttérbe szorította Szíria ügyét. Az ellenzék külső támogatói - a nyugati hatalmak, Törökország, Szaúd-Arábia, Katar -, amelyek Aszád gyors bukásában bíztak, ugyanolyan kevéssé hangolták össze a stratégiájukat, mint a belső ellenzék, miközben Oroszország és Irán rendületlenül kitartott a damaszkuszi rezsim mellett. Így történhet meg, hogy három évvel az arab tavasz után a szír diktatúra nemhogy nem rendült meg, de a lapzártánkkor zajló szavazásnak hála, minden bizonnyal a lakossági támogatás igazoló pecsétjét is felmutathatja.