Közel-keleti konfliktus: Meddig még?

szerző
- kovácsy -
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egyre gyakoribb öngyilkos bombamerényletek, egyre több civil emberéletet követelő katonai megtorló akciók - rég tűnt olyan távolinak akár csak az átmeneti béke is az izraeli-palesztin konfliktus során, mint az elmúlt hetekben. A helyzet egyetlen új eleme, hogy Washington újabban ismét erőteljes érdeklődést tanúsít a válság megoldása iránt, mert azt kell tapasztalnia, hogy az iraki veszélygóc felszámolásával kapcsolatos terveit csak így viheti közelebb a megvalósuláshoz.

Egyre gyakoribb öngyilkos bombamerényletek, egyre több civil emberéletet követelő katonai megtorló akciók - rég tűnt olyan távolinak akár csak az átmeneti béke is az izraeli-palesztin konfliktus során, mint az elmúlt hetekben. A helyzet egyetlen új eleme, hogy Washington újabban ismét erőteljes érdeklődést tanúsít a válság megoldása iránt, mert azt kell tapasztalnia, hogy az iraki veszélygóc felszámolásával kapcsolatos terveit csak így viheti közelebb a megvalósuláshoz.Amerikai részről ketten is járják a közel-keleti térséget. Dick Cheney alelnöknek az volt az eredeti megbízatása, hogy kipuhatolja a térség vezetőinek nézeteit az Irak elleni fellépés tárgyában. Anthony Zinni nyugalmazott tábornoknak és békeközvetítőnek szűkebb körű, ugyanakkor gyakorlatiasabb a megbízatása: egyfajta átmeneti tűzszüneti megállapodást kell kicsikarnia a szembenálló felektől. Cheney az elmúlt napok folyamán megtudhatta, hogy az arab országok vezetői számára az Irakkal kapcsolatos amerikai elképzelések mostanában lényegében érdektelenek a palesztinok helyzetéhez és jövőjéhez képest. Zinni tárgyalásai lapzártánkig nem hoztak érdemleges eredményt - márpedig most már igen hamar el kell dőlnie, kiengedik-e az izraeli hatóságok Arafatot Ramallahból, ahonnan egy ideje nem mozdulhat ki. Ettől függ ugyanis az Abdullah szaúdi trónörökös által vázlatosan már megszellőztetett, az Arab Liga e heti bejrúti tanácskozásán viszont a tervek szerint részleteiben is bemutatásra kerülő új béketerv jövője. Az elképzelés lényege az, hogy Palesztina függetlenségéért cserébe az összes térségbeli állam normalizálná kapcsolatait Izraellel.

Ehhez viszont szükség volna Arafat véleményének a meghallgatására is, ezért várják el, hogy ott lehessen ő is a tanácskozáson.

Mindezek hátterében pedig

ott tombol az erőszak

Az erőszak, amely izraeli szempontból nézve a bármiféle, a palesztinoknak teendő engedmény alapfeltételének, a biztonság követelményének a reménytelenségét sugallja, miközben a túloldalon - ezzel összefüggésben - azt a meggyőződést erősíti, hogy nincs már más út az önálló államiság kivívása felé. Ami kevés megvalósult ugyanis a palesztin önrendelkezést célzó elképzelésekből, az az elmúlt pár hónap folyamán gyakorlatilag megsemmisült. Az izraeli megtorló - tehát a palesztin akciókra válaszoló - lépések gyakorlatilag azt jelezték, hogy ez az autonómia nem önmagában létezik, hanem csak Izrael Állam és polgárai biztonságának függvényében. A tragédia gyökere végül is az, hogy a csapás-ellencsapás-visszacsapás-megtorlás spirál gyűrűzésének szorításában a palesztinok - akik összességükben sokkal rosszabb, mert leszorítottabb és nyomorúságosabb körülmények között élik a mindennapjaikat, mint a zsidók - ezt az öszszefüggést nem ok-okozatinak, hanem körkörös jellegűnek élik át.

Pedig hát miért is van Arafat de facto házi őrizetben? Azért, mert enyhén szólva nem tett meg mindent a szélsőséges vagy nem is annyira szélsőséges csoportok által szervezett merényletek megakadályozására. Elszigeteltségében természetesen jobban hivatkozhat arra, mint valaha, hogy nem áll módjában nyomást gyakorolni ezekre a csoportokra. Az izraeli romboló akciók, amelyeknek a terrorszervezetek bombagyárai mellett a palesztin hatóságok infrastruktúrája is a célkeresztjébe került, szintén hivatkozási pontokká válnak, amikor a szélsőségesekkel szembeni fellépés nehézségeit kell sorolni.

Másfelől viszont az is egyre kevésbé világos, mire is játszik voltaképpen a Saron-kormány, amikor a válaszlépései igazából csak a palesztinoknak a terroristákkal szembeni elfogadó magatartását igyekeznek - a jelek szerint teljesen sikertelenül - megtörni. A kérdés súlyát jól mutatja a miniszterelnök csökkenő népszerűsége, ami abból adódik, hogy a keménykezűség a várttal ellentétes eredményhez vezetett: Izrael, az izraeliek biztonságának további romlásához.

Az izraeli nagykoalíció folyamatosan

a széthullás szélén

táncol, és miközben balról, Peresz külügyminiszter oldaláról - a palesztinokkal is egyeztetett - békejavaslatok fogalmazódnak meg, a kormány jobb szélén a palesztin városok újbóli elfoglalására, Saron pártja, a Likud egyes köreiből pedig a totális fizikai szegregációra születnek javaslatok.

Egy dolog látszik valószínűnek a jelenlegi helyzetben: amennyiben az amerikaiaknak sikerül kikényszeríteniük valamiféle ideiglenes fegyvernyugvást a következő napokban - például Arafat bejrúti utazása és annak érdekében, hogy vissza is térhessen -, ezt a palesztin oldal csak abban az esetben lesz képes fenntartani, ha igen hamar további, megoldással kecsegtető tárgyalások kezdődnek a tágabb, politikai síkon is a palesztin autonómia, távlatosabban a függetlenség felé vezető lépésekről. Ezek egyik alapkérdése pedig szükségképpen a palesztinok lakta területeken folyamatosan létesülő és bővülő új zsidó települések sorsa lesz. Ez a probléma viszont - mint eddig is - az izraeli oldalon

megosztja a közvéleményt

A másik oldalon is a már untig ismert kérdés nehezíti a helyzetet. A palesztinok első embere továbbra is Arafat, hiába bizonyosodott be már számtalanszor, hogy az általa irányított hatóságok képtelenek érvényesíteni kinyilvánított szándékaikat a szélsőséges csoportokkal és a lakosság körében egyre erőteljesebb, frusztrált türelmetlenséggel szemben.

A megegyezés érdekében kifejtett amerikai nyomás természetesen elérhet egyet-mást - feltehetően inkább az izraeli, mint a palesztin félnél -, pillanatnyilag azonban semmi jele sincs annak, hogy akár csak a 2000 nyarán Camp Davidben elért megállapodási szintig el lehetne ismét jutni, amikor már "csupán" Kelet-Jeruzsálem jövője és a palesztin menekültek sorsa volt tisztázatlan. És ami a legnyomasztóbb az egészben: egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bármelyik fél olyan új elemet vihetne a tárgyalásokba, ami a békéhez vezető folyamatot a megszokottól különböző logikai mederbe terelhetné. Mint ahogy nincs Izrael biztonságának olyan ésszerű és gyakorlatias definíciója, amely egy, a palesztinok által még elfogadható államiság mellett értelmezhető volna, a független Palesztina sem képzelhető el értelmesen oly módon, hogy mellette a zsidó állam kellő biztonságban tudhassa magát. Ez pedig így együtt a beláthatatlanul távoli jövőbe utalja a probléma megoldását, a jelen számára pusztán az ideiglenes, billenékeny, lényegében fegyvernyugvásszintű megegyezések sorozatának a lehetőségét hagyva meg.

- kovácsy -

Békejavaslatok

George Tenet CIA-főnök még tavaly júniusban fogalmazta meg azt az utóbb róla elnevezett elképzelést, miszerint Izraelnek vissza kellene húzódnia a másfél évvel ezelőtt elfoglalt pozícióiba, ezzel párhuzamosan beszüntetve mindenféle, palesztin célpontok, valamint szélsőséges aktivisták személye ellen irányuló támadást. A palesztin félnek ugyanakkor minden támadó akcióval fel kellene hagynia, a Palesztin Autonómia hatóságainak be kellene börtönöznie a potenciális támadókat, és be kellene gyűjtenie az illegálisan birtokolt fegyvereket. Anthony Zinni tárgyalásai ennek a tervnek a megvalósulását célozzák.

Egy év eleji francia javaslat értelmében az izraeli csapatoknak ki kellene vonulniuk a korábban már a palesztin hatóságok ellenőrzése alá vont területekről, Izraelnek mielőbb el kellene ismernie a palesztin államot, miközben a megszállt területeken választások során kellene megbizonyosodni Arafat legitimitásáról.

A múlt hónapban egy nem hivatalos megállapodás került nyilvánosságra. Ebben Peresz izraeli külügyminiszter és Ahmed Korei, a palesztin törvényhozás elnöke négy fázisból álló folyamatot képzel el: 1. négy hét alatt tartós tűzszüneti egyezmény; 2. nyolc héten belül a két állam kölcsönösen elismeri egymást; 3. egy éven belül átfogó békemegállapodás; és 4. két éven belül ennek gyakorlati megvalósítása.

A szaúd-arábiai békeindítvány értelmében Izrael teljes egészében kiürítené az 1967-es háborúban elfoglalt területeket, amiért cserébe az arab országok "teljes mértékben" normalizálnák a viszonyukat a zsidó állammal - bármit jelentsen is ez ebben az általános formában.

Ezt a javaslatot az Arab Liga Tanácsa annyiban árnyalta tovább, hogy Izraeltől "elfogadható megoldás" keresését is elvárja a palesztin menekültek jövőjére nézve. Szíria a "teljes körű normalizáció" kitétel helyett viszont máris a szűkebb és elmosódottabb "teljes béke" megfogalmazást indítványozta.

Netanyahu volt izraeli miniszterelnök is megfogalmazott egy elgondolást, aminek az a lényege, hogy az izraeli csapatok - miután lefegyverezték a palesztin szélsőséges csoportokat és az Autonómia félkatonai alakulatait - visszavonulnának egy elkerített, kerítésekkel és nehézfegyverekkel védett biztonsági határ mögé, amely valamivel tágasabb lenne, mint az 1967 előtti határvonal. Teljes körű békemegállapodás pedig akkor jöhetne létre, ha olyan palesztin vezetők kerülnek hatalomra, akik hajlandóak lemondani a menekültek hazatérésének követeléséről.

szerző
- kovácsy -
publikálva
2002/13. (03. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...