Észak-Korea szerint az 1953-ban véget ért koreai háború a mai napig nem zárult le, s az imperialista Egyesült Államok azonnal lerohanná a félszigetet, ha a Kim-dinasztia nem tartana fenn komoly hadsereget. A 25 milliós ország 1,2 milliós hadsereget tart fenn, nemzeti össztermékének 23 százalékát fordítja hadászati célokra. A jól felszerelt nehéztüzérség jelentős része a két Korea közti demilitarizált övezet északi részén állomásozik, alig 65 kilométerre (az elővárosaival együtt) 25 milliós Szöultól. Csoj Dzsu Hval, egy dezertált észak-koreai ezredes az amerikai szenátus előtt már 1997-ben arról beszélt, hogy az ország két vagy három nukleáris töltettel ellátott robbanófejet és több mint ötezer tonna mérges gázt halmozott fel. Amerikai és dél-koreai hírszerzők szerint Phenjan biológiai fegyvertára ma már nem nélkülözi az antraxot, illetve a botulizmust, vérzéses lázt, pestist, himlőt, tífuszt vagy éppen sárgalázat előidéző szereket és különböző idegmérgekkel is rendelkezik. A kommunista rezsim 2006-ban hajtotta végre első kísérleti atomrobbantását; az atomprogram gyorsan fejlődik, és idén nyáron még magasabb fokozatra kapcsolt. Júliusban egy észak-koreai interkontinentális ballisztikus rakéta 45 percig volt a levegőben, egy ilyen eszköz – ha sikerülne pontosan célozni vele – már Chicagót is elérné. Augusztusban a The Washington Post hírszerzési forrásokra hivatkozva arról írt, hogy Észak-Korea sikerrel miniatürizált nukleáris robbanófejeket, amelyeket akár a rakétákra is fel lehet szerelni. A Védelmi Hírszerző Ügynökség (DIA) ma már 60-ra becsüli a koreai nukleáris fegyverek számát. Phenjan augusztusban kétszer is átlőtt Japán felett, szeptember elején pedig egy hidrogénbombát (vagy annak erejével megegyező atomtöltetet) robbantott fel egy föld alatti kísérlet során.
A kísérletekre válaszul amerikai indítványra az ENSZ Biztonsági Tanácsa júniusban és augusztusban tovább szigorította az Észak-Koreával szembeni szankciókat, októberben pedig kitiltott négy teherhajót a világ összes kikötőjéből, mert megszegték a korábbi ENSZ-határozatokat. Az Egyesült Államok maga is tiltólistára tett észak-koreai bankokat és magánszemélyeket, és több hadgyakorlatot is tartott a dél-koreai haditengerészettel és légierővel közösen a demilitarizált övezet közelében. James Mattis amerikai védelmi miniszter szerint Észak-Korea egyértelmű és valódi veszélyt jelent az egész világra, Nikki Haley, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete pedig arról beszélt, hogy a gazdasági szankciók lehetőségei már kimerültek, és az ügyet átadják a Pentagonnak. Maga Donald Trump ennél jóval tovább ment, amikor arról beszélt, hogy „minden lehetőség szóba jön”, s ha Kim Dzsong Un megtámadná az Egyesült Államokat, vagy valamelyik szövetségesét, akkor olyan „tüzet és haragot zúdít Észak-Koreára, amilyet még nem látott a világ”. Az ENSZ szeptemberi közgyűlésén pedig ott tartott, ha Észak-Korea nem adja fel nukleáris programját, „az Egyesült Államoknak nem lesz más választása, mint teljesen lerombolni” az országot. „A kis Rakétaember öngyilkos küldetésen van”, tette még hozzá Trump. Kim minderre azt válaszolta, hogy „hamuvá és porrá változtatja az Egyesült Államokat”, és „tűzzel fogja megszelídíteni az elmebajos amerikait”, a hadgyakorlatokat pedig hadüzenetként értékelte. Az észak-koreai külügyminisztérium már azzal fenyegetőzik, hogy a Csendes-óceán felett fognak felrobbantani egy hidrogénbombát. James Mattis múlt héten a dél-koreai katonai vezetés társaságában meglátogatta a két Korea közötti határt. Az amerikai elnök november eleji ázsiai körútján Dél-Koreába is ellátogat, ahol az északkal kapcsolatos teendőkről tárgyal majd a helyi vezetéssel.
Mit gondol az egyik arról, hogy mit gondol a másik?
Hogy hová fejlődik a konfliktus, egyelőre nem belátható. Legkevésbé azt tudjuk, mi jár a két ország vezetőjének a fejében. Észak-Korea a világ legelzártabb országa, így senki nem tudja, hogy a mindössze 33 éves, országát hat éve vezető diktátor gondolkodása mennyire racionális. Elemzők azt tartják legvalószínűbbnek, hogy Kim célja nem az ellenség megsemmisítése, hanem saját rendszerének fenntartása. A katonai diktatúra mítoszának alapvető eleme, hogy az ország állandó fenyegetettség alatt áll, ennek fenntartásához pedig kifejezetten szükséges egy erős ellenség. Ez a kezdetek óta az ország lerohanására készülő Egyesült Államok: Trump kirohanásai tehát kapóra jönnek Kimnek. James Fearon, a Stanford professzora szerint játékelméleti oldalról megközelítve teljesen racionális Kim fegyverkezése és szélsőséges fenyegetőzése: amíg ugyanis elhiteti ellenfeleivel, hogy bevetni is hajlandó a fegyvereit, békén fogják hagyni, hiszen az Egyesült Államok vesztenivalója (Los Angeles vagy Chicago megsemmisülése) jóval nagyobb, mint amennyit nyerhet (Kim elmozdítása). Ráadásul, ha az észak-koreai vezetés tárgyalóasztalhoz ülne, és engedne néhány látványos, de számára nem létfontosságú kérdésben, még gazdasági előnyöket is kicsikarhatna a nemzetközi közösségtől. Ezért az a valószínű, hogy Kim csak fenyegetőzik, de nem indít támadást. Azt ugyanis Phenjanban is tudják, hogy ha tudnak is károkat okozni az Egyesült Államoknak, legyőzni nem tudnák a világ legerősebb hadseregét; a válaszcsapás viszont pillanatok alatt elsöpörné az országot vezetésével együtt, ezt pedig senki nem kockáztatná meg. Az elemző szerint ezt az is alátámasztja, hogy Észak-Korea az elmúlt évtizedekben nem rohanta le Dél-Koreát, pedig – pusztán a katonai erőt figyelembe véve – bármikor megtehette volna. Van Jackson, a Virginia University professzora szerint ha Kim célja az Egyesült Államok megsemmisítése lenne, akkor nem minél nagyobb bombák kifejlesztésén dolgozna, hanem kisebb, taktikai nukleáris fegyverekre lenne szüksége, hogy az ellenség egymástól távol lévő, stratégiailag fontos állásait gyorsan tudja hatástalanítani. Ám úgy tűnik, hogy a koreai hadsereg nem ilyeneket fejleszt.
Abban az esetben viszont, ha az amerikai hadsereg vezetői nem így gondolkodnak, hanem úgy hiszik, hogy Kim valóban beszámíthatatlan, és az országot fenyegető veszély valós, bármikor megindíthatják a megelőző háborút, hogy megsemmisítsék az észak-koreai hadsereg fegyverzetét, és elmozdítsák Kim Dzsong Unt. Nem kétséges, hogy az amerikai és dél-koreai erők képesek lennének legyőzni Észak-Koreát, a kérdés csak az, hogy milyen áron. Ha békeidőben mégoly valószínűtlennek tűnik is, hogy az észak-koreai hadsereg bevesse tömegpusztító fegyvereit, Kim hozzáállása nyilván megváltozna, ha veszélyben érezné hatalmát. Az észak-koreai vezetés tisztában van azzal, hogy a hagyományos hadviselés körülményei között elmaradott hadseregének nem lenne esélye. Így nem maradna más hátra, mint a tömegpusztító fegyverek alkalmazása abban a reményben, hogy azzal sikerül visszavonulásra bírni a támadókat. Ez a gyengébb hadsereggel bíró hatalmakra jellemző „használd vagy elveszíted” (use it or lose it) elv.
Ugyanakkor az Észak-Korea elleni hadművelet komoly hadászati előkészületeket igényelne, amelyeket nem lehet észrevétlenül megtenni; és kérdés az is, hogy mennyi idő alatt sikerül legyőzni Észak-Koreát. Thomas McInerney, a légierő nyugalmazott főparancsnoka 30–60 napra teszi ezt – sokak szerint nagyon is optimistán. Ráadásul aligha sikerül a konfliktus első napjaiban megsemmisíteni az összes észak-koreai tömegpusztító fegyvert. „Nem hinném, hogy bármelyik hírszerző szolgálat ismeri az összes nukleáris fegyver helyzetét. Nagy részüket mozgatható rendszereken tárolják, ami tovább nehezíti megtalálásukat és megsemmisítésüket” – vélekedett Michèle Flournoy, Obama volt védelmi miniszterhelyettese a The Atlanticnak. A föld alatti bunkerek és a kiterjedt alagútrendszer, a hegyekkel tarkított észak-koreai domborzat pedig tovább nehezíti a támadók dolgát. Nem lehet tehát annyira gyors a megelőző csapás, hogy Észak-Koreának ne maradna ideje beindítani a halálos gépezetet, és borzalmas arzenáljának a töredékével is az emberiség történetének legnagyobb pusztítását idézhetné elő. De ha még sikerülne is elkerülni a legrosszabbat, egy romokban lévő, gazdaság és infrastruktúra nélküli 25 milliós ország újjáépítése szakadna a győztes hatalmak nyakába, ami a jelenlegi körülmények között megoldhatatlan feladatnak tűnik – elég csak Afganisztánra vagy Irakra gondolni.
Hasonló következményekkel járna az is, ha a támadás célja nem az észak-koreai rendszer megdöntése lenne, csak a hadsereg meggyengítése és a tömegpusztító fegyverek (legalább részleges) megsemmisítése. Jim Walsh, az MIT biztonságpolitikai programjának vezetője szerint hiába tekint az Egyesült Államok egy ilyen csapást korlátozottnak, az még nem jelenti azt, hogy Észak-Koreában is annak hiszik. „Képzeljük el, hogy Phenjanban ülök, értesülök egy amerikai támadásról, és pár perc alatt kell eldöntenem, hogy ez egy mindent megsemmisítő támadás-e. Egy kis késlekedés, és mindent elveszítek – így aligha kétséges, hogy a nukleáris fegyverek bevetése mellett döntenék” – elmélkedett Walsh. Hasonlóan vélekedett Jeffrey Lewis, a Middlebury Institute of International Studies szakértője a Foreign Policynek: „Disszidensek egybehangzó állítása szerint az észak-koreai vezetés arra számít, hogy egy esetleges amerikai inváziót csak úgy lehetne visszaverni, ha a konfliktus első napjaiban sikerül sok halálos áldozattal járó súlyos csapást mérni az Egyesült Államokra és Dél-Koreára.”
Ha nem háború
Kézenfekvő ötletnek tűnhet az észak-koreai vezetés lefejezése. Dél-Korea már elismerte, hogy egy elit alakulata készen áll Kim Dzsong Un megölésére, a kommunista rezsim pedig a CIA-t is megvádolta, hogy vezetőjének életére tör. Holott majdnem lehetetlen és különösen kockázatos vállalkozásról beszélünk. Kim Dzsong Un a világ egyik legjobban őrzött embere, aki valószínűleg tényleg tart attól, hogy külső vagy belső ellenségei bármikor meggyilkolhatják. Nyilvános megjelenéseiről többnyire csak utólag lehet értesülni, és a zárt diktatúrában a hírszerzők tevékenysége különösen nehéz. A sikeres akcióhoz legbizalmasabb emberei közül kellene elárulnia valakinek a vezért, ami – a rendszer felépítése miatt – szinte elképzelhetetlen. De még ekkor is azonnal új vezetésre lenne szükség, amely át tudja venni az ország irányítását, s hallgatnak rá a párt és a hadsereg vezetői. Ráadásul hiába sulykolja az észak-koreai vezetés, hogy egyedül Kim Dzsong Un adhat parancsot a nukleáris fegyverek bevetésére, a parancssorrend megváltozhat konfliktus esetén, és lehet külön protokoll arra az esetre is, ha Kim merénylet áldozatává válna.
Elemzők között egyetértés van abban is, hogy a fegyveres beavatkozás korábban nem tapasztalt számú civil áldozattal járna, ennek kockázatát pedig egyik vezető sem meri vállalni. Katonai megoldás híján pedig maradnak a szankciók, a nyomásgyakorlás, a tárgyalás és – hasonlóan az észak-koreai stratégiához – annak demonstrálása, hogy ha Kim kezdené az agressziót, azt megsemmisítő csapás követné. Úgy tűnik, Kína és Oroszország is hajlandó nagyobb nyomást gyakorolni Észak-Koreára (lásd keretes írásunkat), de a szankciók csak késleltetve éreztetik hatásukat, hiszen – számítva a retorzióra – Észak-Korea jelentős készleteket halmozott fel a korlátozás alá kerülő nyersanyagokból.
A Trump-kormány azt állítja, kész tervük van arra, hogy Észak-Koreát rábírják atomprogramjának feladására – de kérdés, mivel tudnának célt érni. Dan Coats, az amerikai hírszerzés (DNI) egyik vezetője szenátusi meghallgatásán arról beszélt, hogy Phenjan bármilyen árat hajlandó megfizetni azért, hogy megtarthassa atomfegyvereit, nem számít sem az ország gazdasági helyzete, sem az életszínvonala. „Az atomfegyverek birtoklását az észak-koreai alkotmány rögzíti, s ez arra utal, hogy Kim semmi áron nem lenne hajlandó még csak tárgyalni sem a feladásukról” – mondta Coats. A kormányzati és a titkosszolgálati állítások ellentmondásaira több törvényhozó is felhívta a figyelmet, Bob Corker republikánus szenátor például úgy fogalmazott, hogy Rex Tillerson külügyminiszter a „titkosszolgálatok egységes véleményével szemben cselekszik”. „Phenjanban látták, hogy Irakot lerohanták, mielőtt be tudta volna fejezni nukleáris programját. Látták azt is, hogy Moammer Kadhafi a nyugati közeledésért cserébe önként adta fel nukleáris programját, hogy aztán a NATO támogatását élvező felkelők kivégezzék” – hívta fel a figyelmet James Person Korea-szakértő.
Ezekből pedig az következik, hogy a relatíve legjobb (de egyáltalán nem megnyugtató) megoldás, hogy ha a külvilág elfogadja, hogy Észak-Korea rendelkezik nukleáris arzenállal, de mindent megtesz azért, hogy Phenjant elrettentse a használatától. Dél-Koreában már bele is törődtek, hogy északi szomszédjuk atomnagyhatalom. Egy májusi felmérés szerint a lakosság mindössze 10 százaléka nevezte legnagyobb aggodalmának, hogy Kim beveti ellenük nukleáris fegyvereit. Szorosabb nemzetközi együttműködéssel, a kommunikáció fenntartásával nyílik a legnagyobb esély arra, hogy elkerülhető legyen egy tíz- vagy százmilliók életét követelő háború.
Mégis háború
Persze ez a hozzáállás sem üdvözítő önmagában. Dél-Korea ismét fegyverkezni kezdett, és Trump is növelni akarja az amerikai hadsereg nukleáris arzenálját – megelőzési céllal. Az elnök szeptemberben bejelentette, hogy nagy mennyiségben adnak el modern hadászati eszközöket Japánnak és Dél-Koreának. Ezt vagy egy újabb hadgyakorlatot viszont bármikor egy támadás előkészületének értékelhet Phenjan, aminek az esélyét csak növeli, hogy az utóbbi években Washington és Phenjan között alig volt kommunikáció. Ráadásul Kim Dzsong Un, már csak a kora miatt is, nagyon tart attól, hogy gyengének tartják. Legalábbis erről számolt be a The New Yorkernek az észak-koreai sereg 2014-ben disszidált magas rangú tisztje. „Hiába tisztelik istenként, nem érzi úgy, hogy erősen kézben tartaná az országot. A tetteiből látszik, hogy nyugtalan. Mindemellett hirtelen haragú, fiatal és büszke. Olyan, mint egy autó fék nélkül” – mondta Ri Dzsong Ho.
Mások viszont Trump racionalitását vonják kétségbe. Chris Murphy demokrata szenátor a Voxnak adott interjújában arról beszélt, hogy igenis komolyan kell venni, amikor Trump háborúval fenyegeti Észak-Koreát. Murphy szerint a sajtó már többször hitte puszta szájhősködésnek Trump szélsőséges kijelentéseit, tévesen. „Így volt ez a párizsi klímaegyezménnyel kapcsolatban is. Minden tanácsadója ellenezte a kilépést, Trump mégis meglépte. Most is elutasítja Tillerson külügyminiszter tárgyalásos megoldásra tett javaslatait.” Murphy azt is elmondta, hogy pár hete a Fehér Házban és környékén már sokkal komolyabban beszélnek az észak-koreai háborúról, mint a nyáron. Október elején Donald Trump egy tábornokokkal közös sajtóeseményen, miután az amerikai hadsereget méltatta, azt mondta, hogy „ez talán a vihar előtti csend”. A riporteri kérdésre, hogy mégis milyen viharra gondol, Trump azt válaszolta: „Majd meglátja!”
| Szankciók A szeptemberben elfogadott, eddigi legszigorúbb ENSZ-szankciók egyebek mellett megtiltják a textilexportot (ez az ország kevés létező iparcikkeinek egyike), és megnehezítik az olaj- és üzemanyagimportot. Észak-Korea nem küldheti többé külföldre dolgozni az állampolgárait – az utóbbi években derült fény arra, hogy a rezsim munkásokat ad bérbe. Becslések szerint világszerte 45 országban 100-200 ezer észak-koreai dolgozik. Legtöbbjük Oroszországban és Kínában, de az Európai Unió országaiban is vannak észak-koreai bérmunkások, akiket több évre adnak bérbe, s rabszolgákra jellemző körülmények között dolgoznak, bérüket pedig az állam kapja. Putyin orosz elnök feltehetően azért is áll ki a diktatúra mellett, mert maga is az amerikaiak vezette nyugati elnyomás áldozatának láttatja magát. Hiszen a Krím elfoglalása miatt Oroszországot is szankciókkal sújtja a Nyugat, és a Kremlben úgy gondolják, veszélyes precedenst teremthet, ha egy ország katonai engedményeket tesz a gazdasági szankciók hatására. Viszonylag erős gazdasági érdekek is motiválják Putyint. Oroszországban 1967 óta vannak észak-koreai munkatáborok 20 és 50 ezer közé tehető dolgozói létszámmal. Ők főleg a fakitermelésben és a 2018-as futballvébére épülő stadionokon dolgoznak. Oroszországban egy sor észak-koreai kisvállalat működik, a határ közelében vannak észak-koreai éttermek is. Nemrégiben nyílt meg az első utazási iroda, mely „felejthetetlen utazásra” invitál a „világ legelzártabb országába”. Oroszország 2014-ben elengedte a 11 milliárdos észak-koreai adósság közel 90 százalékát. Phenjan nyári atom- és rakétakísérleteit viszont Putyin is megelégelte. Az orosz állami hírügynökség szeptember végén arról számolt be, hogy orosz vadászgépek és bombázók gyakorlatoznak a határon. Putyin az ENSZ-szankciókat ekkor még hatástalannak tartotta és tárgyalásokat sürgetett – októberben viszont már aláírta a szankciókat élesítő rendeletet. Igaz, még csak a 2016-ban elrendelt korlátozásokat vezette be, de ezzel is megszakad egy sor gazdasági szál a két ország között. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter ekkor már úgy nyilatkozott, hogy „Phenjan provokatívan viselkedik, súlyosan megsértve az ENSZ BT határozatait.” Kína és Észak-Korea között 1400 kilométer hosszú határ húzódik, és 56 éve védelmi szerződés köti össze a két országot. Kína felel az észak-koreai kereskedelem 90 százalékáért, a rezsim javarészt kínai cégeken keresztül jut valutához: nincs még egy olyan ország, mely akkora befolyással lenne Észak-Koreára, mint Kína. Scott Snyder, a Council on Foreign Relations szakértője szerint Kína a „köldökzsinór, mely életben tartja Észak-Koreát”. (Vele készült interjúnkat lásd: A fegyver hatalma, Magyar Narancs, 2017. szeptember 21.) Kínának pedig eminens érdeke, hogy stabilitás legyen a félszigeten. Ha összeomlik Kim rezsimje, több millió menekült és persze az Egyesült Államok hadserege is megjelenik a kínai határnál. Kim Tae Hjo, a szöuli Szung Kjun Kuan egyetem professzora szerint a két ország kapcsolata az utóbbi években folyamatosan romlott. Pekingben csalódást keltett, hogy 2011-ben Kim Dzsong Un lett az ország első embere, jobban örültek volna a kollektív vezetésnek. Az Egyesült Államok kínai cégek elleni büntetőintézkedésekkel próbálja rávenni Kínát az Észak-Koreával szembeni erőteljes fellépésre, és még kereskedelmi korlátozásokat is kilátásba helyezett. Ezekre valószínűleg már nem lesz szükség, hiszen az észak-koreai nukleáris programot ma már Pekingben is komoly biztonsági kockázatnak tartják. Nyáron az Egyesült Államok és Kína megállapodott abban, hogy a Koreai-félszigetet teljesen és ellenőrizhetően atomfegyvermentessé kell tenni, és Peking felajánlotta, hogy közvetítene az ezt célzó tárgyalásokon. Júliusban a kínai védelmi minisztérium egyik képviselője közölte, hogy Kína beszüntette katonai kapcsolatait Észak-Koreával, szeptemberben pedig a kínai jegybank megtiltotta a kínai bankoknak, hogy észak-koreaiakkal üzleteljenek. A két ország kapcsolata romlásának egyértelmű jele Kim Tae Hjo szerint, hogy noha Phenjan gratulált Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár múlt heti újraválasztásához, az üdvözlet jóval rövidebb volt, mint az öt évvel ezelőtti, és nem volt benne semmilyen utalás barátságra vagy testvériségre. |
