Lassan második éve kapcsolt új fokozatba az ukrajnai háború, aminek egyik sarokpontja volt Mariupol ostroma. Az Azovi-tenger partján lévő város fekvése miatt egyértelműen stratégiai fontosságú volt mindkét fél számára. Ezt jól mutatta az ostrom intenzitása: az oroszok tudatosan éheztették ki a lakosságot, dokumentáltan lőtték a civileket – az orosz álláspont szerint a felvételeken színészek láthatók egytől egyig –, rombolták porig a lakóépületekkel együtt szinte a teljes infastruktúrát.
A bekerített várost 2022 májusára vonta az irányítása alá az orosz hadsereg, aminek a végén már csak a neonáci brigádból a háború alatt nemzeti hőssé változott maradék Azov-ezred katonáinak felszámolása maradt feladatként az Azovstal fémüzemben.
A még békeidőben is súlyosan terhelt Mariupol 82 nap után került teljesen orosz kézre, azóta pedig csak elvétve tudni arról bármit is, mi történik a városban. Független sajtóorgánumot nem nagyon engednek be természetesen, magyar részről dokumentálni az ottani helyzetet például csak az a Georg Spöttle járhatott Mariupolban, aki amellett, hogy ufószakértő és a kormánypárti Pesti Srácok egyik celebritása, a Fidesz egykori képviselő-jelöltje Szentesen. Ennek megfelelően Spöttle 2023 augusztusában felvett tájékoztatásából az például nem derül ki, kinek a hadserege rombolta földig a várost, csak az, hogy már megindult az oroszoknak köszönhetően az újjáépítés. Ráadásul egészen bámulatosan még hülyeséget is tudott akkor beszélni a város helyzetéről 2014 és 2022 között, azt állítva, hogy folyamatosak voltak a harcok a városban.
A város valódi helyzetéről értelemszerűen nem azoktól fogunk pontos képet kapni, akik vagy nagyon hülyék, vagy rajta vannak valamelyik orosz állami cég fizetési listáján, úgyhogy maradnak a kiszivárgott hírek, illetve Mariupol városi tanácsának Telegram-csatornája. Ez utóbbit az elüldözött ukrán vezetés üzemelteti, és bár értelemszerűen ebben a műfajban most az a feladat, hogy a lehető legrosszabbnak mutassák be az orosz irányítás alá került város helyzetét, a független forrásokkal összevetve is nagyon úgy tűnik, hogy közelebb áll a valósághoz, mint a mese a felszabadító és mindent secperc alatt újjáépítő orosz hadseregről.
A beszámolók persze szólnak pozitív fejleményekről: a víz- és gázszolgáltatás többnyire helyreállt, elkezdtek felhúzni egész új negyedeket, és eltakarították a háború romjait.
A Guardian által a múlt év elején megszólaltatott források arról beszéltek, hogy a bontásra ítélt otthonok lakóit sokszor erőszakkal kényszerítették hálótermekbe és hostelekbe, ugyanis nem akartak elköltözni (már persze azok, akik maradtak. ): féltek attól, hogy kifosztják őket. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Mariupol nem volt egyértelműen ukránpárti város: nagyjából fele-fele arányban szerették volna az emberek az új vezetést, emiatt azért sejthető, nagyrészt kik maradtak ott a háború előtt 480 ezres városban. A lakosságszám nagyjából a felére csökkent, az emberek nagy része elmenekült, illetve az ukrán közlés szerint 21 ezer halottja van a város ostromának. Az egykori Szovjetunió történelmi hagyományait követve persze megindult a lakosságcsere is: 2023 elejére sokan (a lakosság becslése szerint 50 ezren, de ezeket érdemes kritikával kezelni) költöztek oda orosz nagyvárosokból. A beszámolók szerint ezek az emberek tényleg abban a hitben élnek, hogy az oroszok megmentették a várost a neonáciktól. Ez tulajdonképpen az etnikai tisztogatási program része: a városnak büszke orosz lakosság kell, miközben ukrán gyerekeket tömegével vittek Oroszországba, hogy az ottani árvaházak és nevelőszülők segítségével az orosz populációt gyarapítsák, elvágva őket minden gyökerüktől.
Műholdfelvételekről látszott az ukrán fél kapitulációja után, hogy az oroszok teherautókon szállítják ki a holttesteket a városból, hogy a nem messze lévő Manhusz falu melletti 340 méteres tömegsírba rakják őket. A halottak valószínűleg ukrán civilek voltak, de erre és persze az ilyenkor könnyen felmerülő háborús bűnök kérdésére majd akkor lehet választ adni, amikor olyan állam ellenőrzi a területet, ami hajlandó engedélyezni a becslések szerint 9000 holttest exhumálását.
Az oroszosítás gyorsabban megindult, mint a háborús bűnök elrejtése: kikerültek a zászlók, átfestették a város szélén lévő feliratot, és megint a gyerekek orosz nyelvű oktatása is, természetesen már a megfelelő történelmet tanulva.
Nagyon gyorsan elkezdték rákényszeríteni a lakosságra az orosz útleveleket. Ezt a többség elfogadta, ugyanis enélkül nyugdíjhoz, egészségügyi szolgáltatoshoz nem lehetett jutni, de még az autóvásárlás, -eladás sem történhetett legálisan. Közben figyelnek a helyes kommunikációra is, és óriási képernyőkkel ellátott autókon kezdték vetíteni az orosz propagandát az utcán, természetesen hangszórókkal. A helyi média bezárt, a helyüket orosz propagandát sugárzó adások és kiadványok vették át. Az oroszok nemcsak a saját bűneik nyomát akarták gyorsan eltüntetni, hanem Ukrajna nyomait is: a sárga-kékre mázolt részel eltüntetése mellett visszakerültek egyes utcanevek a szovjet időkből, a Szabadság tér pedig újra Lenin tér lett.
#Mariupol
— Jim Jatras (@JimJatras) June 11, 2022
From 🇺🇦 bi- to 🇷🇺 tri-colors.#Ukraine #Russia pic.twitter.com/jrandZIwL6
Érdekes, hogy ameddig Oroszországban továbbra is ambivalens módon használják a szovjet nosztalgiát, és Vlagyimir Putyin is modernkori autokratának tűnik, Mariupol egész mást kap: itt nemcsak megszületett a semmiből egy új helyi Komszomol, ami a köztéri szobrokért felelős az agitáció mellett, de Putyinnak is hagyományos személyi kultuszt építenek fel. Az elnököt csak „vezetőként” hivatkozzák az általános iskolákban. Az oroszok által felépített Nyevszkaja névre hallgató intézményben például Gyermekek Vlagyimir Putyin életében: a gondoskodás és a figyelem megnyilvánulása címmel is tartottak előadást, de az idei elnökválasztásra készülve már volt Oroszország elnököt választ: a család a megbízhatóságot és a jólétet választja című is, természetesen amellett, hogy tanulnak az elnök életéről. Kihagyva persze azt az apróságot, hogy épp ez az elnök rendelte el a város lebombázását.
A hatalomátvétel után a beszámolók szerint a legtöbben hosszú orosz uralomra rendezkedtek be fejben, viszont 2023 elején még reálisnak tűnt egy látványos ukrán ellentámadás lehetősége is, ami felemás érzéseket keltett. Pár ott lakó szerette volna visszakapni a békeidőben amúgy nyüzsgő, laza és szabad Mariupolt, mások viszont rettegtek egy újabb háborútól. Végül nem kellett, ugyanis a tavalyra várt ellentámadás végül nem ért el túl nagy sikereket, abban pedig nagyon erős a közmegegyezés, hogy az olyan helyeken, mint Mariupol, nagyjából minden perc számít: egy idő után ugyanis tényleg kialakul a város lakosságának az az orosz többsége, amelyik már nemcsak hogy nem akar Ukrajnában élni, de kérdéses, mit kezdene velük egy a várost esetleg visszaszerzett ukrán hatalom.
Márpedig a városban él még ellenállás: vasárnap például a helyi partizánok arról számoltak be, hogy egy katonati teherautót semmisítettek meg, bár a teljes hírcsend után valójában nehéz kikövetkeztetni, mekkora hatásuk van ezeknek a támadásoknak. Szimbolikusan biztosan van: az ellenállás jele a Mariupol ukrán írásmódját jelző i-betű lett, persze ezt is gyorsan átírták az oroszok a saját ábécéjüknek megfelelőre.
Emellett persze zajlanak a maguk módján a mariupoli hétköznapok is. A gyors építkezés általában azt eredményezi, hogy iszonyatos kivitelezési hibákkal szembesülnek az új lakosok, például nem működő vécékkel és hasonlókkal. Sokkal nagyobb baj, hogy az infrastruktúra sem lett tökéletes: a gyakori áramszünetek mellett több helyen az utcára folyik a szennyvíz. Az emberek próbálnak jelentkezni az oroszok által kinevezett városvezetésnél, de valószínűleg a humán erőforrás hiányának köszönhetően nem foglalkozik senki a folyamatos bűzzel járó vízzel, ami ráadásul lassan elönti az épületek pincéit. A lakások falai sokszor már átadás után repedeznek, a küszöbök túl magasak. Ezek persze eltörpülnek amellett, hogy nemcsak a város környékét, de még a várost sem sikerült teljesen aknamentesíteni: nemrég kazettás bomba megtalálásáról is érkeztek hírek egy Livoberezsnij kerületi kazánház közeléből.
Mariupol a beszámolók szerint nagyjából olyan, mint amilyennek az ember a szovjet terror sötét napjaiban képzeli el az életet. Ezt támasztja alá, hogy a lebombázott színházban már tartanak az orosz nagyságról szóló előadásokat, az emberektől nemrég azt is elvették, hogy legalább a város mólójára kisétálhassanak megnézni a naplementét: a helyszínt ugyanis egyik napról a másikra magánterületté nyilvánították és lezárták.
A teljes valóságot nehéz megismerni, és érdemes hozzátenni, ehhez nem mindig jó partner az ukrán fél sem: a német ZDF tévécsatornát például beengedték nemrég a városba, de az ukrán külügyminisztérium felháborodott rajta, hogy Kijevvel nem egyeztettek a látogatásról, miközben orosz dokumentumokra nyilvánvalóan szükség volt hozzá. A csatorna álláspontja szerint ez nem azt jelenti, hogy elfogadták az orosz fennhatóságot. Az ukrán fél a videó tartalmát is kifogásolta, abban ugyanis szerintük túl nagy hangsúlyt kapott, hogy Mariupol nem szellemváros már; a tudósítás címe ráadásul az volt, hogy A város működik. A német csatorna azóta közleményben jelezte, a filmben is kiemelik, valószínűleg a kemény megtorlásoknak is köze van ahhoz, hogy Mariupolban elcsendesedtek a nyugatbarát hangoknak, míg elképzelhető, hogy a lakosság egy része kezd megbékélni az orosz hatalommal. Pedig ez valószínűleg éppúgy a rideg valóság része, mint a tömegsírokba teherautóról borított holttestek.
(Címlapképünkön: Diákok érkeznek tanévnyitó ünnepségre az orosz védelmi minisztérium által épített, 1100 diák befogadására alkalmas új általános iskolába Mariupolban 2023. szeptember 1-jén. Fotó: MTI/EPA)
