„Mekkától Moszkváig”

Dobrovits Mihály történész, turkológus

Hogyan változott meg a hatalmi egyensúly a posztszovjet köztársaságok között az elhúzódó ukrajnai háború és a minapi oroszországi puccskísérlet nyomán? Mire számíthat Kazahsztán, Örményország vagy Grúzia, mekkora lett Törökország mozgástere, s miért szeretik az Orosz Föderáció nemzetiségi polgárai Putyin rendszerét? Erről faggattuk a téma avatott kutatóját.

Magyar Narancs: Az Oroszországban június végén lezajlott furcsa puccskísérletnek akadnak történelmi előképei. Érdemes múltbeli párhuzamokat keresni a mostani események megértéséhez?

Dobrovits Mihály: Bár Oroszországban akadtak már ilyen hatalomátvételi kísérletek a történelem során, azért nem mindennaposak még arrafelé sem. A leghíresebb és a legtöbb párhuzamot kínáló esemény talán a 18. századi Pugacsov-felkelés lehet. Nagy Katalin cárnő leverte ugyan, de rendkívül komoly engedményeket volt kénytelen tenni a helyi rendi erőknek. Pugacsov abból indult ki, hogy Katalin nem igazán legitim cárnő, hiszen a férje megölése árán jutott a trónhoz. Prigozsin szerint az orosz hadvezetés céltalanul és értelmetlenül áldozza fel az embereit egy olyan hadműveletben, amelyről maga sem tudja, hogy mit akar vele elérni. Ebben az a legmegdöbbentőbb, hogy valóban senki nem tudja, hogy igazából Putyinnak, illetve az orosz politikai elitnek mi a célja a hadjárattal. Mert amit el akarhattak érni, azt már a hadműveletek kitörése előtt elérték: a két szakadár köztársaság, illetve a Krím de facto bekebelezését. Ha valaki támadhatott volna, teljes joggal, az Ukrajna, hiszen tőle vettek el területeket.

MN: Még nem tudható, hogy mi lesz a lázadás végkimenetele.

DM: Egyelőre futni hagyják Prigozsint, hiszen a Wagner csoport katonáira szükség van az ukrajnai frontokon. De nem kizárt, hogy egy-másfél éven belül szép csendesen elteszik láb alól. Sztálin alatt is bevett gyakorlat volt, hogy a bukott vezetőket először csak elszigetelték, lehetőség szerint még bizonyos tiszteletet is megadtak nekik, majd utána lehetett végleg félretenni, sokszor likvidálni őket. Ne felejtsük el, Prigozsin példátlan módon komplett zsoldoshadsereggel rendelkezett. Azt most vagy fel kell oszlatni, vagy likvidálni kell, mint Nagy Péter alatt a fellázadt sztreleceket, esetleg teljesen átalakítani. Ugyanakkor ezek az egységek nemcsak Ukrajnában vannak jelen, hanem Afrikában és a Közel-Keleten is, olyan helyeken tudtak fellépni, ahol az orosz állam és az orosz formális haderő nem. Moszkva aligha engedheti meg magának, hogy csak úgy lemondjon róluk, Afrikában aligha szűnik meg a Wagner tevékenysége.

MN: Sok olyan ukrán területet is elfoglaltak az oroszok, amelyek kívül esnek a két szakadár köztársaságon és a 2014-ben elcsatolt Krímen.

DM: Ukrajna teljes gazdasági infrastruktúráját sikerült szétverniük. Ukrajna, és ez hiába vág egybe látszólag az Orbán-vezetés érveivel, gazdasági értelemben működésképtelen lett. Külföldi segélyek, transzferek tartják életben. Nyilvánvaló, hogy ez nem Ukrajna hibája, ráadásul eleve sokkal rosszabbak voltak a gazdasági adottságai, mint Oroszországnak. S nem látszik, hogy mi lesz ennek a kimenetele. Putyin, pontosabban a Putyin–Sojgu tandem az arcvesztés és a bukás megkísértése nélkül nem mondhatja azt, hogy tévedés volt, vissza az egész. Ukrajna, mint kiderült, önmagát képes megvédeni, még ha a barátai segítségével is, de kérdéses, hogy vissza tudja-e hódítani az oroszok elfoglalta területeket. És utána még helyre kell állítani az ország gazdaságát.

MN: Az oroszok eredeti célja, gondolom, nem az volt, hogy lerombolják az ukrán gazdaságot, hanem az, hogy az érdekszférájukba csatolják vissza az országot – lehetőség szerint mérsékelt veszteségek mellett. Ebből semmi nem teljesült.

DM: Moszkva két dolgot becsült alá. Az egyik: bár Kelet- és Nyugat-Ukrajna között valóban komoly szakadékok vannak, ám a főképp orosz nyelvű keleti országrész lakossága egyáltalán nem fogadta lelkesedéssel az intervenciót. S alábecsülték Ukrajna védelmi képességeit is.