Magyar Narancs: Tavaly megjelent könyvében (Les épines et les roses, Fayard – Tövisek és rózsák) sokat ír arról az 1981 és 1986 közti öt évről, amikor a szocialista Franςois Mitterrand elnöksége alatt ön volt az igazságügyi miniszter. Ön fogadtatta el a halálbüntetés eltörléséről szóló törvényt - amiért akkor már hosszú évek óta harcolt. Miért ez lett a visszaemlékezéseinek a címe - miért nem "Rózsák és tövisek"?
Robert Badinter: Mert sokkal több volt a tövis, mint a rózsa. A halálbüntetés eltörléséért folytatott küzdelem megízleltette velem a népszerűtlenség örömeit. A közvélemény mélységesen ellenezte ezt, és tudtam azt is, hogy a viszonyom ehhez a szenvedélyeket keltő kérdéshez eleve meggátolja, hogy népszerű miniszter lehessek. De ilyen erős ellenérzésekre, sőt gyűlöletre nem számítottam. A jobboldali rendőrök a minisztérium elé vonultak, ellepték a Vendôme teret, és azt kiáltozták, hogy "Badinter, mondjon le!", meg "Börtönbe Badinterrel!" A köztársaság történetében azelőtt soha nem fordult elő ilyesmi. Semmilyen tisztségem a szocialista pártban nem volt - harminc éven át az egyetemi és a jogászi világban éltem az életemet. De szoros személyes és munkakapcsolatban álltam Franςois Mitterrand-nal. Amikor engem támadtak, akkor az elnököt támadták. És az is igaz, hogy ismert ügyvéd voltam, aki megszemélyesítette a halálbüntetés elleni harcot - annyit írtam, érveltem, szerepeltem a tévében. Hat embert mentettem meg a guillotine-tól, és mind a hat híres eset, nagy per volt, amiről sokat írtak az újságok. A becsmérlőim azzal jöttek, hogy az igazságügyi miniszter a gyilkosok ügyvédje, egy perverz szörnyeteg... De én úgy éreztem, hogy sürget az idő, és az abolícióról, a halálbüntetés eltörléséről szóló törvényt azonnal meg kell hozni. Attól féltem, hogy másként elillan a politikai bátorság. Nem az elnöké, hanem a képviselőké - annyira népszerűtlen volt ez a döntés. 1981 nyara nagyon nehéz időszak volt. Ezenkívül még egy igen nagyvonalú amnesztiatörvényt is meg kellett védenem. Ha beléptem egy étterembe, már fel is hangzottak a kellemetlen megjegyzések: "Többé nincs biztonságban az ember, mert ez az összes bűnözőt szabadon engedte!" Két évbe telt, míg megnyugodtak a kedélyek.
MN: Voltak-e mindennek dacára felemelő pillanatok?
RB: Mindenekelőtt a törvény megszavazása a Nemzetgyűlésben. Sokat küzdöttem a halálbüntetés eltörléséért, de nem volt az sehol megírva a csillagokban, hogy én leszek az a miniszter, aki a törvényt beterjeszti. Nagy kiváltsága ez az életemnek, ami keveseknek adatik meg: győzelemre vinni azt az ügyet, amiért egész életében szenvedélyesen harcolt. És ha még valamiért elvállaltam ezt a posztot, az az volt, hogy úgy gondoltam, fontos szerepet játszhatok a francia igazságszolgáltatás akkoriban már égetően szükséges átalakításában. Észvesztő volt belegondolni, hogy 1981-ben abban a Franciaországban, amely annyira szeretett az emberi jogok hazájaként tetszelegni, még működött az állambiztonsági bíróság - egy olyan jogi-politikai testület, amelyben békeidőben katonák ítélkeztek civilek, nem egy esetben kiskorúak fölött. Mintha Pinochet Chiléjében lettünk volna! Egyetlen okot sem láttam arra, hogy fenn kéne tartanunk ezt az algériai háború korszakából itt maradt intézményt. És ezen kívül is voltak elfajzott törvényeink. Ha mondjuk az ember részt vett a Place de la République-on egy tüntetésen, és egy kilométerrel odébb, a Place de la Nation-nél be nem jelentett tüntetők randalíroztak, őt is büntetőjogi felelősségre vonhatták, és bíróság elé állíthatták csak azért, mert folytatta a tüntetést. Megszüntettük a katonai bíróságokat is, amelyektől a baloldal már a Dreyfus-ügy óta meg akart szabadulni. A halálbüntetés eltörlése mellett a másik kulcsfontosságú reform azoknak a jogszabályoknak a megsemmisítése volt, amelyek a francia polgárokat megakadályozták abban, hogy az európai igazságszolgáltatáshoz forduljanak. Rögtön azután, hogy a szenátus 1981. szeptember 30-án megszavazta a halálbüntetés eltörlését, október 3-án Strasbourg-ba utaztam, hogy megnyissam a franciák számára az utat az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Ez perdöntő eszköz volt a szabadságjogokkal ellentétes törvények elleni harcban. Tudtam, hogy ez mindent megváltoztat. Tudtam, hogy az a tény, hogy Franciaországot perbe lehet fogni, ahol el is marasztalhatják - amint az meg is történt néhány törvényellenes eljárása miatt -, megváltoztatja a francia igazságszolgáltatást. Sokkal inkább, mintha a nehézkes, a politikai konfliktusoktól fékezett törvényhozásban próbálnánk módosítani egyes törvényeket. Az abolíció mellett egyébként a homoszexualitás büntethetőségének az eltörlését volt a legnehezebb elérni. Ugyanaz a szenátus, amelyik nemet mondott a halálbüntetésre, háromszor dobta vissza ezt a javaslatot. Bár a közvélemény kevéssé izgatta fel magát, a politikai csata ádáz volt.
MN: A jobboldal és a baloldal közti vita a közbiztonságról és a szabadságról mindig nagyon heves volt Franciaországban. Még mindig erős-e az a képzet, hogy a baloldalnak nem szívügye a közbiztonság?
RB: Igen, mert a jobboldal ezt még mindig kihasználja. A közbiztonság annak idején nem az igazságügyi miniszter asztala volt: a rendőrségnek volt a dolga őrködni felette, az igazságszolgáltatásé meg az, hogy ítéletet mondjon azokról, akiket a rendőrök elibe vittek. A francia igazságszolgáltatást soha nem jellemezte valami különleges szívjóság. De az téves elképzelés, hogy az igazságszolgáltatásnak kell szavatolnia a közbiztonságot. Alain Peyrefitte-től származik, ő dobta be a köztudatba 1979-ben. Peyrefitte művelt, éles elméjű jobboldali politikus volt, aki gaulle-istából lett Giscard d'Estaing híve. Ronald Reagan megválasztásakor Amerikában időzött, és rájött, hogy a law and order koncepciója pompás téma lehet a jobboldalnak. Hazatérte után elhatározta, hogy megpróbálja kiaknázni ezt az új aranybányát. És prezentált egy grandiózus törvényt a "szabadságról és a biztonságról", amit teljesen új módon adott el a közvéleménynek. Először fordult elő, hogy az igazságügyi miniszter televíziós kisfilmeket csináltatott: egy kis ember - a bűnöző - egy nagy késsel egyre hatalmasabb lett, és közben egy hang azt sulykolta, hogy a "szabadságról és a közbiztonságról" szóló törvénynek köszönhetően a bűnözés csökkenni fog. A törvényt, ami nagy felháborodást keltett a baloldalon, 1981 februárjában fogadták el. A májusi elnökválasztás előtti kampányban Mitterrand a visszavonását a programja első pontjai közt emlegette. És meg is tartotta az ígéretét. Amikor Pierre Mauroy, Mitterrand miniszterelnöke 1981 júniusában bejelentette, hogy megsemmisítik, a baloldal üdvrivalgott. Sokkal inkább, mint a halálbüntetés eltörlésekor. Amikor a jobboldal 1986-ban ismét hatalomra került, azonnal visszaállította a közbiztonsági törvényeket - de csak hogy a baloldal megint érvénytelenítse őket, amikor ő kormányzott. És így tovább. E váltakozás miatt a jobboldal - Le Pent követve - a közbiztonságot mindig a választási kampány legfontosabb témájaként kezelte.
MN: A mostani elnökválasztási kampányban is ilyen kitüntetett helyen szerepel?
RB: Nicolas Sarkozy elnökként ugyanazt a politikát viszi, mint amit belügyminiszterként. 2002-ben kijelentette, hogy "mi garantáljuk a közbiztonságot". Azóta a jobboldal megállás nélkül törvényeket gyárt: történik egy súlyos, kegyetlen bűneset, már hoznak is egy törvényt! Ez a jelenség, a biztonságérzet hiánya olyan szövegek becikkelyezése előtt nyitotta meg az utat, amelyek valójában semmire nem jók, és nem szolgálnak semmi mást, mint a miniszter, a miniszterelnök, az államfő eltökéltségéről szóló kép cizellálását. Ugyanakkor ma nehezebben mennek ezek a dolgok, mert Madame Le Pen a maga hasznára fordította a biztonságérzet hiányából fakasztható politikai tőkét. Ezt a témát egyébként rém egyszerű okból lehet mindig kihasználni. Az emberek nem szeretik a bűnt. Az erőszak nem emelkedett Franciaországban: a lakosság számához viszonyítva ma kevesebb az emberölés, mint negyven vagy ötven éve. Ez nem a gyilkosok országa. De mint mindenütt, itt is történnek véres, erőszakos bűncselekmények. És a nagyközönség a bulvárhírekkel azonosul. Ez volt a nyomtatott sajtó felemelkedésének az egyik mozgatórugója. A bűnügyi hírek teremtették meg a tömegsajtót, ezek csinálták meg a félmilliós, egymilliós példányszámokat, a színes illusztrációk és a rengeteg hemoglobin. A bűn minden médiát jól ad el.
MN: A bűnözéssel szemben ön szerint milyen politikát kellene követnie a baloldalnak?
RB: Koherenset. Ebben a küzdelemben három, egymástól elválaszthatatlan pillérre kell támaszkodni. Az első a megelőzés - a korai fázisban, a forrásnál sikerülhet eltéríteni főként a fiatalokat az első bűncselekménytől vagy a visszaeséstől. A második a represszió. A hatékony, modern rendőrség magas felderítési és elfogási arányszámokat tud produkálni. A francia rendőrségnek nagyon jó a tudományos háttere, a felderítési mutatói kielégítőek. A jó európai középmezőnyben vagyunk. Persze a külvárosokban lángoló autók, a városi erőszak, a betörések más típusú bűncselekmények, amelyeket nehezebb üldözni. A harmadik pillér pedig a kárpótlás és az áldozatok szenvedéseinek az enyhítése. Mindez nem szenvedélyeket és indulatokat, hanem értelmet igényel. Nem szabad, hogy mindez kiátkozáshoz, kirekesztéshez vezessen. De politikailag nagyon csábító a társadalomban jelen lévő félelmet kiaknázni. Mert az ember olyan állat, aki fél. Mindannyian félünk. Félünk a haláltól. A bűntől. A bűn, mivel egy másik ember életét érinti, elfogadhatatlan. Tehát harcolni kell ellene. De ezt tisztánlátással, racionálisan, éles elmével kell tennünk, nem pedig a politikai haszonért, a félelem és a szorongás hullámait meglovagolva. És akkor a dolgok lenyugszanak.
MN: Ön hogyan határozná meg saját magát?
RB: Egy európai francia vagyok, vagy egy francia európai. A kettő számomra elválaszthatatlan. Mitterrand-nal értek egyet, aki azt mondta, hogy Franciaország a hazánk, Európa a jövőnk. Egész életemben azt gondoltam, hogy az európaiak számára nincs remény a valódi Európai Unión kívül, amelynek a tagállamok föderációjának kell lennie. Az Európai Egyesült Államokról álmodom. Amíg ezt nem valósítjuk meg, Európa nem tölti be a sorsát. Ezek nem pusztán nagy szavak, ezt a mély meggyőződésemet a történelem alapozza meg. Az a világ, amit az internet határoz meg, ahol a számbeli fölény a döntő, nem lehet a magukba zárkózó, erődszerű, egymástól határokkal elválasztott nemzetek világa. Ez egy halott világ, ennek vége. Vége! Ennyi erővel azt is remélhetnénk, hogy a Napot sikerül megállítani a pályáján. Az európaiak, a gyermekeink számára a globalizált világban, ahol olyan nagy egységek az uralkodók, mint Kína, Brazília vagy India, nincs jövő a valódi Európai Unión kívül, ahol közös a kutatás, az oktatás, a technológia. Mi több, mindnyájan közös történelmen osztozunk - még ha nem is álltunk mindig ugyanazon az oldalon. Közös a felvilágosodás filozófiája is. Meggyőződésem, hogy mi, európaiak ma ugyanazokat az értékeket valljuk. Mert nagyon drágán megfizettünk a nacionalista szenvedélyekért. Mi, európaiak tudjuk, hogy mi a nacionalizmus és a populizmus ára. Tudjuk, hogy mi az idegengyűlölet és a faji gyűlölet. Soha nem szabad elfelejteni, hogy min mentünk keresztül, hogy mi, európaiak milyen bűnöket követtünk el. Ugyan melyik európai nemzet áltathatja magát és másokat azzal, hogy a történelme során soha nem követett el emberiesség elleni bűnöket? Ezért olyan hatalmas öröm az európai megbékélést látni az én generációmnak, egy olyan embernek, aki mint én, a háború előtti Európában nőtt fel, és zsidóként a német megszállás sötét éveiben élte a kamaszkorát. Csak abba gondoljon bele, hogy honnan jövünk. A krematóriumok 1948-ban még alig hűltek ki. A sebek még be sem hegedtek. És a hágai kongresszuson a nagy európai államférfiak, Monnet, Schuman, de Gasperi, Spaak, Adenauer, Churchill azt mondták: ennek vége, új lapot kell nyitni, a múlt halott. A jövőnk közös, együtt kell felépítenünk. És nincs jövő számunkra, ha nem haladunk tovább az európai integráció felé. A mostani válság tanulsága az, hogy meg kell erősíteni a közös intézményeinket. Nem a gyengítésük a megoldás. A megváltást nem az hozza el, ha az európai országok ismét a határaik mögé visszahúzódó nemzetállamok lesznek. A több integráció nem a nemzeti kultúrák elfojtását hozza el, hanem a gazdagodásukat a többi európai kultúrával való kapcsolatok révén.
MN: Nyugtalanítja-e a magyarországi helyzet alakulása?
RB: Magyarország barátai és a hozzám hasonló, meggyőződéses európaiak számára az az út, amin a magyar kormány jár, aggasztó. A magyarok minden tekintetben európai nép, csodálatos a kultúrájuk, és sokat szenvedtek a Jaltában kialakított világrend miatt. Nem tehetik meg, hogy elszigeteljék magukat az Európai Unióban. A mostani kormány egy sor olyan intézkedést hozott, amelyek nem felelnek meg az európai normáknak és értékeknek - amint arra José Manuel Barroso felhívta a figyelmet. Ha a magyar kormány ragaszkodik ezekhez, azt kockáztatja, hogy az Európai Bíróság előtt találja magát, és az országot meg fogják büntetni. És ami a legfontosabb: bizalmatlanság alakul ki Magyarországgal szemben. Az európai törvények, az alapjogi chartában foglalt elvek minden uniós tagállam számára a legmagasabb értékkel bírnak - az unió pedig a demokrácián, az alapvető szabadságjogok tiszteletén és a jogállamon alapul.
MN: Mi a demokrácia?
RB: Mindenekelőtt a nép akaratának a tiszteletben tartása, ami abban nyilvánul meg, hogy nép szabadon, visszatérő időközönként megválasztja a saját vezetőit. Egész életemet a törvények aprólékos, nagyító alatti tanulmányozásával töltöttem el. Tudom, hogy egy párt hogyan rakhatja össze az alkotmányos törvényeket úgy, hogy akkor is az övé legyen a parlamenti többség, ha a szavazatok számát tekintve már kisebbségben van. Az alkotmány nem arra való, hogy strukturálja valamely rezsim vagy az adott pillanatban uralkodó többség hatalmát, hanem arra, hogy biztosítsa a polgárok szabad választáson kifejezésre jutó akaratának érvényesülését. Másodrészt a demokrácia nem csak a nép akaratának az érvényesülése, hanem mindannyiunk alapvető jogainak a garanciája is. Emlékeztetnék arra, hogy mit mond az Európai Emberi Jogi Bíróság a sajtó, a vélemény és a kifejezés szabadságáról: ezek a demokrácia és a szabadságjogaink őrei. Harmadrészt pedig a demokráciát bizonyos értékek adják. A bíróság leigázása és az Alkotmánybíróság gúzsba kötése megsérti azokat az elveket, amelyek egyben tartják a demokráciáinkat. A hatalmat azért gyakorolhatja egy párt, mert a nép így akarta. De le kell mondania róla, ha a nép már nem őt akarja. Ez a szabály. Nem szabad mindenféle mesterkedésekkel, olyan választási törvényekkel korlátozni ezt az akaratot, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a polgárok szabadon választhassák meg a képviselőiket.
MN: Mi a véleménye az új magyar alaptörvényről?
RB: Az, hogy az ország hivatalos neve Magyar Köztársaság helyett Magyarország lett, nem dúlt fel különösképpen. Nem hinném, hogy bárki is a királyságot tervezné visszahozni Magyarországon. Ez csak a történelmi hagyomány felmutatása, meg persze egy populista kacsintás a múlt felé. Ami a törvénynek a magzati életre utaló passzusait illeti, lehetséges, hogy a hatalom az abortuszt szabályozó törvények módosítására készül. Az azonos neműek házasságának tiltása sem alkotmányba való. Én személy szerint támogatom az azonos neműek házasságát, mások meg ellenzik. De a mindenkori törvényhozó dolga az, hogy ezt engedélyezze vagy tiltsa - és alkotmányba foglalni ezt a választást értelmetlen. A törvények fejlődhetnek, az uralkodó eszmék alakulásának megfelelően. De az új alkotmányt illetően a lényeg máshol van elrejtve: abban, ahogy a hatalom a bíróságokat és az Alkotmánybíróságot, vagyis a saját hatalmának az ellenhatalmait befolyásolja, valamint a médiatörvényben és a választási törvényben.
MN: Ön többek között a francia alkotmánybíróság elnöke volt. Úgy véli, hogy a magyar Alkotmánybíróságot gúzsba kötötték?
RB: Tanúja voltam a magyar Alkotmánybíróság megszületésének, és nagy tisztelettel vagyok iránta. Nagy csodálója és barátja vagyok Sólyom elnök úrnak is, nagyszerű jogásznak és a szabadság emberének tartom őt. Nem hiszem, hogy az Alkotmánybíróságot el lehetne nyomni. De az irány jól látszik: a hatalom megnöveli a bírák számát, hogy a testületen belüli többség az övé legyen: ez pedig ellentétes a demokráciákban bevett alkotmánybíráskodás elvével. Ami a bíróságokat illeti, nyomatékosítom, hogy a függetlenségük a demokrácia egyik pillére. A tisztogatás - nevezzük nevén a dolgot - nem új technika. Bevezetnek egy korhatárt, hogy megszabaduljanak az idősebb bíróktól, akik túlnyomórészt a magasabb stallumokat töltik be, majd azzal jönnek elő, hogy több bíróra van szükség. Az újakat, a fiatalabbakat pedig ők választják ki. Mondhatom, nagyon ravasz. De a lényeg épp az átalakítások alkotmányosításában rejlik. A jövőben nagyon nehéz lesz az alkotmány újra- vagy visszamódosításához szükséges többséget megszerezni, ezért a mai többség holnap is ellenőrzést tud majd gyakorolni, amikor kisebbség lesz. Ha ma a többség él vissza a hatalmával, a jövőben a kisebbség fogja ezt tenni. Az is abszurdnak tűnik számomra, hogy egy pénzügyi törvényt beleírnak az alkotmányba. Ez a törvény ráadásul a gazdagoknak kedvez. Magyarországon azok javára kivételeznek, aki már eddig is kivételezett helyzetben voltak. És közben a jövőre nézve megkötik a magyar nép kezét. Ez a gazdasági igazságtalanság alkotmányba foglalása. Nincs demokrácia az emberek ama joga nélkül, hogy megismerhessék az alternatívát. Mit jelent mindez a sok törvény? Az alternatíva kizárását. És vele a demokráciáét is. Ha a váltakozást megbénítják, megbénul a demokrácia is.
MN: De vajon az új választási törvény valóban megakadályozza a hatalomváltást?
RB: A különféle mesterkedésekkel és fortélyokkal meg lehet nehezíteni az ellenfelek dolgát. Mintha valaki kétkilós bakancsban kényszerülne gátfutásban versenyezni, míg az ellenfele szuperkönnyű futócipőben indul. De a történelem tanúsága szerint hiába a súlyosan igazságtalan és egyenlőtlen választási törvény, ha az ország váltani akar, akkor a többség fog kormányozni. Még a legravaszabb cselek sem képesek megmenteni azt, akit a nép nem akar többé. Kivéve persze egy totalitárius államot, ahol a választást úgy, ahogy van, elcsalják. Mindenesetre nem hiszem, hogy egy európai uniós tagállam tömeges választási csaláshoz folyamodna, hiszen azon nyomban a partvonalra raknák. És azt sem hiszem, hogy Magyarországból totalitárius állam válhatna, és elhagyná az uniót. Jelen pillanatban az európai szellemet komoly csapások érik. De még csak az első felvonásnál tartunk, és lehet, hogy a másodikban már lehetőség nyílna egy autoriter államberendezkedésre - de én optimista vagyok. Hiszek abban, hogy a magyarok európaiak, és tudják, hogy a sorsuk szorosan összefonódott az unióéval, és az uniót alkotó demokráciákkal. Nem fogadnának el egy autoriter rezsimet.
NévjegyRobert Badinter 1928-ban született Párizsban, oroszországi eredetű zsidó családban. Apját a sobibóri megsemmisítőtáborban gyilkolták meg. A háború után jogi és bölcsészeti tanulmányokat végzett, majd a baloldal emblematikus ügyvéd-politikusa lett, Henry Torrès mellett kezdett el dolgozni. Védőügyvédi praxisát egészen 1981-ig fenntartotta, ekkor tagja lett Mitterrand első kormányának. Egy sor fontos kezdeményezés fűződik a nevéhez, amelyek célja kivétel nélkül a francia jogrend humanizálása. 1986-tól 1995-ig a francia alkotmánybíróság elnöke volt. 1991-ben ő vezette azt az öttagú nemzetközi bizottságot, amely arról volt hivatott dönteni, hogy a Jugoszláviától épp elszakadófélben lévő Macedóniát, Szlovéniát és Horvátországot milyen feltételek teljesülése mellett illetheti meg a nemzetközi elismerés. |
