Nemrég múlt egy éve, hogy Hágában megkezdődött Slobodan Milosevic pere. A kezdeti félelmek, hogy
a népirtással vádolt volt jugoszláv államfő nem fog részt venni a tárgyalásokon, s így próbálja elszabotálni
a nemzetközi igazságszolgáltatást, alaptalannak bizonyultak. Milosevic védekezik: a saját szabályai szerint.Abírói testület előtt igen hétköznapinak tűnik. Nemcsak azért, mert ritkán szólal meg (még csak reggel kilenc van), hanem mert a mozdulatai óvatosak, és olyan bizonytalan, réveteg a tekintete, hogy úgy tűnik, legszívesebben összegörnyedne, magába bújna, mint aki fázik. A területi pártbizottság irodájában várakozó, idősödő nyugdíjast látunk. A látvány abszurd: ez a küllem még szerencsétlenebbnek hat a sok díszes talárba öltözött bíró, ügyész és bilincset csörgető rendőr mellett. Tekintetünk kíváncsian téved minduntalan a tőlünk hét-nyolc méterre lévő helyiség felé, amelyet üvegfal választ el a közönségtől.
Belép a terembe a tanú. Függöny rejti el előlünk, mely az ajtótól a fülkéjéig húzódik. Különleges nap a mai. Június tizedike első tanúja a kosovói titkosrendőrség egy tisztje, aki emellett az antiterrorista részleget is vezette. A hallgatóság tehát nem ismerheti. Eszköznek nevezi magát, a vádlottak padján ülő ember akarata végrehajtójának. Látni nem látjuk őt, de halljuk nyugtalan légzését, érezzük erős szorongását minden alkalommal, amikor kérdést intéznek hozzá.
A vádlott testtartása ez idő alatt változatlan. Egészen addig, amíg őt nem kezdik faggatni. Abban a pillanatban hirtelen átalakul, Slobodan Milosevic lesz belőle. Az a Slobodan Milosevic, akit oly sokszor láttunk a tévé képernyőjén, aki milliók sorsát tartotta a kezében. Hiába van déja` vu érzésünk, az átalakulás meglepetést kelt a teremben. Milosevic hangja zengő, mintha tribünről szólna valami különösen fontos, az ellenállóktól megtisztított nézősereghez. Mégis, ünnepelt nagysága vallomásai során durván eltorzult. Zavaros és elkalandozó beszéde a vesztes hatalmak propagandáját idézi; Milosevic minden egyes tanúval szemben önmagát ismételgeti.
"Hány órakor lőttek magukra?" - kérdezi egy másik tanútól, egy vérfürdő hat túlélője közül az egyiktől. Százkilenc parasztot bezártak egy pajtába. Az ablakon és az ajtón keresztül sortüzet adtak le rájuk, aztán elégették a halottakat és a sebesülteket. Míg a titkosrendőrrel szemben Milosevic a "vagy mindketten bűnösök vagyunk, vagy mindketten ártatlanok" játékot játszotta, az áldozatok előtt (egyiküknek megölték a fiait, és saját kezével kellett elföldelnie őket) egészen másfajta magatartást tanúsít. Folyamatosan sértegeti, hazugnak nevezi a tanúkat azután, hogy végighallgatta egy még iszonyúbb eset aprólékos beszámolóját. A szörnyű részletek taglalásakor megvetően elfordul, vagy valami egészen mással kezd foglalkozni: a papírokat rendezgeti a mappájában, lehajol az asztal alá, ki tudja, talán a cipőfűzőjét kötözgeti.
Hágában némi csodálattal kommentálják a Milosevicből áradó derűt és magabiztosságot. Nem tartott igényt például védőügyvédre. Tanácsadója, az ügyvéd Tomanovic hamisítatlan Enver Hodzsa-funkcionáriusra emlékeztet. Miként Milosevic és köre is az internálásom időszaka és a börtönévek érzését keltik bennem. Tomanovic az erkélyen, a szerb újságírók karéjában rója szüntelen köreit, az információkat remélő tudósítók nem túl hiteles kedvességgel övezik őt. Milosevic másik tanácsadója - ő védte a lyoni Gestapo vezérét, Klaus Barbie-t is - naphosszat Párizsba faxolgat. De a tárgyalóteremben Milosevic csak magára számíthat. Kétségkívül van némi teatralitás e döntésében (amit talán Dimitrov példája sugallt), bár némelyeknél ez célravezetőnek bizonyult. Viszont a Reichstag felgyújtásának van egy korábbi értelmezése is: Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit című művének néhány részlete. Ebből a változatból hiányzik Dimitrov - és ha létezik Milosevicnek előképe, az biztosan a brechti parabola középpontjában, már a címben is feltűnő személy.
De van más is a színjátszáson kívül. Milosevic Hágában egyre csak saját kis propagandahazugságait ismételgeti, melyek egykor talán világos és elérhető céloknak tűntek az uralma alá hajtott és manipulált társadalom szemében. Ma már tudja, és ki is jelentette, hogy tudja: ezek nem menthetik fel. Még kevésbé gondolhat hatalma visszanyerésére, vagy szolgálhat új ügyet, mint Dimitrov. Ehhez személyes szükségletei kielégítésének érdekében túl sokszor változtatta meg ideológiai kötődéseit. De akkor mi a célja most? Kinek szánja tudatos transzparens-hazugságait?
Az egyetlen személy, aki érdekli: saját maga (és persze a felesége, akivel osztozik a bűnben - de ez egy másik történet). Milosevic számára egyedül önmaga létezik. A szava parancs, akaratával világokat teremt. Elias Canetti azt írja: minden diktátor arra formál igényt, hogy az univerzum ura legyen, és ez minden emberveszteséget megér neki - még akor is, ha tudja, hogy a dolog lehetetlen. Ez szinte szó szerint illik Milosevicre, bár ő nemcsak törekedett arra, hogy mindenki más akaratát megsemmisítse, de azt hitte, ez sikerülni is fog neki. A június 11-i esti kihallgatások egyik utoljára szólított tanúja ezt adta hozzá a kirajzolódó karakterhez. William Walker - aki a kosovói EBESZ-megfigyelők parancsnoka volt 1998 és 1999 között - elmondta, hogy egy ízben belgrádi irodájában látogatta meg Milosevicet. Beszámolt neki egy, a jugoszláv külügyminisztériumból származó levélről, ami kompromittáló dokumentumokat tartalmazott. Milosevic azt állította, hogy a levél soha nem is létezett. "Akkor nem lett volna értelme megmutatni neki" - vallotta Walker. (Arra nem volt lehetőség, hogy ezt a tanút a vádlott is keresztkérdéseknek vesse alá.)
Kihez beszél tehát Milosevic Hágában? Ahogyan életrajzírója, Vodisav Stevanovic írja, évtizedekkel ezelőtt apján, a vidéki papon olyannyira elhatalmasodott az elmebaj, hogy szakadékba akarta vetni magát. Máskor alkonyatkor kiment a mezőre, tömeget rakott ki a kövekből, és misét mondott nekik. Fia, azután, hogy önpusztításba taszított egy húsz-egynehány milliós lakosú országot, szintén nem csinál mást, mint köveknek misézik Hágában. A valóságban is mindig kavicsokként tekintett az emberekre, akiknek parancsolhat, akiket becsaphat, és akiket meg is ölhet. Slobodan Milosevic semmit nem változott. Hágában is olyan, mint hatalma csúcsán.
Az első szenzációéhes cikkek után a kelet-európai sajtó csaknem megfeledkezett a perről. El kell telnie néhány évtizednek, hogy mindenki felismerje a jelentőségét, és történelemmé váljon. Egy biztos: a sokat szenvedett emberek nézőpontjából elég nyugtalanító ez a csend, különösen, ha számításba vesszük, hogy bármikor megtörténhet olyasmi, mint ami 1998 nyarán Kosovóban.
Bashkim Shehu
