A „sokfele bolygott” Odüsszeusz homéroszi jelzőjét kölcsönözve polütroposz figuraként írta le pályája csúcsán, 1974-ben Henry Kissingert az intellektuálisan hozzá egyik legközelebb álló tudós, Hans Morgenthau. A nemzetközi kapcsolatok modern kori realista iskoláját megalapozó Morgenthau nem egyszerűen az ingázó diplomáciát meghonosító külügyminiszter fáradhatatlan utazásaira gondolt; szerinte Kissinger titka az a képessége volt, hogy különböző helyzetekben más és más arcát mutatta, mint egy „jó színész, aki nem csupán eljátssza Hamletet ma és Caesart holnap, hanem aki maga Hamlet ma és Caesar holnap”. A kifürkészhetetlenség és rugalmasság a jó diplomata erényei lehetnek, ám Morgenthau szavaiból némi kritika is kiolvasható: vékony a választóvonal a pragmatizmus és az elvek feladása között, Kissinger pedig pályafutása során gyakran módosította álláspontját, sok esetben nem függetlenül az aktuális hatalmi szempontoktól. Egy évtizeddel korábban Morgenthau távozni kényszerült Lyndon B. Johnson adminisztrációjából, mert nem volt hajlandó a vietnami háború támogatói közé felsorakozni; Kissinger viszont Richard Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadójaként az általa privátim megnyerhetetlennek gondolt háború kiterjesztését képviselte. A százesztendősen elhunyt egykori külügyminiszter pályáját tehát nem véletlenül ítélik meg végletesen: utólag is mindenki mást lát abba a Kissingerbe, aki korának kétségkívül nagy hatású személyisége volt – azzal együtt is, hogy egész életében fáradhatatlanul és eredményesen dolgozott saját mítoszának megteremtésén.
Helyreállított világ
Heinz Kissinger 1923-ban született az észak-bajorországi Fürthben, zsidó értelmiségi családba. A helyi iskolában tanító apja az 1935-ös nürnbergi törvényeket követően veszti el állását; a fiatal Kissinger tizenöt éves, amikor a család – alig néhány hónappal a kristályéjszaka pogromjai előtt – New Yorkba menekül, és megannyi sorstárshoz hasonlóan Manhattan északi részén, a Washington Heights negyedben telepedik le. Későbbi interjúiban Kissinger hajlamos volt jelentékteleníteni mind ortodox zsidó neveltetésének, mind a náci uralom közvetlen emlékeinek hatását karrierjére; és bár erős német akcentusát élete végéig megőrizte, való igaz, hogy a vallásossággal szakító és az asszimilációra törekvő, Heinzből Henryvé váló fiú fejlődésében New York sokszínűsége legalább annyira meghatározó volt, mint korai németországi évei. Húszévesen besorozzák az amerikai hadseregbe, és a háború végén visszatér szülővárosába, ahol közeli rokonsága körében is szembesülnie kell a holokauszt pusztításával – ennek megtapasztalása kétségtelenül kihatott pesszimista történelemszemléletére. Huszonnégy éves, amikor a háborús veteránoknak biztosított kedvezménnyel beiratkozhat a Harvardra, ahol első szakdolgozatában közel négyszáz oldalon tárgyalja a történelem értelmét Kant, Arnold Toynbee és Oswald Spengler munkái alapján. Kissinger már ekkor szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a történelemnek határozott célja vagy iránya lenne, inkább véletlen események sorozataként látja; Kanttal ellentétben azonban a döntési szabadságot nem morális nézőpontból, hanem az esetlegesség feletti kontroll megőrzésének szemszögéből vizsgálja.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
