Magyar Narancs: Az elmúlt években, és különösen a jövő áprilisi elnökválasztás közeledtével szembetűnően megerősödött a szélsőjobboldal Franciaországban. Marine Le Pen, a Nemzeti Tömörülés (volt Nemzeti Front) elnöke mellett egy rasszista, xeno- és homofób provokatőr, Éric Zemmour író, publicista is beszállt a versenybe. A jelenlegi felmérések szerint kettejük támogatottsága a választás első fordulójában 35 százalék körül alakulhat. Veszélyes lehet ez a francia liberális demokráciára?
Aurélien Mondon: Zemmour sikere újabb állomása a szélsőjobb beépülésének a mainstream politikába és közbeszédbe – de fontos látni, hogy ez egy folyamat része. Ami most történik, az nem meglepő vagy váratlan, és a demokratikus erők legalább annyira tevékeny kulcsszereplői a szélsőjobboldali eszmék befogadásának a politikai fősodorba, mint a szélsőjobb maga. Ez a politikai formáció közel sem lenne ott, ahol ma van, ha a demokratikus politikai élet szereplői és a média komoly erőfeszítéseket tettek volna a „normalizálása”, olykor a támogatása megakadályozására. Ezért a Zemmour-jelenség természetesen veszélyes, de logikusan következik abból a folyamatból, amely az 1970-es években még margóra szorított, elszigetelt szélsőjobboldalt és annak nézeteit a politikai diskurzus fősodrába juttatta. Ez vezetett már az 1990-es évektől a Jean-Marie Le Pen alapította Nemzeti Front megerősödéséhez is.
MN: Tavaly megjelent, Aaron Winterrel közös könyvük címe: Reactionary Democracy. How Racism and the Populist Far Right Became Mainstream (Reakciós demokrácia – Hogyan vált mainstreammé a rasszizmus és a populista szélsőjobb?). Mit jelent az ön által bevezetett reakciós demokrácia fogalom?
AM: Szerzőtársammal reakciós demokráciának nevezzük azt, amikor a demokrácia fogalomkészletét használják reakciós politikai eszmék érvényre juttatására és legitimálására. Olyan, eredetileg progresszív köztársasági fogalmakról van szó, mint a laicitás, a nemzeti identitás, a szólásszabadság, a női egyenjogúság vagy akár az LMBTQ-jogok. A szélsőjobboldaliak ezeket kiforgatták eredeti jelentésükből, és a demokráciára meg „a nép” elvárásainak teljesítésére hivatkozva legitimálták a saját értelmezésük érvényesítésére. Így például a szólás- és véleményszabadság, a kiegyensúlyozott tájékoztatás nevében egyre nagyobb nyilvánosságot követeltek a médiában nézeteik kifejtésére és megvitatására. Ezt az elmúlt évtizedekben meg is kapták, olyannyira, hogy – különösen választások idején – a médiatérben, a politikai közbeszédben aránytalanul nagy teret kapnak, a csapból is ők folynak. Természetesen nem azt akarom állítani, hogy figyelmen kívül lehet hagyni őket, de megfelelő kritikával és távolságtartással kellene foglalkoznunk velük ahelyett, hogy beleesnénk a közbeszéd tematizálásával általuk állított csapdákba, és átvennénk a narratívájukat. Emellett azzal, hogy most minden figyelmünket rájuk fókuszáljuk, megfeledkezünk arról, hogy az erősödésük csak egy részjelensége, tünete a liberális demokrácia válságának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
