Kijiv, Irpiny, Bucsa két és fél év háború után

Nem csak túlélni

Külpol

Az orosz agresszorok ellen harcoló Ukrajna frontvonalakon kívüli része próbál normális életet kialakítani magának – a háború jelenvalósága és iszonyú emlékei ellenére is.

 

Tarka disznó csörtet át a töltés melletti bozótosban. Ez az első, amit meglátok, miután kinyitom a szemem. Emberek sehol, város vagy falu nem bukkan fel a horizonton. Valahol Lviv előtt, de már bőven Munkács után járunk, a hálókocsi legfelső ágyán pislogok, nem kényelmes, de nem is kibírhatatlan. Ad egyfajta időutazás-élményt is, de mégsem ez a legérdekesebb benne. A felszolgált tea filterén katonai drón stilizált képe, a vasúti kocsi falán cirill betűs toborzóplakát, a fülemben pedig még mindig sípol az éjjel kipróbált légiriadó-applikáció hangja. Amikor bekapcsoltuk, valóban légiriadó volt Kijivben, de ettől nem­igen lettünk népszerűbbek a szomszéd fülkében szundítani igyekvő ukrán család szemében. Háborús vonat ez bizonyos értelemben, éppen annyira, amennyire minden egyéb is az egy háborús országban: az országút, a vasárnapi ebéd, a csokoládés bonbon, a vasúti töltés alatti bozótosban egymagában csörtető tarka disznó. A körülményeket – ha néhány pillanatra meg is lehet feledkezni róluk – egészen figyelmen kívül hagyni lehetetlen. Egy vasúti híd lábához telepített rozoga bunker mellett suhan el a vonat. Szedett-vedett álcaháló alól kandikál ki a kályha ezüstös kéménycsöve. Hátországi bunker, nem demonstrál diadalmas erőt, de már maga a léte árulkodó jel. Egy huszonkét órás vonatút alatt ráér az ember efféle jelek azonosításával bíbelődni. A vonat maga is érdekes: az Elvira például nem is tudott róla, a Keletiben Hortobágy Intercity néven azonosították, és amolyan mellékes információként közölték, hogy Záhonynál nem fordul meg, hanem megy tovább Kijivig. Mire fel ez a nagy titkolózás? Mintha szégyellni kéne, hogy van egy ilyen járat.

Golyóálló mellény a szobron

Kijivbe érve némiképp felgyorsulnak a dolgok, a pályaudvar előtt áll a kisbusz, amely a következő napjaink egyik főszereplője lesz, oldalán a felirat: Write to Exist. Az ukrán PEN járgánya ez, jó néhány nemzetközi csapatot (a delegáció szót szeretném elkerülni) szállított körbe a városban és környékén afféle szolidaritási látogatásokon. Ezúttal rajtunk a sor – meg a brazilokon. Nem világos, hogy jött össze ez a párosítás, de hamar kiderül: működőképes a kombináció.

Ha nem a magyar kormány lenne a putyini ideológia felszentelt követe az Európai Unión belül, akkor is elfogadtam volna a meghívást, de így, hogy azt érzem, magyarként van mit jóvá tenni ezen a téren, nem mondhattam mást, csak azt, hogy természetesen, itt leszek. Nem mintha azt gondolnám naivan, hogy bármit helyreüthetnék a jelenlétemmel bárhol, pláne itt. Aztán kiderül, ha nagyon korlátozott körben is, de mégsem mindegy, hogy itt vagyok, itt vagyunk. Nem nagyon jó ma Kijivben – ahogy, felteszem, Harkivban vagy Herszonban még kevésbé – magyarnak lenni. Nem csak azért, mert mindenki, de tényleg mindenki ugyanarra gondol, amikor ez a tényállás kiderül: tudniillik, hogy oroszbarátok volnánk, azaz volnék én is, személy szerint. Meglepően udvariasak egyébiránt az ukránok, nincs beszólogatás, lenézés, padlóra köpés és bármi egyéb nyilvánvaló jelzés. Mégis látom átsuhanni az eladdig hibátlanul készséges csernyihivi benzinkutas hölgy arcán a borút, pedig csak annyit mond, amikor megvallom neki, honnan szalajtottak, hogy: ó.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk