Kijiv, Irpiny, Bucsa két és fél év háború után

Nem csak túlélni

Külpol

Az orosz agresszorok ellen harcoló Ukrajna frontvonalakon kívüli része próbál normális életet kialakítani magának – a háború jelenvalósága és iszonyú emlékei ellenére is.

 

Tarka disznó csörtet át a töltés melletti bozótosban. Ez az első, amit meglátok, miután kinyitom a szemem. Emberek sehol, város vagy falu nem bukkan fel a horizonton. Valahol Lviv előtt, de már bőven Munkács után járunk, a hálókocsi legfelső ágyán pislogok, nem kényelmes, de nem is kibírhatatlan. Ad egyfajta időutazás-élményt is, de mégsem ez a legérdekesebb benne. A felszolgált tea filterén katonai drón stilizált képe, a vasúti kocsi falán cirill betűs toborzóplakát, a fülemben pedig még mindig sípol az éjjel kipróbált légiriadó-applikáció hangja. Amikor bekapcsoltuk, valóban légiriadó volt Kijivben, de ettől nem­igen lettünk népszerűbbek a szomszéd fülkében szundítani igyekvő ukrán család szemében. Háborús vonat ez bizonyos értelemben, éppen annyira, amennyire minden egyéb is az egy háborús országban: az országút, a vasárnapi ebéd, a csokoládés bonbon, a vasúti töltés alatti bozótosban egymagában csörtető tarka disznó. A körülményeket – ha néhány pillanatra meg is lehet feledkezni róluk – egészen figyelmen kívül hagyni lehetetlen. Egy vasúti híd lábához telepített rozoga bunker mellett suhan el a vonat. Szedett-vedett álcaháló alól kandikál ki a kályha ezüstös kéménycsöve. Hátországi bunker, nem demonstrál diadalmas erőt, de már maga a léte árulkodó jel. Egy huszonkét órás vonatút alatt ráér az ember efféle jelek azonosításával bíbelődni. A vonat maga is érdekes: az Elvira például nem is tudott róla, a Keletiben Hortobágy Intercity néven azonosították, és amolyan mellékes információként közölték, hogy Záhonynál nem fordul meg, hanem megy tovább Kijivig. Mire fel ez a nagy titkolózás? Mintha szégyellni kéne, hogy van egy ilyen járat.

Golyóálló mellény a szobron

Kijivbe érve némiképp felgyorsulnak a dolgok, a pályaudvar előtt áll a kisbusz, amely a következő napjaink egyik főszereplője lesz, oldalán a felirat: Write to Exist. Az ukrán PEN járgánya ez, jó néhány nemzetközi csapatot (a delegáció szót szeretném elkerülni) szállított körbe a városban és környékén afféle szolidaritási látogatásokon. Ezúttal rajtunk a sor – meg a brazilokon. Nem világos, hogy jött össze ez a párosítás, de hamar kiderül: működőképes a kombináció.

Ha nem a magyar kormány lenne a putyini ideológia felszentelt követe az Európai Unión belül, akkor is elfogadtam volna a meghívást, de így, hogy azt érzem, magyarként van mit jóvá tenni ezen a téren, nem mondhattam mást, csak azt, hogy természetesen, itt leszek. Nem mintha azt gondolnám naivan, hogy bármit helyreüthetnék a jelenlétemmel bárhol, pláne itt. Aztán kiderül, ha nagyon korlátozott körben is, de mégsem mindegy, hogy itt vagyok, itt vagyunk. Nem nagyon jó ma Kijivben – ahogy, felteszem, Harkivban vagy Herszonban még kevésbé – magyarnak lenni. Nem csak azért, mert mindenki, de tényleg mindenki ugyanarra gondol, amikor ez a tényállás kiderül: tudniillik, hogy oroszbarátok volnánk, azaz volnék én is, személy szerint. Meglepően udvariasak egyébiránt az ukránok, nincs beszólogatás, lenézés, padlóra köpés és bármi egyéb nyilvánvaló jelzés. Mégis látom átsuhanni az eladdig hibátlanul készséges csernyihivi benzinkutas hölgy arcán a borút, pedig csak annyit mond, amikor megvallom neki, honnan szalajtottak, hogy: ó.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.

 

Nacionalista internacionálé

Felejtse el mindenki az ósdi románozást vagy szlovákozást, a 2020-as évekre megújult a szélsőjobb: elsősorban a Nyugatot szidják egymás helyett. Június 9. után az Európai Parlamentben már pártcsaládjuk is van.