Szeptember elejére egyértelművé vált, hogy Moszkva még azokat a területeket sem tudja megtartani, amelyeket február vége óta megszerzett. A sikeres augusztusi ukrán ellentámadás újfent azt bizonyította, hogy az ukrán erők motiváltak, jól képzettek, és az egyre nagyobb számban érkező modern nyugati fegyverekkel képesek jelentős, a különböző fegyvernemeket összehangoló hadműveleteket végrehajtani.
Az oroszországi mozgósítás elrendelése azonban aligha csupán az ukrán előrenyomulás következménye. Közrejátszhatott ebben a szeptember 15-én tartott szamarkandi csúcstalálkozó is. A Sanghaji Együttműködési Szervezet soros megbeszélésén Putyin a háború elindítása óta először találkozott a kínai elnökkel, akitől sokkal több segítséget remélt, mint amit eddig kapott. Most abban bízott, hogy személyes találkozójuk nyomán Kína tettekben is határozottan Oroszország mellé áll. Ám a fordulat minden jel szerint elmaradt. Ha lett volna ilyen, Putyin nyilván eldicsekszik vele; ám a sajtótájékoztatón csak annyit tudott mondani, hogy „Oroszország nagyra értékeli Kína ukrajnai krízissel kapcsolatos kiegyensúlyozott álláspontját” és „megérti Kína aggodalmát”. Azt, hogy Peking nincs elragadtatva Moszkva Ukrajna elleni háborújától és az újjáéledő orosz imperializmustól, Hszi Csin-ping már útban Szamarkandba, a kazah fővárosban is jelezte. A kínai elnök ugyanis azt nyilatkozta Asztanában, hogy Peking támogatja Kazahsztánt területi épségének védelmében. Ezt pedig nehéz nem Moszkvához intézett üzenetként érteni: eszetekbe ne jusson Kazahsztánnal azt tenni, amit Ukrajnával. De nem csak a kínai elnök, az indiai miniszterelnök is csalódást okozhatott Putyinnak. Narendra Modi ugyanis nyilvánosan figyelmeztette orosz partnerét: „nem a háborúk idejét” éljük; s ezt aligha lehetett biztatásnak venni. A Kreml ura hiába bízott a két nagy barát támogatásában.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
