´sz Szerbiában
A fordulaton nem azt kell értenünk, hogy a szerbiai és a montenegrói médiát itt külön kezelték: előbb az előbbiekkel, utóbb az utóbbiakkal foglalkoztak, mintha egymáshoz semmi közük sem lenne már (ez persze egyre inkább igaz is). A szerbiai résztvevők - majd húsz független elektronikus és írott médium - számára örvendetes újdonság, hogy a nyugati alapítványok, illetve a nyugati nagyhatalmak budapesti közvetítőiken át már érzékeltették velük, hogy újra számítanak rájuk, és úgy látják, a nyilvánosság megdolgozása révén előbb végbemehet a demokratikus fordulat, mint a nélkül. A támogatási rendszer ugyan a bombázások előtt is létezett, de igazán nagy biznisznek inkább "demokratikus ellenzékinek" számított lenni Szerbiában (bár a háború alatt és után egyiknek sem). A széthúzó szerbiai ellenzéket látván azonban a közelebbről meg nem nevezhető döntnökök most mégis, illetve újra a független médiában látják a vállalható megoldást (miután kudarcot vallottak azok a kísérletek, hogy külföldről nyomassanak hatékony szerb nyelvű propagandát). Attól függetlenül, hogy a konferencián jelenlévők - legalábbis magánbeszélgetésekben - már egyértelműen beismerték: saját magukban sem hisznek már, nem gondolják, hogy csupán az ő munkájuk elegendő lesz Szerbia megújulásához.
Gázzal, fával, nádi hegedűvel
Amely megújulás sehol sem tart még. Az ellenzéki pártok a békekötés után hetente tették közzé prognózisaikat: Milosevicnek még tíz napja van hátra, legjobb esetben is tizenegy és egy tízórai, vagy hogy őszig mindenképp elhúz a francba. Milosevic azonban maradt a helyén, Zoran Djindjic összeveszett Draskovictyal, Draskovic mindenkivel, és úgy általában mindenki mindenkivel. A vita tétje az volt: ki is a legigazibb ellenzéki. Az előrehozott választásokon ugyanis - amelyekről folyton szó van, de egyelőre nem úgy néz ki, hogy bármi is lenne belőlük - nyilván a legigazibb ellenzékinek kell majd a többi, kevésbé igazi ellenzéki élére állva miniszterelnöknek lennie. E szerepre jelentkezett Draskovic (Djindjic nélkül), Djindjic (Draskovic nélkül), Milan Panic amerikai bizniszmen és egykori jugoszláv miniszterelnök, ész nélkül, aztán Avramovic, a Nemzeti Bank volt elnöke és több helyi rezesbanda szólistája is.
Eközben sajtóhírek kaptak lábra arról, hogy a "jövő hétig" felbomlik az uralkodó szocialista párt, a szerb köztársasági elnök, Milutin Milutinovic már házi őrizetben van, és ha bejár is a munkahelyére, az csak azért van, hogy palástolják a házi őrizetet.
Az elemzők szerint azonban nem valószínű, hogy belső, "reformszocialista" ellenzékének nyomására összeomlik az Elnök hatalma. Akár még egy évig is kitarthat, főképpen, ha a tél elejére várt szociális bomba robbanását tompítani tudja: kedvenc kormányfője, Mirko Marjanovic már le is vajazta az oroszokkal a gázszállítmányt. Kérdés, mire lesz elegendő az erőlködés: ha mondjuk lesz is áram, a télen mindig megnövekvő terhelést nem biztos, hogy kibírja az energetikai rendszer. A nyugdíjasok mellett már a tanári kar is bónokban kapta meg a minap áprilisi-májusi fizetését: vehetnek majd rajta áramot meg tűzifát az állami fatelepeken (a tűzifa hiánycikk, ahogyan maguk az állami fatelepek is), viccen kívül, a MaNcs gyakrabban fizet, mint a szerb kormány. Benzin sincs, viszont megdrágult, de búsuljon a ló: a szerbiai hatalmasok szerint hatalmas az érdeklődés az újrainduló privatizáció iránt, a Nis-Macedónia autóút koncessziójáért például sorban állnak a külföldi befektetők, a görögök szíve vágya pedig a jégelhárító rakétarendszer építésére kiírt tender megnyerése.
A magyaroknak
pedig jó utat
A totális összeomlást - mind a gazdaságit, mind a Kosovo elvesztése miattit - a szerb rezsim Happy End Kft.-s metódusokkal igyekszik takargatni: beszéljünk mindig valami másról, valaki más szájába adva a rizsát. A heti ügyeletes bepalizott alak Djindjic volt: mire Romániában adott interjúja átkúszott a távíródrótokon, tartalma is megváltozott. Később cáfolta, hogy azt mondta volna: a vajdasági magyarok nem lojálisak Szerbia iránt. Az állami média azonban csak a fordított verziót tálalta. A magyarokra azonban már augusztus 20. óta rájár a rúd, ekkor alapították meg az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot, mely tettnek legfeljebb szimbolikus jelentősége lehet, a szervezetnek se kompetenciája, se semmije: sóhivatalról van egyelőre szó (ráadásul a magyarság kisebbik részét képviselő pártok bojkottálták a szervezkedést). Ám taktikátlanul rögtön lovat adtak a szerb rezsim alá, melynek újfent égető szüksége van egy aktuális szereplőre, akire rákenheti: veszélyezteti Szerbia integritását - szerbek, tömörüljünk egységfrontba a szeparatisták ellen.
A fűtési szezon így a szokásos hangulatban kezdődik majd el: fűtőanyag nincs, lesz viszont ellenség. Természetesen ezt nem szabad elkiabálni. Noha hírt kaptunk arról, hogy egy-két magyar családot atrocitás ért, Milosevic azzal még tisztában van, hogy a vajdasági magyarok ellenében nincs mit megnyernie, és erőit az ellenzékre koncentrálja (melynek tüntetéssorozata kifulladni látszik). A csapásirány per pillanat a Jugoszláv Hadsereg irányából vezet az egykori vezérkari főnök, Perisic Demokratikus Szerbiáért Mozgalma irányába: azzal mindenki tisztában van Szerbiában, hogy sikeres hatalomátvételre csak annak van lehetősége, aki maga mögött tudja a hadsereg támogatását. A Kosovóból kivonult Harmadik Hadsereg ultramilitáns parancsnoki kara mellszélességgel áll ki Milosevic mellett. Nem véletlenül: se vége, se hossza azoknak az álhíreknek, melyek a polgárháború veszélyéről szólnak. De ne gondoljuk, hogy csak Slobodan keveri a szart, mert egyes ellenzéki megnyilatkozók is úgy látják: a Nyugat keze van a dologban, mert azt hiszik, hogy csakis egy polgárháború tisztíthatja meg a szerbiai búzát az ocsútól. Pedig jelképes honorért erre maguk is képesek lennének.
- szerbhorváth -
