Magyarország kínos mizériák közepette keresi a köztársaság első polgárát. Amíg parlamenti képviselőink tipródnak, érdemes szemügyre vennünk, hogy is van mindez Európában. Kiből lehet államfő az unióban?
Amint köztudott, az EU jó néhány tagállamának egyáltalán nem kell vesződnie az elnökválasztással, hiszen ezekben az országokban királyok és királynők vagy legalábbis nagyhercegek látják el az államfőkre háruló, túlnyomórészt ceremoniális feladatokat. Spanyolországtól Dániáig ilyeténképp a dinasztikus leszármazás zsarnoki szeszélye dönt az államfő személyéről, s habár - amint azt a Windsor-ház zaklatott jelene mutatja - ez a középkorias megoldási mód sem nélkülözi a visszás elemeket, a trónutódlás ünnepi aktusa a legtöbbször olajozottan megy végbe. Európa nagyobbik fele mindazonáltal lemondott e felette kétes könnyebbségről, s a republikanizmus szellemében választás útján tölti be az állam első polgárának tisztét. Az elekció hol közvetlen és népi (mint Franciaországban, Ausztriában vagy Lengyelországban), hol pedig közvetett, illetve parlamenti (pl. Olaszországban, Németországban és Görögországban), s ugyancsak eltérőek az elnöki poszttal járó jogok is. Fontos jelezni, hogy a hazánkban lábra kapott politológiai tévképzettel szemben a fölhatalmazás mikéntje nincs direkt befolyással az elnöki jogkörre, vagyis a népi szavazatokkal megválasztott prezident ugyanúgy lehet erős és nagy hatalmú (lásd elsősorban a francia V. köztársaság mindenkori vezetőit), mint gyöngécske (mondjuk az ír és finn államfők).
Ott állsz az út végén
Az elnöki jogosítványok gyakorta és unalomig tárgyalt témájánál sokkalta érdekesebb - noch dazu: aktuálisabb - az a kérdés, hogy vajon miféle életutak és teljesít-mények vezethetnek az államfői poszthoz. Nos, Európa jelenlegi és közelmúltbéli államfőit vizslatva igencsak különböző karriertörté-netekkel találkozhatunk, ám nem nehéz fölfedeznünk néhány meghatározó alaptípust. Ilyesformán a köztársasági elnökök egy része az úgynevezett messze hordó politikai nagyágyúk közé sorolható. E zsáner legjellegzetesebb jelenkori példája a francia Jacques Chirac, aki már jóval az Élysée-palotába való behurcolkodása előtt is megkerülhetetlen politikusnak számított hazájában. Akárcsak elődei, De Gaulle vagy Mitterrand, ő is hosszú és imponáló pályafutás eredményeképp nyerte el állását, hiszen ifjonti miniszterkedését követően, már a hetvenes évek közepén miniszterelnöki feladatokat látott el, majd Párizs főpolgármesteri székében vált e világi mindenhatóvá. Szintúgy az elnökök eme válfajához sorolható a portugál demokrácia apafigurája, a baba-arcú Mario Soares (1986-1996) vagy éppenséggel a máltai Eddie Fenech-Adami, aki 2004-es elekcióját megelőzően - két részletben, kis megszakítással - 15 évig kormányozta miniszterelnökként a földközi-tengeri szigetországot.
Ugyancsak ismert és közkedvelt azon elnöktípus, amelynek képviselőit leggyakrabban a dörzsölt vén róka elnevezéssel illetik. E politikusok szintén hosszú évtizedeket töltöttek el a köz szolgálatában, s a legkülönfélébb posztokon bizonyították rátermettségüket, rafiné-riájukat. Ilyen, politikai barikád-harcokban edzett államfő volt az olaszok szocialista nagyapója, a partizánmúltú Sandro Pertini (1978-1985) s közvetlen utóda, a kereszténydemokraták galambősz eminenciása, Francesco Cossiga (1985-1992). Johannes Rau, Németország tavaly leköszönt szövetségi elnöke is efféle, első vonalbeli, bár azért korántsem öllel kimagasló politikus volt megválasztása előtt: az elnökségért régente pedálozó szocdem két évtizeden át állt Észak-Rajna-Vesztfália tartományi kormányának élén. Aminthogy föltétlenül e csoportba szortírozhatjuk Ausztria jelenlegi elölülőjét, Heinz Fischert (egykori frakcióvezető, miniszter és pártember) és a Görög Köztársaság újdonsült államfőjét, a PASZOK kiszolgált külügyérét, Karolosz Papoluiaszt is.
A harmadik nagy csoport a félig-meddig kívülről jött, a napi politikai ügyekbe magukat korábban nem (vagy csak kevéssé) ártó elnököké. E genre önmagában is könynyűszerrel három típusra bontható, hiszen megformálói is döntően három irányból érkeztek: a bank-világból, a diplomáciai szolgálatból és a jogi pályáról. Pénzemberként, mint az Olasz Nemzeti Bank jó hírű kormányzója csöppent az olasz belpolitika viharaiba a kilencvenes évek közepén Carlo Azeglio Ciampi, hogy átmeneti miniszterelnökösködés és rövid, de jelentékeny pénzügyminiszteri működés után 1999-ben átvegye az elnöki posztot Scalfarótól. Az öreges férfibájú Ciampihoz hasonlóan a bankszektor felől közeledett Németország jelenlegi államfője, Horst Köhler (2004-). A Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt vezetője mindazonál-tal nincs híjával az egyértelmű - CDU-s - pártkötődésnek, ugyanis több éven át Kohl kancellár "ser-pájaként" működött megannyi nemzetközi konferencián és csúcstalálkozón.
A több évtizedes diplomáciai munkálkodás is kedvező megíté-lés alá esik, amennyiben államfői posztra pályázik az emberfia. Diplomata volt Kurt Waldheim és utóda, Thomas Klestil is, s e tény mindkettejük választási győzelmét nagyban elősegítette. A néhai Klestil esetében fontos jelezni, hogy diplomáciai gyakorlatának komoly hasznát látta, amikor átsegítette Ausztriát két súlyos nemzetközi válságon: a volt ENSZ-főtitkár Waldheim náci múltja által kiváltott skandalumon, valamint Jörg Haiderék kormányra kerülésének botránykövén. Ugyancsak külszolgálatból, méghozzá úgyszintén az ENSZ apparátusából került hazájának elnöki székébe a finn Martti Ahtisaari (1994-2000), bár az ő hivatali működése utóbb némi csalódást keltett honfitársaiban.
A jogászok, helyesebben fogalmazva a jogtudósok is szép számmal képviseltetik magukat Európa első embereinek sorában. Így például hazája egyik vezető alkotmányjogásza, jogtörténésze s utóbb alkotmánybírája volt Roman Herzog, aki 1994 és 1999 között állt Németország élén. Hasonlóképp Írország talán legtekintélyesebb törvénytudora, emberi jogi aktivistája s a nevezetes dublini Trinity College dísze volt Mary Robinson, aki 1990 és 1997 között látta el a köztársasági elnök tisztét. Mary Robinson és utóda, a szin-tén kiváló jogászprofesszor Mary McAleese (1997-) példája azt is egyértelművé teszi, hogy legyen ez bár szemre mégoly tetszetős, in-dokolatlan külön csoportba sorolni Európa női elnökeit. Az egyenjogúság felettébb torz fölfogása lenne ugyanis (s az európai gyakorlattól is idegen) politikusi teljesítménynek és életműnek tekinteni azt, hogy valaki a női nemhez tartozik. (Ugyanez okból a kurrens finn államfő, a 2000 óta prezideáló Tarja Halonen sem nőként, hanem inkább sokat próbált profi politikusként lenne kategorizálható.)
A mieink
Az Európai Unióhoz frissen csatlakozott kelet-, illetve közép-európai tagállamokban az eddig ismertetettektől némileg eltér a prezidenciális szelekció gyakorlata. Itt sem lehetetlen azonban többé-kevésbé tisztán elkülönülő típusokat fölismerni. Így nyilvánvalóan az egyik nagy csoportot a forradalmár-elnökök alkotják: a lengyel Lech Walesa, a litván Vytautas Landsbergis, a cseh Václav Havel vagy az észt Lennart Meri. 'k értelem-szerűen mindahányan outsiderek (írók, professzorok és villanyszerelők) voltak, ám jó páran közülük sikerrel szerezték meg államférfiúi másoddiplomájukat is. Mégis a többségük mára már kiszolgált elnök, s csak kevesen váltak oly edzett politikai túlélővé, mint a Hradzsin mai lakója, a szolid forradalmi munícióval, ám annál terjedelmesebb ambícióval rendelkező cseh Václav Klaus.
A Baltikum politikai életének sajátossága, hogy az elnöki székbe nemritkán egykori emigránsok kerültek. Jóllehet a térség szinte valamennyi államában előfordultak ilyes próbálkozások (pl. Lengyelországban), mégis kizárólag itt választottak elnökké idegen állampolgárságot szerzett hajdani menekültet: a litván Valdas Adamkust vagy a lett Vaira Vikke-Freibergát. (Ugyancsak a Baltikumban, egész pontosan Litvániában került sor Európa egyetlen eredményes impícsment-eljárására, amelynek során 2004-ben megfosztották államfői tisztségétől Rolandas Paksast.)
Számottevő csoportot képezhetünk az elnökké választott, volt kommunista, reformkommunista (s ilyeténképp a rendszerváltás során érdemeket szerzett) vezetőkből is. Az egykorvolt első titkár Algirdas Brazauskas Litvániában, Arnold Rüütel, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének exelnöke Észtországban, míg Aleksander Kwasniewski Lengyelországban töltött, illetve tölt be államfői funkciót. Utóbbi, a hajdani ifjúsági vezető és sportminiszter idővel éppúgy a térség legtekintélyesebb államférfijává vált, mint Nyugat-Európában Chirac. Kwasniewski presztízsét egyként erősíti kollégáinál szélesebb elnöki jogköre és hosszú hivatali ideje, de szintúgy növelik ügyes külpolitikai húzásai, valamint Lengyelország nyilvánvaló középhatalmi törekvései.
Az elnökválasztási gyakorlat az Európai Unió keleti végein is mindinkább letisztul. A baleseti elnökök, a talált és véletlen államfők (president by accident) kora lejárt. A köztársasági elnöki posztot Európában - legyen ha az államfői jogkör mégoly korlátozott - csak tisztes pályafutással és tisztes őszes halántékkal rendelkező közéleti személyiségek nyerhetik el. Avatott öltöny- és kiskosztümviselésért ma már éppúgy nem dukál elnöki cím, mint egy-két jól-rosszul összerakott mondatért.
