A török gazdaság a 2000-es évek elején remek állapotban volt, elsősorban annak köszönhetően, hogy az ország komoly gazdasági mentőcsomagot kapott az IMF-től. A megállapodás szerint a kormány szigorított a költségvetésen, felállította a piacgazdaság működéséhez szükséges független intézményeket, és garantálta a jegybanki függetlenséget is. A gazdaság az elvárásoknak megfelelően pályára is állt, alacsony volt az infláció, beindult a gazdasági növekedés. Nem okozott törést a 2003-as fordulat sem, amelynek során az Igazság és Fejlődés Pártja vette át a hatalmat, és Recep
Tayyip Erdoğan lett a miniszterelnök.
Ám hiába volt elképesztő a gazdasági növekedés (2001 és 2017 között 3,4-szeresére nőtt az egy főre jutó GDP), a bővülést nem az export, hanem a nagyrészt hitelekből felpörgetett belső fogyasztás fűtötte. Emiatt az ország folyó fizetési mérlegén hatalmas hiány halmozódott fel – azaz jóval több dollárt költöttek el, mint amennyi dollárbevételük volt, ezt pedig külföldről kellett kipótolni. Ahogy azonban Erdoğan – 2014-től már elnökként – nekilátott kiépíteni autokratikus berendezkedését és ezzel párhuzamosan elharapózott a korrupció és a nepotizmus, valamint csorbult a független intézmények autonómiája, a külső forrást egyre inkább a spekulatív tőke biztosította. Ez a pénz pedig – szemben a működőtőke-beruházásokkal – gyorsan odébbáll, ha egy piac túl kockázatossá válik, vagy máshol jobb megtérülést érhet el.
A 2008-as válság után a fejlett országok kamatai a nullát súrolták: aki pénzt akart keresni, a feltörekvő piacok felé fordult, s így Törökországnak is jutott forrás. Az elmúlt években azonban komoly ingatlan- és fogyasztási buborék alakult ki az országban, a 2016-os puccskísérlet után pedig Erdoğan csak szigorított a berendezkedésén. Sokan már régóta mondják: Törökországnak kamatemeléssel kellene vonzóbbá tennie a török lírát, hogy finanszírozni tudja a hiányát – ám ez nem történt meg. Erdoğan szerint ugyanis „a kamat minden gonosz eredője”. Az elnök – szemben a közgazdasági valósággal – abban hisz, hogy az alacsony alapkamat alacsony inflációhoz vezet. De elmaradt a költségvetési kiigazítás is – s bár a kedvező világpiaci folyamatoknak köszönhetően eddig sikerült elkerülni az összeomlást, 2018 nyarára több körülmény is megváltozott.
Autokráciából diktatúrába
A nyári előre hozott választásokra Erdoğan adócsökkentéssel és újabb megalomán építkezésekkel készült, amivel nemcsak a népszerűségét, de a költségvetési hiányt is sikerült növelnie. A győzelem után pedig ismét átalakította országa berendezkedését. Az elnök immár miniszterelnök is, így ő nevezheti ki például a jegybank vezetőit, az intézmény ezzel a maradék függetlenségét is elvesztette. Megnövelte a pénzügyminiszter hatáskörét is, a tárcát pedig Berat Albayrakra, legidősebb lánya férjére bízta; a Moody’s hitelminősítő nyomban le is rontotta Törökország besorolását. Eközben megváltozott a világgazdasági széljárás is. A fejlett gazdaságok jegybankjai kamatemelésbe kezdtek (az amerikai FED az utóbbi három évben hétszer tette ezt meg), és lassan kifutnak a nyugati államok kötvényvásárlási programjai is. Véget ért az olcsó pénz korszaka.
A török jegybank tavasszal már hiába emelte az alapkamatot 8 százalékról 17,75-ra; a július végén várt kamatemelés pedig el is maradt, és Donald Trump is szankciókat vezetett be Törökországgal szemben (lásd az Egymásnak feszülnek c. keretes írást). Azaz hirtelen elapadtak a Törökországba áramló pénzforrások. A líra árfolyama zuhanni kezdett: míg az év elején 3,7 lírát ért egy amerikai dollár, augusztus elején már 5-öt, két hétre rá 7-et. A török valuta pár hónap alatt elvesztette értékének nagyjából a felét. Azért fájdalmas ez, mert az ország erősen rászorul a külső forrásokra: a devizaadósság a teljes török GDP 30 százalékára rúg. A jegybanki devizatartalék szintje is vészesen lecsökkent, a januári 90 milliárd dollárról 75 milliárdra – miközben az egy éven belül lejáró külső adósság 125 milliárd dollár. Az éves infláció pedig júliusban 15 éves csúcsra, 15,9 százalékra emelkedett, és kilőtt a török állampapírok másodpiaci hozama is.
A legfontosabb teendő a drasztikus kamatemelés lenne, hogy valamennyire vonzóbbá váljon a líra a külföldi befektetők szemében. De csökkenteni kéne a kormányzati kiadásokat és visszafogni a hitelösztönző intézkedéseket, hogy a túlfűtött gazdaság kicsit lehűljön, és mérséklődjön a költségvetési és a folyó mérleg hiánya. A befektetői bizalom visszanyerése érdekében Erdoğannak le kéne tekernie harcias, Amerikát ostorozó retorikáját, s olyan strukturális reformokra is szükség lenne, amelyek átláthatóbbá teszik a török gazdaságpolitikát, és visszavesznek az elnöki túlhatalomból – elsősorban a jegybank függetlensége érdekében.
Csakhogy Erdoğant csupa olyan tanácsadó veszi körbe, akik az ő nézeteit visszhangozzák. Az államigazgatás fontosabb pontjain úgyszintén hűséges erdoğanisták ülnek, így az akár teljesen irreális intézkedések is könnyen végigfutnak a rendszeren. Emiatt kell komolyan venni Erdoğan kívülről nevetségesnek ható nyilatkozatait is. Az elnök ugyanis a válságért a külföldet (elsősorban az Egyesült Államokat) és a spekulánsokat okolja. Arra kérte a lakosságot, hogy váltsa át devizában tartott megtakarításait lírára, pár nappal később pedig már a NATO-szövetség felrúgását is kilátásba helyezte. A Törökország ellen zajló „külföldi összeesküvés” okán a belügyminiszter több száz Facebook- és Twitter-fiók gazdája után kezdett nyomozni, mondván, azok „a gazdasági stabilitást veszélyeztető lépéseket tettek”.
A szükséges lépések közül viszont keveset s fél szívvel tett meg Erdoğan. A kamatemelésnek ellensége, a jegybanki függetlenséget feleslegesnek, sőt, észszerűtlennek tartja. Veje, Albayrak pénzügyminiszter a líra zuhanásának megállítására végül jelentős kiadáscsökkentéseket jelentett be, s burkolt kamatemelésnek tekinthető, hogy a jegybank az alapkamathoz képest 1,5 százalékpontos felárral nyújt csak likviditást a bankoknak. Azért, hogy a pénzintézetekből ne fogyjon ki a pénz, csökkentették a bankok számára előírt kötelező tartalékrátát, viszont korlátozták devizapiaci ügyleteiket. Részben e lépések állították meg a lejtőn a lírát. Sokan attól is tartanak, hogy Törökország tőkekorlátozásokat fog bevezetni – ám ez csak rövid távon juttatná levegőhöz az országot, hosszabb távon tovább rombolná a befektetői bizalmat. A piacok azt sem szeretik, hogy az ankarai kormány továbbra is kategorikusan kizárja a segítségkérést az IMF-től. A török elnök máshonnan viszont elfogadja a mentőövet: az Erdoğannal folytatott maratoni tárgyalás után a katari emír, Tamím bin Hamád esz-Száni sejk bejelentette: országa a következő években 15 milliárd dollár értékben fog befektetni Törökországban. (Erdoğan pár hónappal ezelőtt a Szaúd-Arábiával szembeni konfliktusban Katar mellé állt.)
Bajban ismerszik meg
Törökország azonban stratégiai elhelyezkedése és NATO-tagsága miatt minden nagyhatalomnak fontos és vágyott partnere. Erdo-ğan Emmanuel Macron francia elnökkel és Angela Merkellel is egyeztetett; a kancellár arról beszélt Berlinben, hogy senkinek nem érdeke Törökország gazdasági destabilizációja – és a senki alatt elsősorban Németországra gondolt. Hiába a német kifogások Erdoğan autokráciájával szemben, Törökország fontos kereskedelmi partnere Németországnak, s a merkeli uniós menekültpolitika is elsősorban azért működik, mert Törökország nem engedi Európába a szír menekülteket. Németország mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megakadályozza Törökország összeomlását, s ennek egyik fontos állomása lehet Erdoğan szeptember végi berlini látogatása.
A török elnök telefonon konzultált Vlagyimir Putyinnal, de az elmúlt hetekben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is megjárta Ankarát. Noha a török kollégájával folytatott megbeszélések témája elvileg Szíria volt, Lavrov Amerika Törökországgal szembeni politikáját bírálta, és kitért arra is, hogy itt az ideje véget vetni az amerikai dollár kulcsszerepének a nemzetközi kereskedelemben. A kérdés már csak az, Oroszország mennyi pénzt hajlandó rászánni arra, hogy az Egyesült Államokat kiszorítsa Törökországból.
Pár hete a Standard & Poor’s és a Moody’s is leminősítette az ország besorolását, a Goldman Sachs pedig úgy becsli, ha a dollár árfolyama a 7 líra körüli sávban marad, hamar kimerülnek a bankok tartalékai. Még az is előfordulhat, hogy a török vállalatok képtelenek lesznek visszafizetni kötelezettségeiket, amit a bankrendszer mellett az ipar is megérezhet. De a török gazdaság, ha a teljes összeomlást el is kerüli, az év második felében mindenképpen recesszióba süllyed.
A török válságnak mindazonáltal aligha lesz komoly következménye a világ vagy Európa gazdaságára. A török problémák nem rendszerszintűek, hanem országspecifikusak. Csak néhány európai banknak van nagyobb török kitettsége, ám nem akkorák, hogy azok esetleges értékvesztésébe belerendülnének. A válsággal ugyanakkor nem csak azok a turisták járnak jól, akik a héten az olcsó lírát kihasználva kígyózó sorokban álltak a törökországi luxusüzletek előtt. A nyertesek között lehet paradox módon maga Erdoğan is. Dacára az elhúzódó gazdasági válságnak, semmi nem veszélyezteti a hatalmát. A választásokra még valahogy sikerült összehozni az ellenzéki egységfrontot, ám e szövetség a vereséget követően hamar szétesett. A török elnök nacionalista, a válságért a Nyugatot hibáztató szólamai pedig a felmérések szerint felette népszerűek az országban.
| Egymásnak feszülnek
A 2016-os puccskísérlet után a török hatóságok bebörtönözték Andrew Brunson amerikai lelkipásztort is. Azzal vádolják, hogy aktív részese volt az Erdoğan hatalmának megdöntésére irányuló összeesküvésnek. Washington már többször is kérte Brunson szabadon engedését, augusztus elején azonban Donald Trump végül beváltotta korábbi fenyegetéseit: az Egyesült Államok zárolta Abdülhamit Gül igazságügyi miniszter és Szulejmán Szojlu belügyminiszter amerikai vagyonát, és egyúttal megtiltották, hogy amerikai állampolgárok üzleti kapcsolatba lépjenek velük. Ez a lépés megrendítette a Törökországba vetett befektetői bizalmat, s így hozzájárult a líra megbicsaklásához is. A szankciókra válaszul a török elnök Jeff Sessions amerikai igazságügyi és Ryan Zinke belügyminiszter törökországi vagyonát zároltatta. Ekkor kezdett Trump tweetelni: bedobta, hogy megduplázza a Törökországból érkező acél- és alumíniumcikkek vámtételeit. A kereskedelmi háború hírére tovább gyengült a török valuta, Erdoğan pedig – aki ismét megerősítve látta, hogy országa ellen összehangolt külföldi támadás zajlik – arra kérte népét, hogy bojkottálják az Amerikából érkező termékeket, külön kiemelve az Apple iPhone-ját. Emellett megemelték az amerikai személygépkocsik, szeszes italok és dohányáruk vámját, a Turkish Airlines és a Turk Telekom pedig azt közölte, hogy beszüntetik a hirdetési tevékenységüket az Egyesült Államokban. Erdoğan Amerika-ellenes szólamai népszerűek a választók körében: a Pew Research Center szerint a törökök 72 százaléka tartja az Egyesült Államokat biztonsági fenyegetésnek, és az utóbbi hetek eseményei csak megerősítik őket ebben a hitükben. Pedig a két ország nem csupán a NATO-ban szövetséges, de Törökországban állomásoztatnak több amerikai nukleáris robbanótöltetet is, és a szíriai rendezésben is egymásra vannak utalva. |
