A Szkopjét északról elkerülő autópálya csomópontjaiban nem mindennapi a rendőri, katonai jelenlét. Utoljára tavaly láttam ilyet, amikor a széles körű társadalmi tiltakozássorozat elsöpörte a már tizenegy éve kormányzó, velejéig korrupt jobboldali nacionalista, ám meglehetősen szofisztikált nevű Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Párt (VRMO–DPMNE) kormányát. Akkor a Nikola Gruevszki vezette, kvázirendőrállamot kiépítő párt csúcsra futtatta nemzeti identitásképzésének hírhedt városi szoborparkjára rontottak festékszórókkal a tüntetők – nem kímélvén a nyolc méter magas Nagy Sándor-szobor húszméteres talapzatát őrző óriás oroszlánokat sem. A megmozdulások sokáig nem csillapodtak, még azután sem, hogy Gruevszkit bíróság elé állították, és – egyelőre nem jogerősen – börtönbüntetésre ítélték korrupció miatt (bővebben: „A börtönben voltam a legszabadabb”, Magyar Narancs, 2018. május 31.).
Most, szeptember elején csendes a belváros. Az oszmán kori kőhíd északi oldalán a hegyre kapaszkodó bazárnegyedben, a Csarsiján ténfergő pár fős turistacsoportokat leszámítva, alig van mozgás. Választási plakátokat alig látni.
A Vardar folyó másik oldalán, a kvázinacionalista szoborparkká átminősített modern városközpontban egy-két hevenyészetten felállított asztalnál folyik csak valami kampánytevékenység. A helyieket nem különösebben izgatja fel a dolog, pedig nagy a tét.
Kis Sándor
Az 1991-ben függetlenné vált jugoszláv utódállam nevével – Macedón Köztársaság – a kezdetektől fogva baja volt a déli szomszédnak. Görögország hasonló nevű – s jelentős macedón kisebbséggel bíró – északi tartományát féltette az új politikai entitástól. S persze a görög állami nacionalizmusnak is voltak „érvei”: szerintük a görög néplélek magának vindikálja a macedón tradíciót. Athén elutasító álláspontja miatt az új szomszéd a nemzetközi életben a szürreális Macedónia, Volt Jugoszláv Köztársaság (angol betűszóval: FYROM) néven szerepelhetett az elmúlt negyedszázadban.
S ha ez még nem lenne elég, Görögország éppen a névvita miatt blokkolja máig is Macedónia felvételét az Európai Unióba és a NATO-ba.
Persze, nemcsak a görög fél nehezítette mindig a helyzetet. Az elmúlt élvtizedben hatalmon lévő jobboldali macedón nacionalisták sem hajlottak a kompromisszumokra – az élükön ebben is Gruevszki járt. Csakhogy tavaly a 120 tagú parlamentben (Szobranye) az 51 mandátumot szerző VRMO–DPMNE egyedül maradt, s a 49 képviselővel másodiknak befutó – Zoran Zaev vezette – Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség (SDSM) koalícióra lépett valamennyi frakcióval rendelkező albán párttal. Ezek közül a legerősebb a Demokratikus Unió az Integrációért (BDI), amely – először az ország történelmében – a házelnöki posztot is megkapta. Vezetőjük, az egykori UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) gerillaparancsnoka, Ali Ahmeti egyfajta királycsinálóként (2016 előtt a jobboldali kormányban is benne volt) a macedónai belpolitika fontos személyiségévé vált. Ugyanakkor az albánok országos politikai megerősödésében a BDI-hez hasonlóan összesen ugyancsak tíz képviselővel jelen lévő három kisebb albán párt (a Besa Mozgalom, az Albán Szövetség és az Albán Demokratikus Párt) is jelentős szerepet játszik.
Az így felálló Zaev-kormány azonmód el is fordult a nacionalista vonaltól, s az Athénnal kötendő kompromisszum érdekében számos szimbolikus gesztust tett. Hogy mást ne mondjunk, az egész Balkán legnagyobb köztéri szobrának számító Nagy Sándor-emlékmű neve immár Harcos a lovon, de még a nemzetközi repülőtérről is levették a világhódító nevét, s ami a határ átlépése után e sorok írójának is azonnal feltűnt: az országot észak–déli irányban átszelő – s korábban ugyancsak Alexandrosz nevét viselő – A1-es autópályát is átnevezték: jelenleg Barátság (Prijatelszko) a neve.
A jelképes változtatások mögött határozott politikai célok húzódnak meg. Zaev mindenáron előrelépést szeretne elérni az ország nemzetközi (elsősorban európai) integrációja terén. És időközben a görög térfélen is változtak a szándékok: idén júniusban a macedón miniszterelnök görög kollégájával, Alekszisz Ciprasszal a két ország határán fekvő Preszpa-tónál meg is egyezett a névváltoztatásban. Az országot ezentúl Észak-Macedóniának (Szeverna Makedonija) hívnák.
Ha minden jól menne. A kormánytöbbséggel bíró parlament ilyen irányú határozatait ugyanis a székében csaknem tíz éve regnáló jobboldali, egykori VMRO-tag köztársasági elnök, Gyorgye Ivanov minden eszközzel igyekszik megakadályozni. S ha az ő igyekezete nem is lenne elég, a névváltoztatás miatt az alkotmányt nem kevesebb mint 150 helyen kell módosítani, ami nyilván újabb belpolitikai küzdelmeket generál. S e küzdelmek döntő ütközete lesz a vasárnapi népszavazás.
Mégis Nagy
Az ellenzéki VMRO–DPMNE nagy erőkkel s programszerűen igyekszik újra felkorbácsolni a nacionalista hangulatot. Az elmúlt tizenegy év gleichschaltolásai után a média jelentős része az övék (bővebben: Barátom, Gruevszki, Magyar Narancs, 2018. május 17.), s bőszen használják is: a televíziós csatornák politikai műsorait figyelve szinte csak a névváltoztatást elutasító véleményekkel találkoztam.
S nem szabad elfelejteni: a VMRO máig a legnagyobb politikai erő az országban! Félmillió biztos szavazó nagy kincs egy olyan országban, ahol általában
1-1,2 millió ember vesz részt a választásokon. S ez a befolyás nemcsak a jobboldal hagyományos társadalmi bázisának tekintett közép- és kelet-macedóniai vidéki szláv népességben erős, nem elhanyagolható a frusztrált városi (elsősorban szkopjei, bitolai és gostivari) fiatalság körében sem – jól látszott ez az utóbbi hónapok VMRO szervezte fővárosi tüntetésein is.
Mindemellett a referendum sikerét komolyan veszélyeztetheti a macedóniai társadalomban tapasztalt általános apátia is, ez elsősorban azt az egyre lecsúszó középréteget érinti, amely hosszabb távú érdekeiért képes lenne túltekinteni a nacionalista lózungokon.
Mindezek mellett az ország lakosságának alsó hangon negyedét (saját számításaik szerint 45 százalékát) kitevő albánok szavazási hajlandósága is kétséges, bár az albán pártok egyhangúlag a névváltoztatás melletti voksolásra buzdítanak. A BDI vezetője, Ali Ahmeti többször is hangsúlyozta, hogy az albán közösség elsőrangú érdeke, hogy az ország integrálódjon Európába. Politológusok pedig hozzáteszik: a referendum sikere nemcsak Zaev miniszterelnök – és a baloldal – politikai jövőjét döntheti el, hanem a macedón–albán politikai együttműködés, hosszabb távon pedig a békés és prosperáló együttélés lehetőségének is próbája lesz. A macedóniai albánok „fővárosában”, Tetovóban és az albán határ melletti Debarban ennek ellenére is csaknem teljes apátiát tapasztaltam. Ráadásul a vallási vezetők sem izgatják magukat a kérdésen. „Úgy az albán nemzeti érzés, mint az iszlám arra ösztönöz bennünket, hogy ne foglalkozzunk a névkérdéssel” – mondja Gafúr, az egyik jelentős mecset Közel-Keleten iskolázott imámja. Ugyanez az álláspontja a muszlim albán társadalomban jelentős befolyással bíró bektasi szúfi irányzat vezetőinek is.
Eközben a Balkánon
Csakhogy Macedónia jövője szempontjából elengedhetetlen az európai integráció. A gazdaság huszonöt év alatt sem sokat haladt előre, az amúgy sem jelentős ipar összeomlott, az átlagkereset 200 euró, s az olcsó munkaerő miatt a „Balkán Bangladeseként” aposztrofálják gazdasági szakértők az országot. A demográfiai helyzet még kelet-európai viszonylatban is aggasztó, magas gyermekszám csak az albán családokban jellemző, de ez sem elég a lakosság csökkenésének megállítására. És akkor még nem is szóltunk a nagyarányú elvándorlásról, amit segít a bolgár kormány igyekvő nemzetpolitikája: eddig majdnem százezer macedón kapott bolgár útlevelet, miután bolgárnak vallották magukat. Az állampolgársághoz kötött nyelvi vizsga nem nagy kihívás; a macedón nyelv – bár ezt a nacionalisták erősen tagadják – a bolgár egyik dialektusának is tekinthető.
A gazdasági kitöréshez a közvetlen és a tágabb környezet sem kedvező, hiszen az ugyancsak egy helyben toporgó Koszovó az albán kisebbség miatt ellenséges, s az erősnek ugyancsak nem mondható Albánia, az EU-tagságát kihasználni nem tudó Bulgária vagy a válságban megrendült Görögország sem éppen ideális külgazdasági partnerek. Helyettük az elmúlt évtizedben látványosan megerősödött az orosz jelenlét, amelynek azonban – Moszkva legújabb balkáni játszmáinak részeként – elsősorban a politikai befolyás növelése és a NATO-bővítés akadályozása a célja.
A Balkánon jelenleg három téma körül forrnak az indulatok. A görög–macedón névvita mellett Athén Tiranával is rendezni szeretné évtizedes határkérdéseit. Ennek várhatóan előbb lesz megoldása, mint a Nyugat-Balkánt folyamatosan destabilizáló „örök kérdéssé” vált Koszovó–Szerbia-viszonynak. Bár most újra felmerült a területcsere lehetősége (Észak-Koszovóért cserébe dél-szerbiai albán városok átadása), s mindkét fél részéről vezető politikusok álltak az opció mellé, de ezt egyik fél társadalma sem lenne képes ellenállás nélkül elfogadni. Nem beszélve a határváltoztatás precedensének az egész Balkánt érintő súlyos veszélyeiről.
A macedón–szerb határon fekvő, színtiszta albán lakosságú Kumanovo volt a koszovói háború idején az UÇK országos központja. S hiába az azóta eltelt két évtized, az albán lakosság itt máig őrzi a militáns szemléletet. Amikor a benzinkutast kérdezem, elmegy-e, s ha igen, hogyan fog szavazni a referendumon, felnevet: „Ezt az országot már hívták mindennek. Engem nem érdekel, mi lesz a neve. Mi azt figyeljük, mi történik Tiranában. Meg Pristinában.”
