A klímavédelmi tervek nem teljesülése miatti aggodalmakat mostantól egy újabb tényező is erősítheti: Brazíliában olyan politikus ül a jövő év elejétől az államfői székbe, aki sok más fontos téma (így a női egyenjogúság, az abortuszhoz való jog, a melegházasság, a szekularizmus, az indián őslakók jogai) mellett a környezetvédelemben is finoman szólva rendhagyó, a világtrendek szempontjából nonkonformista nézeteket vall.
Az esőerdő ellensége
Jair Bolsonarót, az egykori katonatisztből lett populista-széljobbos politikust már sűrűn emelgetett beceneve – a trópusok Trumpja – is jól jellemzi, hiszen az amerikai elnökhöz (és más jelentős és kevésbé fontos eszmetársához) hasonlóan lebecsüli a környezeti, ökológiai kérdések fontosságát. Így például csupán a sokadik helyen kezelné a klímaváltozás elleni küzdelmet – igaz, legutóbb már megígérte, hogy Brazília teljesíti a párizsi klímaegyezményből fakadó kötelezettségeit. Bolsonaro inkább az egyik válságtól a másikig tántorgó, a korrupció által áthatott, de mind nagyobb méretű és teljesítményű brazil gazdaságot fejlesztené – még az Amazonas-medencében, a trópusi esőerdők helyén is. Az aggodalmak szerint az esőerdők egyre fokozottabb kiirtása, legelővé, szántófölddé, autópályává, esetleg bányászati és ipari központokká változtatása olyan sebeket ejtene e páratlan ökológiai zónán, amit a Föld egésze is megsínylene.
| ||
A Dél-Amerika területének igen jelentős hányadát lefedő Amazonas-medence sok szempontból kivételes természeti régió. Az összesen 7 millió négyzetkilométerből 5,5 milliót borít trópusi őserdő: ez a világ legnagyobb összefüggő trópusi erdőövezete. Ennek 60 százaléka tartozik Brazíliához (az amazonasi esőerdők 13 százaléka Peru, 10 százaléka Kolumbia felségterületén húzódik, és még fél tucat dél-amerikai állam birtokol kisebb-nagyobb részt belőle). Bolsonaro szerint e trópusi őserdei birodalom túl nagy százaléka áll természetvédelmi oltalom alatt, ami akadályozza a nagystílű gazdaságfejlesztési elképzeléseket, amelyeknek fontos része az eddig védett természetvédelmi régiók megnyitása nagy bányavállalatok, (a dzsungel helyén víz-, illetve nukleáris erőművek építésének tervét dédelgető) energiakonszernek, infrastrukturális fejlesztők és hatalmas agrotech cégek előtt. A január 1-jén hivatalba lépő új brazil elnök intézményi szinten is megtenne mindent, hogy valamennyi akadályt (azokat a bizonyos fékeket és ellensúlyokat) elhárítsa a nagyüzemi természetrombolás útjából. Azt már ki is nyilvánította, hogy kormányában megszüntetni szándékozik az önálló természetvédelmi tárcát. E sorba illeszkedik, hogy egyszerűen nemkívánatosnak minősítette a Greenpeace és a WWF (World Wildlife Foundation) brazíliai tevékenységét. Utóbbi a frissen kiadott globális jelentésében (Living Planet Report) külön kiemelte, hogy 1970 óta Amazónia 20 százaléka egyszerűen eltűnt – nyilván átalakult mezőgazdasági területté (többnyire legelővé vagy szójafölddé), illetve utakká, településekké, bányaterületekké.
Szorgos láncfűrészek
A pusztítás nem volt egyenletes ütemű: néha felgyorsult az esőerdők eltűnése, máskor inkább ráléptek a fékre. 1991 és 2000 között különösen szorgalmasan dolgoztak a láncfűrészek, ez idő alatt egy Spanyolország méretű területről tűnt el az esőerdő, ám az ezt követő másfél évtizedben – részben a nemzetközi figyelem miatt is – csökkent az erdőirtás üteme. Az utóbbi években azonban ismét gyorsult a folyamat – csupán 2017-ben mintegy 5 ezer négyzetkilométeren pusztították el az eredeti élőhelyet a buldózerek, s a félelmek szerint Bolsonaro aktív támogatásával csak tovább folytatódik ez a destruktív tendencia. A kártékony buzgalmat, úgy tűnik, cseppet sem lassítja az a tény, hogy az erdők helyén létesülő legelők gyakorta gyorsan kiszáradnak, és az eleve gyenge termőföldek termékenysége is gyorsan hanyatlik, a gazdák minden erőforrását igénybe veszi a különösen szívós gyomokkal való harc. Az erdőirtás során csak ritkán számolnak azzal a paradoxonnal, hogy a környékre jutó sok-sok csapadékról jelentős részben a gigantikus mennyiségű vizet tároló trópusi esőerdő gondoskodik – amennyiben ezt részben vagy egészben eltüntetik, jóval szárazabbá válik a környék klímája, és ez a kisebb és nagyobb állattenyésztők és farmerek helyzetét is ellehetetlenítheti.
Az Amazonas-vidék elpusztítása minden körülmények között súlyos és nehezen kiszámítható következményekkel járna, de most nem is átlagos időket írunk, a hatások így felfokozottabbak lehetnek. Miközben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) legutóbbi, a döntéshozóknak szóló, a klímaváltozás gyakorlati következményeiről készített jelentése is a szén-dioxid-kibocsátás erőteljes csökkentésére, a gazdasági élet ilyen értelmű átalakítására és a meglévő erdők (pláne az esőerdők és más, eddig nagyjából háborítatlan élőhelyek) védelmére szólított fel, ennek gyökeresen ellentmond mindaz, amit az új brazil elnök tervez.
Kiszáradásveszély
Az amazonasi régió teljesítménye még a klímareguláció szempontjából is egészen kivételes: döbbenetes mennyiségű szén-dioxidot köt meg, és nappal, a fotoszintézis folyamata révén ebből cukrot, majd más szerves vegyületeket hoz létre, miközben oxigénnel dúsítja a légkört. (Éjszakánként ez a tendencia megfordul, de ez sem változtat a folyamat végső pozitív mérlegén.)
A Föld zöld vegetációja által kémiai úton megkötött szén-dioxid egyhatoda itt, az amazonasi régióban épül be a növényzetbe. A klímaváltozás azonban akkor is fenyegetné a trópusi őserdei régiót, ha egyetlen láncfűrész vagy exkavátor sem rontana a fáknak, ez a már ma is zajló folyamat ugyanis megváltoztatja az Amazonas-medence természetesen fennálló éghajlati ciklusait is. Még a modelleket felállító klímakutatók között sincs egyetértés abban, mennyire válik idővel kevésbé csapadékosabbá a régió klímája, mennyire lesznek gyakoribbak az olyan makacsul aszályos időszakok, mint amilyeneket már átélt az évszázad elején az Amazonas-medence: 2005-ben, majd 2006-ban is rendkívül kevés csapadék esett a terület jó részén (1,8 millió négyzetkilométeren), s ennek nyomán a kutatók úgy vélekedtek, hogy az esőerdő legfeljebb háromévnyi szárazságot bírna ki. 2010-ben még ennél is súlyosabb volt az aszály – jóval nagyobb területet (mintegy 3 millió négyzetkilométert) érintett a drámai méretű csapadékhiány, s hatására három különböző epicentrumban egyszerűen kihalt az eredeti erdei vegetáció. Ennek nyomán brazil kutatók arra jutottak, hogy a klímaváltozás és az erdőirtás kombinált hatására az esőerdő elérkezhet egy olyan pontra, amikor a domináns növényzet eltűnhet, illetve átalakulhat erdős szavannává vagy rögtön száraz sztyeppévé. A szárazságok következtében elpusztult fás növényzet pedig táplálhatja a pusztító erdőtüzeket, ami oda vezet, hogy a Föld tüdejeként emlegetett Amazonas maga is nettó szén-dioxid-kibocsátóvá válik, ahogyan az például az említett aszályos periódusokban történt. Ezek a kutatások azért is kulcsfontosságúak, mivel a biológiai diverzitás, az ökológiai sokféleség csökkenésével a trópusi esőerdő azon érintetlen régióiban is számolnak, amelyeket még nem ért el az erdőirtók buzgalma – esetleg nem is tartoznak Brazília fennhatósága alá. Az erdő átalakulásának kulcsa lehet, hogy az eddig uralkodó nagy nedvességigényű fák helyét milyen ütemben tudják átvenni más fafajok. Az eddigi kutatások nem túl biztatóak, még a leggondosabb konzervációs erőfeszítések sem biztos, hogy önmagukban sikeresek lehetnének, ám ha ehelyett merő gazdasági önzésből, a következményekkel nem számolva még irtják is az esőerdőt, akkor annak sorsa előbb-utóbb megpecsételődik.
Geoglifák földje
Az utóbbi évtizedek erdőirtásai egy tekintetben hatalmas meglepetést hoztak: a levágott erdők helyén sokfelé találtak olyan nagy méretű, talajba vájt mintákat, vagyis geoglifákat, amelyeket az esőerdő helyén élt néhai őslakosság hagyott hátra. Mindebből egyrészt az következik, hogy a ma háborítatlan őserdők jelentős részén már korábban is megvethette lábát az ember, és hogy az amerindiánok jóval sűrűbben élhettek e területen, illetve sokkal mélyrehatóbban alakították maguk is a táj képét, mint azt korábban sejtettük. Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint az elmúlt 10-11 ezer évben az itt élő lakosság tudatosan gondozhatta a környezetét. Sok helyen megtalálható a terra pretának nevezett, bizonyosan emberi eredetű talajréteg, ami hozzájárult ahhoz, hogy olyan területeken is megtelepedjenek az erdők (például az emberi élelmezésben is kulcsfontosságú, gyümölcstermő fák), ahol korábban nem is ez volt az uralkodó természetes növényzet. A tudomány korábban merő fantazmagóriaként intézte el az Amazonas vidékén első európaiként keresztülutazó és a folyónak a harcos bennszülött nők után nevet adó konkvisztádor, Francisco de Orellana 1542-ből való elbeszélését, amely hatalmas településekről és sűrűn lakott vidékről számolt be. Mindez a későbbiek során feledésbe merülhetett – leginkább azért, mert az Amazonas-vidék őslakossága rohamos pusztulásnak indult. Ebben a főszerepet leginkább az európaiak által behurcolt, ott addig ismeretlen kórokozók játszhatták – a feketehimlő, a kanyaró, az influenza és társaik lekaszálták az őslakók javát. Az Amazonas-medencében és tágabb környezetében élő prekolumbián népesség száma 1500 körül akár az 5 milliót is elérhette, míg 1900 körül már csak 1 millió indián élhetett itt – közülük a nyolcvanas évekre kevesebb mint 200 ezer maradt. Bolsonaro most az őslakók kezén és gondozásában maradt földterületeket is sokallja, és még több földtől megfosztaná az indián lakosságot. Épp emiatt számos kutató és jogvédő egy újabb, eljövendő kulturális (és esetleg szó szerint vett) genocídium lehetőségét is felveti.
