A vasárnapi törökországi választáson az iszlámista Igazság és Fellendülés Pártja (AKP) nyerte el a voksok relatív és a mandátumok abszolút többségét. Iszlámista párt most először győzött a Török Köztársaság története során, ám úgy tűnik, hogy ez nem jelenti a köztársaság összeomlását.Az AKP legfőbb ellenfelének, a baloldali Köztársasági Néppártnak (CHP) a szavazatok 19 és fél százaléka és 178 hely jutott, kettejükön kívül lesz a parlamentben még kilenc független képviselő is. Igazi politikai földindulás ez: a győztes párton kívül egyetlen, a régi politikai rendszert képviselő párt és képviselő sem került be az új parlamentbe. A súlyosan beteg Ecevit bukása nem meglepetés (Demokratikus Balpártja alig több mint 1 százalékot kasszírozott), annál inkább az, hogy a török politikai életből távoznia kell két másik exminiszterelnöknek is. A magas, tízszázalékos küszöböt nem tudta átlépni sem Mesut Yilmaz Haza Pártja (ANAP), sem Tansu Ciller szervezete, a Süleyman Demirel alapította Helyes Út Pártja (DYP).
A földindulás
Az előző politikai garnitúra eltűnése az olasz politikai élet kilencvenes évekbeni nagy átrendeződését idézi, már csak azért is, mert a szavazatokat nem valamiért, hanem valami ellen adták le. A győztes párt nevének rövidítéséből a török választó számára az derül ki, hogy az erkölcsi értelemben véve tiszta pártra adta voksát. A választók megelégelték a török politikai elit közel másfél évtizedes bukdácsolását. Ami nem is csoda, hiszen erről az elitről aligha tudnánk jót írni. Ugyanakkor olyan pártot juttattak tiszta többséghez, amely indíttatásában megkérdőjelezi a kemalista laikus államszervezet létjogosultságát. A párt vezetője, Tayyip Erdogan igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, hogy hatalomra jutásuk esetén szigorúan az alkotmányosság talaján maradnak, és feltétlen tiszteletben tartják az állam világi voltát. A helyzetet bonyolítja, hogy Erdogan nem lehet miniszterelnök: őt ugyanis egy bírósági ítélet már évekkel ezelőtt eltiltotta a politikai szerepvállalástól, pártelnökségét is csak azért tarthatta meg, mert ügyvédei sikeresen késleltették a bírósági ítélet jogerőre emelkedését. Annak ellenére azonban, hogy hivatalos tisztségeitől el kell búcsúznia, a párt és a leendő kormányzat sorsa gyakorlatilag az ő kezében van. A hírek szerint a kabinet megalakulására decemberig kell várni, a párt leendő elnökét nagy valószínűséggel Sükrü Elekdagnak hívják, és ő lehet a Török Köztársaság 58. miniszterelnöke is.
Törökországban nem az iszlámisták nyerték meg a választásokat, hanem egy olyan iszlámista párt, amely hajlandó elfogadni a világi, köztársasági alkotmány játékszabályait. Máris bejelentették, hogy tiszteletben tartják a lakosság életformáját, továbbra is prioritást élveznek az ország európai kapcsolatai, ideértve az EU-tagság áhítását is. Még az előző kormányzatnál is jobban megnyitják az országot a külföldi befektetők előtt, és tárgyalni kívánnak az IMF-fel. Ugyanakkor, ha kell, készek lesznek az eddigi megállapodások újratárgyalására is. Az emberi jogok, ha rajtuk múlik, felvirágoznak. Nem kérdőjelezik meg a jelenlegi választási törvényt, viszont hajlandóak azt kormányzati pozícióból újratárgyalni.
A Török Köztársaság fennállásának legnagyobb gazdasági válságát éli, miközben az előző, Ecevit vezette koalíciós kormány egyszerre bizonyult korruptnak és tehetetlennek. A politikai osztály süket maradt a választók bajaira. Erdogan viszont rendelkezett kellő személyes karizmával, tekintélyét csak növelték azok a kísérletek, amelyek őt és pártját ki akarták szorítani a politikai életből. Győzelme már csak azért sem jelenti a köztársasági rendszer alkonyát Törökországban, mert a szavazók nem a rendszer megváltoztatása mellett, hanem az idáig dívó hatalomgyakorlási módszerek ellen szavaztak. Erdogan pedig nem tehet mást, mint hogy folytatja azt a politikát, amivel nyert - az iszlámista mozgalom nyitását és civilizálását. Ha nem ezt teszi, nem egyszerűen csak a hadsereggel kerül szembe, de működésképtelenné válik a kabinetje is. Erre a felismerésre jutva egyelőre Európa is mérsékelten derűlátó vele kapcsolatban. Ugyanakkor várható, hogy az AKP aligha lesz képes kitölteni az ötéves kormányzati ciklust, azaz a laikus erők rövid időn belül ismét visszaszerezhetik a hatalmat.
Az alapvető kérdés jelenleg mégis az,
hova tartozzék Törökország
Az elmúlt német választásokon az derült ki, hogy a Németországban élő és Schröderre szavazó félmillió török származású választópolgár megkerülhetetlen tényező a német belpolitikában. Kettős állampolgárokról lévén szó, az is világossá vált, hogy Törökország EU-tagfelvétele már régóta csak protokolláris kérdés. Bár a hivatalos politika még vár a házasság megkötésével, Törökország már így is jelen van az unió mindennapjaiban. Amerika pedig kitartóan lobbizik Törökország felvételéért. Korántsem mindegy viszont, hogy milyen Törökország csatlakozik az unióhoz. Különösen, hogy 2004-ben az unió és Törökország kapcsolatai komoly próbatétel elé néznek. Amennyiben az EU ragaszkodik ahhoz, hogy Ciprus déli felének görög kormányzatát mint a sziget egészének képviselőjét tagjai közé vegye, úgy Törökország és az észak-ciprusi törökök egyre jobban közelednek egymáshoz. A két államszervezet ténylegesen egyesül majd, és a ciprusi törökök - a politikai jogokon kívül - a Török Köztársaság összes állampolgári jogát élvezni fogják. Erről viszont mindenképpen jó lenne Ankarát lebeszélni. Bár reménykedni lehet abban, hogy a hadsereg latba veti nem csekély politikai befolyását, nagyon nem érdemes erre számítani. Sokkalta valószínűbb az a paradox helyzet, hogy az ország EU-tagfelvételi tárgyalásait a jelenleg hatalomra kerülő iszlámista kormánnyal kell majd megkezdeni.
Dobrovits Mihály
