Sosem adta volna fel. Idén ötödik évébe lépett perének - mint a múlt szombaton kora délután kiderült - végső szakaszában is az időhúzásra játszott. Az egyik utolsó beadványában azt követelte, duplázzák meg a munkanapok számát, amit saját védelmére kapott. Talán azt gondolta, mint annyi minden más, országok, emberek sorsa és élete, az idő fölött is ő rendelkezik. Halálával még egyszer, utoljára sikerült fájdalmat és szomorúságot okoznia áldozatainak.
| ||
Védekezési stratégiájának hatásosságáról megoszlik a megfigyelők véleménye - még egy olyan aspektusa ez a pernek, amit az ítélet hiányában immár sosem lesz módunk elbírálni. A Nemzetközi Büntető Törvényszéket illegitimnek tekintette, az országa ellen szőtt nemzetközi összeesküvés meg az 1999-es NATO-bombázások más eszközökkel történő folytatásának. Nem volt hajlandó ügyvédet fogadni, mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy saját maga lássa el a védelmét. Sőt, amikor perének utolsó szakaszában megromlott egészsége miatt a bírói testület védőt akart kirendelni mellé, hogy a tárgyalást az ő távollétében is folytatni lehessen (a törvényszék eljárási szabályzata erre lehetőséget ad), hevesen tiltakozott, a tisztességes eljáráshoz való jogának megsértését látta ebben, és végül sikerrel szabotálta el ezt a törekvést. Amikor a törvényszék a két korábbi külső szakértőt, amicus curiae-t megbízta a védelmével, egyszerűen nem állt szóba velük. A két ügyvéd, Steven Kay és Gillian Higgins lemondott a megbízatásáról: ekkor egy pillanatra úgy tűnt, hogy Milosevicet csak Milosevic képviselheti, aki viszont krónikus magas vérnyomása, valamint visszatérő, egyre súlyosbodó szívpanaszai miatt képtelen rendszeresen megjelenni a tárgyaló-teremben. A vádlott halála megkímélte a törvényszéket e kellemetlen eljárási probléma megoldásának kényszerétől.
S hogy védte magát Slobodan Milosevic?
A tudósítások szerint akkurátusan. Rendezett külsővel, fekete öltönyben, kék vagy fehér ingben és nyakkendőben jelent meg a tárgyalóteremben, heti három alkalommal (az egészségi állapotára való tekintettel utóbb ennyiben állapították meg a penzumát), s rendszerint a maga módján felkészülten várta úgy a vád, mint a saját tanúit. Ez egyébként hatalmas energiákat követelt meg tőle - még akkor is, ha jogi értelemben a védekezése meglehetősen laikus, időnként egyenesen dilettáns volt. (Bár Milosevic jogot végzett a belgrádi egyetemen, soha nem dolgozott ezen a pályán.) De Milosevicet a per, hogy úgy mondjuk, jogi része izgatta a legkevésbé. Amikor a vád tanúit vetette alá keresztkérdéseinek (a tárgyalás koreográfiája szerint erre azután nyílt lehetősége, hogy az ügyész kikérdezte az illetőt), sokszor nem a vallomás bizonyító erejű részleteire kérdezett rá, hanem lényegtelen apróságokon lovagolt; megpróbálta hitelteleníteni a tanúkat; vagy valamely nagyszabású politikai deklamációba kezdett, mely - különösen a per első szakaszában - a NATO, a törvényszék, az ENSZ, a nagyhatalmak ostorozásába vagy nacionalista sérelmi fröcsögésbe torkollott. Gyakran egyszerűen letagadta a tanúvallomásokban foglaltakat, vagy, ha ez lehetetlen volt, a tanúkat - egy-egy boszniai vagy kosovói tömeggyilkosság bosnyák vagy albán túlélőjét, a meggyilkoltak hozzátartozóit - arról faggatta, hogy tudnak-e az adott környéken a szerb civilek vagy karhatalmisták elleni atrocitásokról. Számos alkalommal mintha azt akarta volna bizonyítani, hogy a másik fél milyen súlyos bűnöket követett el a "szerbség" terhére. És persze, hogy magát mentse, bevádolt mindenkit: a boszniai és szerbiai szerb politikusokat, az általa létrehozott szakadár bábállamok általa dróton rángatott katonai, politikai és rendőri vezetőit; a volt jugoszláv államszövetség funkcionáriusait, Blairt, Clintont, Genschert, a pápát. Minden megnyilvánulásából sütött az, ami egész politikai pályafutásának vezércsillaga volt: az írott, tételes jog és a másik ember végletes, ördögi megvetése.
De mik voltak azok a vádak, amelyekért Slobodan Milosevicnek, az egykori belgrádi fővá-rosi párttitkárnak (1984-1986), a Szerbiai Kommunista Szövetség elnökének (1986-1990), a Szer-biai Szocialista Párt elnökének (1992-2000), a Szerb Köztársaság több szabad választáson újraválasztott elnökének (1989-1997) és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (1997-2000) elnökének felelnie kellett volna?
Három az egyben
A három vádirat közül csak a Bosznia-Hercegovinára vonatkozó tartalmazza - a többi mellett - a legsúlyosabb vádat, a népirtásét; a másik kettő, a Kosovóra és a Horvátországra vonatkozó "mindössze" különféle emberiesség elleni és háborús bűnöket ró a vádlott terhére - a három vádirat összesen 66 rendben. Bár az elején fennállt annak az elvi lehetősége, hogy ezeket három külön perben tárgyalja a törvényszék, az ügyészség az egyetlen pert szorgalmazta, mondván, hogy a vádlott a terhére rótt cselekményeket mindhárom országban (országrészben) egy és ugyanazon, jól körülhatárolható politikai és katonai séma szerint követte el, s tevékenységét mindenütt ugyanaz a politikai cél motiválta: Nagy-Szerbia létrehozása, azaz az erőszakos területszerzés. A Geoffrey Nice vezette ügyészi csapatnak ezt az álláspontját a fellebbviteli fórum bírái el is fogadták, s ezzel beleegyeztek abba is, hogy a per szigorúan vett jogi funkcióján - a bűnös megbüntetésén - némiképp túlmutasson, s mintegy megírja, sőt egyetlen történetbe foglalja a volt Jugoszlávia területén 1991 és 1999 között lezajlott összes háborút: azok minden közvetlen politikai és ideológiai előzményével együtt. Az idea kritikusai látták ennek az eljárásnak a veszélyeit is: például azt, hogy az ügyészség a tét megemelésével kockáztatja a per befejezését és időbéli kontrollálhatóságát; kevesebb vádpont és három külön per több lett volna - állították. És bár az ügyészség azon törekvése, hogy Milosevictyel együtt a végletekig fokozott nacionalizmust és a gyilkos sovinizmust is pellengérre állítsa és elítélje, nemes és tiszteletre méltó, utólag némi igazságot lehetetlen megtagadni a bírálóktól. Kosovo ügyében mind a vád, mind a védelem elmondta már érveit: s ha nem egy pert rendeznek, Kosovo ügyében minden bizonnyal megszületett volna már az első ítélet.
A vádak
A vádiratok szerint Slobodan Milosevic az egykori, fokozatosan fogyatkozó jugoszláv államszövetségben, illetve a Szerb Köztársaságban betöltött különféle funkcióit, illetve szinte korlátlan hatalmát egyetlen politikai cél megvalósítására használta fel, és ez a nem szerb nemzetiségű lakosok elűzése Bosznia-Hercegovina és Horvátország meghatározott területeiről, illetve nagyszámú albán nemzetiségű polgár elűzése Kosovo egész területéről. Mindezt nem egyedül és nem saját kezűleg hajtotta végre, hanem tettestársakkal bűnszövetkezetben: ezen együttműködők listáján magas jugoszláv (szövetségi) és szerbiai (köztársasági) vezetőket éppúgy találunk, mint boszniai és horvátországi szerb politikusokat, a Jugoszláv Néphadsereg (JNH), majd a Jugoszláv Hadsereg főtisztjeit, a Milosevic által oly kedvelt titkosszolgálatok első embereit és különféle paramilitáris szabadcsapatok parancsnokait. Ezek a férfiak és asszonyok Slobodan Milosevic irányításával mintegy elrabolták, eltérítették a szövetségi, illetve a köztársasági államgépezetet, másrészt a hivatalos, alkotmányos intézmények mellett kiépített árnyékstruktúrák segítségével valósították meg bűnös céljaikat.
Az ügyészség a per első szakaszában, a vád bizonyítékainak felsorakoztatására szánt időben egyrészt a bűnök megtörténtét igye-kezett bizonyítani, másrészt azt, hogy ezekért a felelősség a vádlottat terheli. Mindez a per 2002. februári kezdetétől egészen 2004 kora tavaszáig tartott: először Kosovo, aztán Horvátország és végül Bosznia került sorra.
Az első cél érdekében az ügyészség számos olyan tanút vonultatott fel, aki valamilyen kapcsolatba került a mészárlásokkal. Egyszerű embereket, akik végignézték vagy túlélték a vérengzéseket, rendszerint saját falujuk, sőt néha családtagjaik kiirtását és törvényszéki orvosszakértőket, akik az áldozatokat később azonosítani próbálták, és rekonstruálni haláluk körülményeit. A tudósítások szerint Milosevic ijesztő részvétlenséggel bánt ezekkel az emberekkel, főként a kosovói albán tanúkkal - keresztkérdéseivel azt igyekezett bizonyítani, hogy a szerb rendőrség, illetve a hadsereg nem is követte el e gaztetteket, de legrosszabb esetben is csak az albán gerillák ellen folytatott jogos, alkotmányos harcot. Mind a vád, mind a védelem különleges figyelmet szentelt az 1999-es racaki mészárlásnak (lásd: Fenevadak, Magyar Narancs, 1999. január 28.): a vád azt igyekezett bizonyítani, hogy a vérengzés megtörtént, s az áldozatok civilek voltak, akiket közvetlen közelről, tehát nem harci cselekmények során lőttek agyon, a vádlott pedig azt, hogy az egész eset csak az albán gerillák és a nemzetközi közösség közös provokációja, amelynek a NATO-beavatkozás kikényszerítése, illetve előzetes igazolása volt a célja. Ha voltak is túlkapások, állította Milosevic, azokért a felelősség semmiképpen sem őt terheli, hiszen nemhogy nem ő adott ezekre parancsot, de nem is tudott róluk. A vádnak a per kosovói szakaszában bizonyos tekintetben könnyebb dolga volt, mint a másik kettőben. Milosevic ugyanis ebben az időszakban (1999 januárjától 1999 nyaráig) a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság államelnökének posztját töltötte be, és formálisan, de jure is a hadsereg, illetve a hadseregnek alárendelt rendőri egységek főparancsnoka volt. Abban az esetben tehát, ha a vád bebizonyítja, hogy a Jugoszláv Hadsereg vagy a belügyi alakulatok emberiesség elleni bűnöket követtek el (a vádirat szerint konkrétan: kitelepítést, üldözést és emberölést), illetve megsértették a hadviselés szabályait, úgy aki a parancsláncolat legtetején állt, alig-ha úszhatja meg szárazon. Ennek megfelelően Milosevic a kosovói szakaszban körömszakadtáig tagadott: fő tézise az volt, hogy az albánok a NATO-bombázások és nem a szerb erőszak elől menekültek el; s ha voltak is albán áldozatok, azokat az albán "lázadók" ölték meg a nemzetközi fegyveres beavatkozás kikényszerítése céljából. A vádirat egyébként 800 000 kitelepített, elüldözött, a tárgyidőszakban valamilyen fenyegetés vagy erőszak hatására Macedóniába, Montenegróba, Albániába menekülő kosovói albán polgárról tud; az áldozatok számát pedig 10 000-re teszi.
Tanúk
Ha a Milosevic-per kosovói szakaszából más, mint az ítélet nem is hiányzik, s a tárgyalás új tényeket már nem hozott volna napvilágra, úgy a Bosznia-Hercegovinát érintő rész örökre csonka marad. Hisz a vádlottnak soha nem lesz lehetősége arra, hogy megpróbálja tisztázni magát minden bűnök legsúlyosabbikának vádja alól.
Az 1948. évi genocídium egyezmény a népirtás alatt "valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával" elkövetett olyan cselekmények elkövetését érti (többek közt), mint az emberölés vagy a súlyos testi vagy lelki sérelem okozása. Az ügyészeknek e szerint nemcsak azt kell bizonyítaniuk, hogy e cselekményeket elkövették, hanem azt is, hogy ezek a valakik a bosnyákokat teljesen vagy részlegesen ki akarták irtani; s végül, hogy ez a valaki végső soron nem volt más, mint Slobodan Milosevic.
Az ügyészség ebben a perben töméntelen tanút és bizonyítékot sorakoztatott fel arra nézve, hogy 1992 tavaszán a boszniai szerb politikai vezetés, az irányításuk alá tartozó rendőri és katonai erők, illetve a Boszniában tomboló szer-biai szabadcsapatok nem pusztán elűzték a bosnyák civileket lakóhelyükről, de nagy számban, szisztematikusan, vadállati kegyetlenséggel ölték is őket. A tárgyalás legmegrázóbb momentumai voltak ezek - a beszámolók a kelet-boszniai kisvárosok, Bijeljina, Visegrad, Brcko, Srebrenica végzetéről, az összefogdosott, majd tornatermekbe, raktárakba, kultúrházakba zárt bosnyák férfiakról és nőkről, akiket később tízes csoportokban végeztek ki, vagy egyszerűen rájuk gyújtották alkalmi börtönüket; a koncentrációs táborokról Nyugat-Boszniában, Prijedor környékén. Ám már az is kérdéses, hogy a bírák vajon elfogadták volna-e Nice-ék érvelését, miszerint e nagyszámú emberölés a bosnyákok mint etnikai vagy vallási csoport részleges kiirtásának a szándékával történt. A törvényszéken eddig egyetlen olyan jogerős ítélet született, mely népirtásban való bűnrészességet állapított meg, ami Radislav Krsticet, a boszniai szerb hadsereg tábornokát marasztalta el a srebrenicai vérengzésben játszott szerepéért. Ugyanakkor néhány olyan város ügyében, ahol a Milosevic-vádirat szerint szintén népirtás zajlott - például Prijedorban vagy Brckóban -, az ügyészek sikertelenül próbálták más vádlottakra rábizonyítani ezt a tényállást - azaz a szándékot. A törvényszék felmentette e vád alól Goran Jelicicet, a brckói hóhért csakúgy, mint - az emberiesség elleni bűnökért egyébként életfogytiglanra ítélt - Milomir Stakicot, a prijedori polgármestert: épp azért, mert nem látta igazolva a bosnyák népcsoport részleges megsemmisítésére irányuló szándék meglétét.
És ha a mércét ilyen magasra teszi a törvényszék, vajon mi lett volna a határozat Milosevic esetében?
Ebben az időszakban - 1992 tavaszától 1995 szeptemberéig - a vádlott de jure nem töltött be olyan posztot, amely őt formálisan a boszniai szerb politikai vagy katonai struktúrákhoz kötötte volna. Az ügyészségnek ezért azt kellett kimutatnia, hogy Milosevic, mint a Szerb Köztársaság elnöke, de facto hatalmas, informális politikai befolyással bírt; hogy a gyakorlatban ő finanszírozta és irányította a boszniai szerb vezetést; hogy valójában és tényszerűen ő főparancsnokolta a boszniai hadmozdulatokban, illetve az azokat követő és a civil lakosságot sújtó vérengzésekben aktívan közreműködő Jugoszláv Néphadsereget (jóllehet formális pozíciója ezt sem tette volna lehetővé), s hogy az ő kezében futottak össze a különféle szabadcsapatok, illetve jugoszláv belügyi különleges alakulatok parancsnoki szálai is.
Nos, Nice és csapata ezt a munkát - minden józan megítélés szerint - el is végezte. Pedig még akkor sem lett volna könnyű dolguk, ha a jelenlegi belgrádi hatóságok megfelelő hozzáférést biztosítanak a törvényszéknek a hadsereg és a titkosszolgálatok levéltáraihoz (mint ahogy Belgrádnak ez esze ágában sem volt). Hiszen a szerb elnök szinte korlátlan hatalmát nem írásos rendeletek és utasítások segítségével gyakorolta. De Milosevic és Karadzic bensőséges munkakapcsolatát lehallgatott telefonbeszélgetések tucatjai bizonyítják. A vád sorra idézte be azokat a hitelt érdemlő tanúkat, akik igazolták, hogy a horvátországi szerb lázadók és a boszniai szerb vezetők Milosevic anyagi és politikai támogatása, jóváhagyása, hovatovább parancsa nélkül aligha tudtak vagy mertek volna bármit tenni. Ebben a szellemben vallott Milosevic ellen a horvátországi szerb "Krajina" egykori miniszterelnöke, Milan Babic (aki egy héttel egykori gazdája halála előtt lett öngyilkos a cellájában). Lord Owen. Wesley Clark, a NATO egykori főparancsnoka, akinek elbeszéléséből az derült ki: Milosevic megakadályozhatta volna a srebrenicai vérengzést - tehát előre tudott róla. Rupert Smith tábornok, a boszniai ENSZ-erők főparancsnoka. Aleksandar Vasiljevic, a Jugoszláv Néphadsereg biztonsági szolgálatának egykori főnöke vallomásában plasztikusan vázolta, hogyan csente el a vádlott 1991-ben és 1992-ben az ún. csonka elnökségtől, a hadsereg kollektív főparancsnoki testületétől a JNH ve-zetését. Arról, hogy Milosevic az ugyancsak néhai horvát elnökkel, Franjo Tudjmannal többször érdemben és súlyos következményekkel Bosznia-Hercegovina felosztásáról tárgyalt, nemcsak az utolsó jugoszláv miniszterelnök, Ante Markovic számolt be, de Tudjman elnök egykori tanácsadója, Hrvoje Sarinic is. És végül tavaly nyáron, hosszú évek után előkerült az a borzalmas videofelvétel is, amely közvetlen bizonyítékkal szolgál arra: a belgrádi különleges belügyi alakulat, a "Skorpiók" tagjai közvetlenül is részt vettek a srebrenicai vérengzésben. Jóllehet ezt a felvételt a bírák már nem fogadták be bizonyítékként, lehetetlen volt nem tudomásul venni: a Skorpiók mögött nem állhatott más, csak ő.
A nemzet nevében
De vajon mindez - az erős, ám szinte kivétel nélkül közvetett bizonyítékok tömege - elég lett volna-e arra, hogy a bírákat meggyőzze arról: Milosevic a bosnyák nemzet legalább részleges fizikai megsemmisítésére törekedett? Miközben ő maga talán soha, egyetlen ilyen értelmű kijelentést sem tett (ellentétben számos más hágai vádlottal, a soviniszta háborús uszítók egész kis csapatával). Elég lett volna-e a háború mérlegének megvonása, az áldozatok, a halottak és az elűzöttek számbavétele és Milosevic érintettségének demonstrálása ahhoz, hogy a szándékot is egyértelműen cselekedetei mögé lássák a bírák? Netán az derült volna ki, hogy a népirtás érvényes nemzetközi jogi definíciója túlságosan is megszorító, olyannyira, hogy ennek alapján talán Hitlert sem lehetett volna elítélni - elvégre egyetlen, a zsidók kiirtására irányuló írásos parancsát sem ismeri a történelem?
Részben eme elvont, elméleti kérdések miatt lett volna ez az ítélet minden hágai ítéletek legfontosabbika. De leginkább mégis azért, mert tartalmazta volna az 1991 és 1999 közötti jugoszláviai háborúk kulcsszereplőjének igaz és megfellebbezhetetlen történetét. Az övét és az áldozatokét: a halottakét, a hozzátartozókét, az igazságban vigaszt kereső túlélőkét.
Ezzel a történettel hosszú távon aligha állíthattak volna szembe egykori és leendő hívei egy másikat. De mert ez a történet félbe-maradt, most legalábbis kísérletet fognak rá tenni. És ez lesz a legabszurdabb. A nacionalista ikon, aki nem volt nacionalista - hisz nihilista volt. Aki, amint arra minden kritikai életrajzírója felhívja a figyelmet, a nacionalizmust, a nemzeteszmét a 80-as évek elején készen kapta a szerb értelmiségtől, s nem tett mást, mint felismerte benne a páratlan lehetőséget a hatalom megragadására. Hisz csak ez érdekelte, s csak az önmagáért való hatalom megtartására volt képessége. Dicsőséget, új tartományokat, összetartozást, nemzeti egységet és virágzást ígért, de nem hagyott maga után mást, csak hosszú évekre romba dőlt gazdaságot, elveszített területeket, széthullott államot. És százezernyi halottat.
A nemzeteszme nagyobb dicsőségére.
