A jelöltállítás decemberben fejeződött be: a törvényhozásban, a madzsliszban megszerezhető 290 mandátumért 5395-en szálltak versenybe, több mint kétezerrel kevesebben, mint négy évvel ezelőtt. A jelöltek részben a hatalmi elit különféle, egymással versengő szegmenseit képviselték, részben pedig helyi ügyekben elkötelezett független jelöltek voltak. Ahhoz viszont, hogy ténylegesen elindulhassanak a választásokon, meg kellett szerezniük az Ahmadinezsád elnök fennhatósága alatt álló belügyi hatóságok, másrészt a legfőbb vallási vezető, Hatami ajatollah felügyelete alatt álló Őrök Tanácsa jóváhagyását. Ezen a két szűrőn végül 3444-en jutottak át úgy, hogy az utóbbin sokan fennakadtak az elnök hívei, sőt a jelenlegi képviselők közül is. Innentől kezdve a választások tétje két kérdésre egyszerűsödött. Egyrészt arra, hogy milyen mértékben tolódnak majd el a parlamenti erőviszonyok Ahmadinezsáddal szemben Hatami javára, másrészt pedig arra (ami számunkra nem annyira Irán politikai jövője, mint az iráni atomprogram miatti nyugati szankciók hatékonysága felől érdekes), hogy a választási részvétel mértéke mennyiben fejezi ki a lakosság és a rezsim viszonyát.
Kezdjük a második kérdéssel, amelyre csak hozzávetőleges választ kaphatunk, hiszen a nyilvánosságra került adatok hitelessége erősen kérdéses. Ellentmondásos nyilatkozatok hangzottak el bizonyos körzetek választásra jogosultjainak és tényleges választóinak számát illetően, de már az az adat is gyanús, hogy a jogosultak száma milliós nagyságrenddel alacsonyabb lenne, mint 2008-ban, miközben az ország népessége folyamatosan fiatalodik, a választójog alsó korhatása pedig 15 év. A belügyminiszter mindenesetre 64 százalékos részvételi arányról számolt be, amivel "a nagy iráni nemzet arcul csapta ellenségeit". Az ellenzék vezetői és számos újságíró börtönben ül, és tény, hogy akik csak házi őrizetben vannak, a választások bojkottjára biztatták támogatóikat. Lehetetlen megállapítani, hogy volt-e hatása a felhívásnak, de nyilván sokakat eltántorított a távolmaradástól, hogy a részvétel tényét bepecsételték a személyi igazolványokba.
Ami az erőviszonyok módosulására vonatkozó kérdést illeti, az évek óta zajló hatalmi harcban Ahmadinezsád látványosan vesztésre áll: az új képviselők mintegy háromnegyede a vallási vezetőt támogató csoportosulásokból kerül ki, ami elnöki hatalmának további gyengülését jelzi előre. Az elnök 2005-ben Hamenei protezsáltjaként került hatalomra, véget vetve az addigi reformkurzusnak, amely az ország berendezkedésének rigid vallási kötöttségein igyekezett lazítani. A valamivel később elkezdődött hatalmi harc során már korábban kialakított támogatói hálózata segítségével megpróbált olyan hatalmi jogosítványokat is megszerezni (például a biztonsági és katonapolitikában), amelyeket az iszlám köztársaság alkotmánya a vallási vezetés kezébe adott. Ennek érdekében Ahmadinezsád megpróbálta például maga mellé állítani a százezres létszámot bőven meghaladó Paszdarant ("forradalmi gárdát"), lehetővé téve vezetői számára gazdasági befolyásuk kiterjesztését. Ezt kezdetben egyfajta piaci jellegű gazdasági átalakítás látszata leplezte, mint ahogy egy újfajta segélyrendszer kialakítása is, párhuzamosan a korábbi jelentős fogyasztási szubvenciók részleges lebontásával. Az utóbbi - újabb keletű - intézkedések természetesen szavazótáborának a kibővítését szolgálták, a jelek szerint kevés eredménnyel.
Egyes emigráns iráni források (például http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2011/05/opinion-ahmadinejad-khamenei-rift-deepens-to-an-abyss.html) Ahmadinezsád és köre sajátos ideológiai karakterét is hangsúlyozzák, amelynek fontos eleme az
iszlám előtti perzsa kultúra
nagyságának a hangsúlyozása, másrészt a vallási előírások hétköznapi érvényesülése terén a fiatalokkal szemben mutatott engedékenység. Mindezt pedig kiegészítik a vallási miszticizmus regiszterén elhangzó kijelentései, amelyek - legalábbis egyfajta felszínes, laikus olvasatban - arra utalnak, hogy nem Hamenei az egyetlen személy, aki titokzatos kapcsolatban áll a síita hit szerinti rejtőzködő imámmal, a Próféta reménybeli megjelenítőjével. Hanem? - merül fel a kérdés (és adódik a válasz). Csakhogy ebben a nyomulásában sem a Paszdaran, sem más fegyveres testületek vezetői nem követték, így annak sincs a jelenlegi felállásban komoly esélye, hogy jövőre a jobbkeze, tanácsadója és fia feleségének apja, Eszfandir Rahim Masej vegye át tőle az elnöki posztot. (Az atomprogram jövőjéről eleve Hatami kezében van a döntés, ezen a téren nem jelentkeztek nézetkülönbségek.)
A következő hónapok legfontosabb iráni belpolitikai kérdése az lesz - már amennyiben nem vezet fegyveres összeütközéshez az atomkonfliktus -, hogy a parlament hogyan és mennyiben szegül szembe az államfővel, ami azt jelzi majd, hogy a vallási vezetésnek mi a szándéka vele. Azt máris tudni lehet, hogy a madzsliszban kérdőre vonják a kudarcos gazdasági intézkedések miatt, nem világos viszont, hogy Hatami elkötelezettjei netán magukra vállalják-e - mi máson, mint saját korrupt klientúrájukon keresztül - az egyre súlyosabb gazdasági problémák kezelését. Szemben a 2009-es helyzettel, a mostani választások nem jeleztek olyan belső feszültségeket, amelyek sürgős kurzusváltást sürgetnének, úgyhogy a konzervatív hatalmi elit most akár rendezheti is némileg felbomlott sorait.
