Halott túszok Algériában

Vesztesek klubja

  • - kovácsy -
  • 2013. február 24.

Külpol

Abdelmalek Szellal algériai miniszterelnök hétfő esti bejelentése szerint 37 külföldi túsz és 29 támadó halt meg a január 16-ai dél-algériai iszlamista támadás és a 20-áig elhúzódó felmentő katonai akció során. Riasztóan nagy számok, ráadásul nem is véglegesek, hiszen a tigantourine-i földgázfeldolgozó üzem lerohanását követően még mindig számon tartanak eltűnteket - köztük külföldieket is -, egyébként pedig már voltak rosszabb eredményei is a halottszámlálásnak.

Egyáltalán nem ismert például, hogy a túszejtők elleni algériai katonai akció résztvevői valamennyien megúszták-e ép bőrrel, mint ahogy az sem, hogy a hatalmas, több száz főt foglalkoztató üzem algériai alkalmazottai közül valóban csak egy biztonsági őr halt-e meg. A kiszabadult túszok elbeszéléseiből kiderül például, hogy helyi kollégáik közül sokan annak ellenére helyben maradtak, segítették őket, és többük életét megmentették, hogy a támadók - akik úgy negyvenen lehettek - lehetővé tették számukra a szabad elvonulást, mivel csak nem muszlim külföldieket akartak fogva tartani, illetve élő pajzsként felhasználni.

A sok kérdés és bizonytalanság közepette az egész ügy legegyértelműbb mozzanata az akció

végrehajtóinak a kiléte

A más neveket - például Álarcosok Brigádja - is használó csoport mostanság ismert elnevezését nagyjából a kalandos hangzású Vérszerződés Hadosztály (VH) kifejezéssel lehet lefordítani. Az Iszlám Maghreb al-Káidája (IMAK) nevű iszlamista szervezet egy szakadár csoportjáról van szó, mely utóbbi elvileg az igaz hit terjesztésével, gyakorlatilag idestova egy évtizede jól jövedelmező túszszedéssel, fegyver-, kábítószer- stb. csempészéssel növeli befolyását abban a sivatagi térségben, amelybe Algéria és Líbia déli felén kívül például Mali jelenleg többek között ugyanezen csoport által elfoglalt északi része is beletartozik. Az IMAK viszont annak a GIA nevű terrorista hálózatnak az örököse/ maradványa, amely a kormánnyal szembeni radikális hadviselő fél volt a 90-es évek algériai polgárháborújában. A legalább százezer halálos áldozatot követelő évtizedes öldöklés kiindulópontja az volt, hogy a hadsereg puccsal megakadályozta a választásokon győztes mérsékelt iszlamisták hatalomra kerülését. (Lásd például: Álszent háború, MaNcs, 1997. szept. 4.)

A VH vezetője, Mohtar Belmohtar is inkább ügyes pénzszerzőként, mint kérlelhetetlen és kegyetlen fundamentalistaként ismert. Az akcióról - amelyben személyesen nem vett részt - azt nyilatkozta, hogy a Maliban történt francia beavatkozás indította a lépésre, a célja pedig az, hogy a túszok fejében Párizs fújja le az akciót, "a mohamedánok bombázását" - ami persze pr-fordulat, hiszen nem "a mohamedánokat", hanem a helyi lakosság által sem támogatott iszlamista felkelőket bombázzák. Belmohtar azt is követelte, hogy különböző országokban engedjenek szabadon bebörtönzött terroristákat, mégpedig jelentős számban. Tárgyalni akar tehát - amire azonban az algériai fél (állítólag rövid kapcsolatfelvételt követően, amelynek során világossá vált a követelések túlzott, teljesíthetetlen volta) nem volt hajlandó. Ehelyett komoly erőkkel támadást indított a líbiai határtól 30 km-re, az In Amenas nevű várostól nem messze fekvő létesítményt elfoglaló túszejtőkkel szemben. Nagy-Britanniától Malajziáig, Romániától Japánig egy sor ország állampolgárai vesztették életüket a jelek szerint nagy elánnal, de kevés bölcsességgel végrehajtott akció előtt és közben - hogy David Cameron brit miniszterelnök vonatkozó, ám jóval visszafogottabb kijelentését parafrazeáljuk. Az algériai nyilatkozatok a túszejtés napjaiban többször is utaltak az ország csorbíthatatlan függetlenségére, ami konkrétan azt jelentette, hogy

nincs szükségük kéretlen tanácsra

vagy segítségre a probléma kezeléséhez. A nyugati vezetők pedig hiába szívták esetleg titkon a fogukat, nyilvánosan nem bírálták a kifinomultnak kevéssé nevezhető, viszont annál öntudatosabb algériai akciót, amelynek során több lépésben füstölték ki a túszszedőket, akik közül a kezdeti hírek szerint hatan, a hétfői hivatalos közlés szerint hárman maradtak életben. Korábbi beszámolókból ismerve az algériai belső elhárítás módszereit, attól nem kell tartani, hogy ne szednének ki belőlük minden lehetséges információt.

Akárhogy is, a lényeg mégis az, hogy a túszejtőkkel szemben lépni kellett. Az is siettethette az algériai fellépést, hogy okkal tarthattak a földgázfeldolgozó üzemben súlyos kárt okozó szabotázsakciótól. (A norvég Statoil, a brit BP és az algériai Sonatrach állami olajipari vállalat által üzemeltetett gázmező és a telep, amely egy gázvezeték kiindulópontja, Algéria földgázkitermelésének mintegy tíz százalékát biztosítja.) Nem kizárt ugyanis, hogy a túszejtők - akikről egyébként azt sem lehet tudni, hogy valóban Líbiából érkeztek-e, miután Nigerben képezték ki őket, ahogy általában feltételezik - belső információk segítségével hatoltak be az üzembe, hiába áll a belső biztonsági rendszer egy erre szakosodott brit cég ellenőrzése alatt. Ezt valószínűsíti magának az akciónak a kezdete: az üzem területén elszállásolt munkatársakat kora hajnalban két busszal vitték a közeli repülőtérre, és a támadók ezt a konvojt támadták meg.

Kérdésesnek tűnik viszont, hogy mennyiben függ össze ténylegesen az egész támadás a Maliban megkezdett katonai akcióval. Az efféle ügyek szakértői kizártnak tekintik ugyanis, hogy

ilyen rövid idő alatt

meg lehetett volna tervezni az akciót, összegyűjteni hozzá a megfelelő ismereteket, embereket, fegyvereket. (A VH az algériai hadsereg beszámolója szerint látványos, a kézifegyverek mellett gránátvetőket, vállról indítható rakétákat is tartalmazó arzenált halmozott fel Tigantourine-ban.) Valószínűbb, hogy maga az akció terve már készen állt, legfeljebb a megvalósítást gyorsították fel és kapcsolták össze a szomszédos országban zajló eseményekkel. Ez a lehetőség viszont azért elgondolkodtató, mert sem a borzalmas polgárháborús években, sem azóta nem fordult elő, hogy terrortámadás érte volna Algéria kőolaj- és földgáziparát, amely az ország szinte kizárólagos bevételi forrása. Más szóval: vagy oly mértékben megerősödtek, vagy legalábbis érzik magukat annyira erősnek a szaharai iszlamista csoportok, hogy célba vegyék Algéria lényegében egyetlen bevételi forrását. Ez pedig már magáról a rendszerről szól - annak a bebetonozódott, alapvetően katonai elitnek a hatalmáról, amelynek mindeddig sikerült kézben tartania az országot. Arról, hogy ezen a hatalmon is támadhatnak egyszer hajszálrepedések - és nem biztos, hogy akkor majd jól jön a Nyugatnak, hogy vezetői most kiálltak az árnyalatlan algériai erőpolitika hagyományai mellett.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.