Egyáltalán nem ismert például, hogy a túszejtők elleni algériai katonai akció résztvevői valamennyien megúszták-e ép bőrrel, mint ahogy az sem, hogy a hatalmas, több száz főt foglalkoztató üzem algériai alkalmazottai közül valóban csak egy biztonsági őr halt-e meg. A kiszabadult túszok elbeszéléseiből kiderül például, hogy helyi kollégáik közül sokan annak ellenére helyben maradtak, segítették őket, és többük életét megmentették, hogy a támadók - akik úgy negyvenen lehettek - lehetővé tették számukra a szabad elvonulást, mivel csak nem muszlim külföldieket akartak fogva tartani, illetve élő pajzsként felhasználni.
A sok kérdés és bizonytalanság közepette az egész ügy legegyértelműbb mozzanata az akció
végrehajtóinak a kiléte
A más neveket - például Álarcosok Brigádja - is használó csoport mostanság ismert elnevezését nagyjából a kalandos hangzású Vérszerződés Hadosztály (VH) kifejezéssel lehet lefordítani. Az Iszlám Maghreb al-Káidája (IMAK) nevű iszlamista szervezet egy szakadár csoportjáról van szó, mely utóbbi elvileg az igaz hit terjesztésével, gyakorlatilag idestova egy évtizede jól jövedelmező túszszedéssel, fegyver-, kábítószer- stb. csempészéssel növeli befolyását abban a sivatagi térségben, amelybe Algéria és Líbia déli felén kívül például Mali jelenleg többek között ugyanezen csoport által elfoglalt északi része is beletartozik. Az IMAK viszont annak a GIA nevű terrorista hálózatnak az örököse/ maradványa, amely a kormánnyal szembeni radikális hadviselő fél volt a 90-es évek algériai polgárháborújában. A legalább százezer halálos áldozatot követelő évtizedes öldöklés kiindulópontja az volt, hogy a hadsereg puccsal megakadályozta a választásokon győztes mérsékelt iszlamisták hatalomra kerülését. (Lásd például: Álszent háború, MaNcs, 1997. szept. 4.)
A VH vezetője, Mohtar Belmohtar is inkább ügyes pénzszerzőként, mint kérlelhetetlen és kegyetlen fundamentalistaként ismert. Az akcióról - amelyben személyesen nem vett részt - azt nyilatkozta, hogy a Maliban történt francia beavatkozás indította a lépésre, a célja pedig az, hogy a túszok fejében Párizs fújja le az akciót, "a mohamedánok bombázását" - ami persze pr-fordulat, hiszen nem "a mohamedánokat", hanem a helyi lakosság által sem támogatott iszlamista felkelőket bombázzák. Belmohtar azt is követelte, hogy különböző országokban engedjenek szabadon bebörtönzött terroristákat, mégpedig jelentős számban. Tárgyalni akar tehát - amire azonban az algériai fél (állítólag rövid kapcsolatfelvételt követően, amelynek során világossá vált a követelések túlzott, teljesíthetetlen volta) nem volt hajlandó. Ehelyett komoly erőkkel támadást indított a líbiai határtól 30 km-re, az In Amenas nevű várostól nem messze fekvő létesítményt elfoglaló túszejtőkkel szemben. Nagy-Britanniától Malajziáig, Romániától Japánig egy sor ország állampolgárai vesztették életüket a jelek szerint nagy elánnal, de kevés bölcsességgel végrehajtott akció előtt és közben - hogy David Cameron brit miniszterelnök vonatkozó, ám jóval visszafogottabb kijelentését parafrazeáljuk. Az algériai nyilatkozatok a túszejtés napjaiban többször is utaltak az ország csorbíthatatlan függetlenségére, ami konkrétan azt jelentette, hogy
nincs szükségük kéretlen tanácsra
vagy segítségre a probléma kezeléséhez. A nyugati vezetők pedig hiába szívták esetleg titkon a fogukat, nyilvánosan nem bírálták a kifinomultnak kevéssé nevezhető, viszont annál öntudatosabb algériai akciót, amelynek során több lépésben füstölték ki a túszszedőket, akik közül a kezdeti hírek szerint hatan, a hétfői hivatalos közlés szerint hárman maradtak életben. Korábbi beszámolókból ismerve az algériai belső elhárítás módszereit, attól nem kell tartani, hogy ne szednének ki belőlük minden lehetséges információt.
Akárhogy is, a lényeg mégis az, hogy a túszejtőkkel szemben lépni kellett. Az is siettethette az algériai fellépést, hogy okkal tarthattak a földgázfeldolgozó üzemben súlyos kárt okozó szabotázsakciótól. (A norvég Statoil, a brit BP és az algériai Sonatrach állami olajipari vállalat által üzemeltetett gázmező és a telep, amely egy gázvezeték kiindulópontja, Algéria földgázkitermelésének mintegy tíz százalékát biztosítja.) Nem kizárt ugyanis, hogy a túszejtők - akikről egyébként azt sem lehet tudni, hogy valóban Líbiából érkeztek-e, miután Nigerben képezték ki őket, ahogy általában feltételezik - belső információk segítségével hatoltak be az üzembe, hiába áll a belső biztonsági rendszer egy erre szakosodott brit cég ellenőrzése alatt. Ezt valószínűsíti magának az akciónak a kezdete: az üzem területén elszállásolt munkatársakat kora hajnalban két busszal vitték a közeli repülőtérre, és a támadók ezt a konvojt támadták meg.
Kérdésesnek tűnik viszont, hogy mennyiben függ össze ténylegesen az egész támadás a Maliban megkezdett katonai akcióval. Az efféle ügyek szakértői kizártnak tekintik ugyanis, hogy
ilyen rövid idő alatt
meg lehetett volna tervezni az akciót, összegyűjteni hozzá a megfelelő ismereteket, embereket, fegyvereket. (A VH az algériai hadsereg beszámolója szerint látványos, a kézifegyverek mellett gránátvetőket, vállról indítható rakétákat is tartalmazó arzenált halmozott fel Tigantourine-ban.) Valószínűbb, hogy maga az akció terve már készen állt, legfeljebb a megvalósítást gyorsították fel és kapcsolták össze a szomszédos országban zajló eseményekkel. Ez a lehetőség viszont azért elgondolkodtató, mert sem a borzalmas polgárháborús években, sem azóta nem fordult elő, hogy terrortámadás érte volna Algéria kőolaj- és földgáziparát, amely az ország szinte kizárólagos bevételi forrása. Más szóval: vagy oly mértékben megerősödtek, vagy legalábbis érzik magukat annyira erősnek a szaharai iszlamista csoportok, hogy célba vegyék Algéria lényegében egyetlen bevételi forrását. Ez pedig már magáról a rendszerről szól - annak a bebetonozódott, alapvetően katonai elitnek a hatalmáról, amelynek mindeddig sikerült kézben tartania az országot. Arról, hogy ezen a hatalmon is támadhatnak egyszer hajszálrepedések - és nem biztos, hogy akkor majd jól jön a Nyugatnak, hogy vezetői most kiálltak az árnyalatlan algériai erőpolitika hagyományai mellett.
