Kultúra

A legtöbben annyit tudnak a dramaturgokról, hogy ők azok a színházban, akik a szöveggel foglalkoznak - de ez csak részben igaz. Bejáratott definíció valóban nincs, ahány dramaturg, annyi meghatározás. Egyesek szerint ő a rendező legjobb barátja, mások szerint a történetmesélés felelőse.

A Miskolci Nemzeti Színház és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem közösen rendezte idén is a SZEM fesztivált. A február eleji kulturális uborkaszezonban a Szinva-parti téli napsütésben találkoztak európai egyetemisták és új színházi gondolkodásmódok.

Benjamin Murmelstein (1905-1989): bécsi rabbi, a náci propagandát szolgáló terezini lágert, a zsidók jólétét "bizonyító" mintatábort irányító zsidó tanács utolsó elnöke. Egyesek szerint kollaboráns, mások szerint hős. Claude Lanzmann (88): francia filmrendező, a Shoah című, 9 és fél órás dokumentumfilm rendezője. Lanzmann és Murmelstein 1975-ben, Rómában találkozott - a felvett anyag tavaly, a Le dernier des injustes (Az utolsó igaztalan) című filmben látott napvilágot. A rendezővel Párizsban beszélgettünk.

A True Detective második évadja várhatóan nyomozónők köré fog épülni. Mi 10 nagyszerű párost is el tudnánk képzelni a remek sorozat folytatásában. Ön kiket választana? Szavazzon!

Épp annyira magamutogatás, mint amennyire alapvető jog és természetes késztetés, hogy folyton bele akarunk kotyogni mindenbe. Mintha nem is léteznénk, amíg valakinek el nem mondjuk, a fülébe nem súgjuk, vagy a képébe nem ordítjuk, ami épp a lelkünket nyomja.

A Templest a majd' évtizedes zenei múlttal bíró James Edward Bagshaw gitáros-énekes és Thomas Edison Warmsley basszusgitáros alakította 2012-ben. 'k ketten korábban együtt játszottak a Moons nevű indie-rock zenekarban is, így gördülékenyen ment a közös munka, jöttek is sorban a biztató kislemezek: a Shelter Song, a Colours To Life, a Mesmerize. Közben az Oasis exgitárosa, Noel Gallagher és Johnny Marr a Smithsből is a legjobb új brit zenekarnak nevezte őket, aztán - egy szintissel és egy dobossal már négytagú koncertzenekarrá kiegészülve - játszhattak a Rolling Stones és a Suede előtt.

Régen minden sokkal egyszerűbb volt: ha valaki megkérdezte, hogy mi az az alternatív country, elég volt megmutatni az Uncle Tupelo legelső lemezét. Az 1990-ben megjelentNo Depressiona rockzene definitív teljesítményei közé tartozik - olyannyira, hogy a zsánerrel (1995 és 2008 között kéthetente papíron, azóta pedig online) foglalkozó jelentős szaklap is ennek a lemeznek a címét kapta a keresztségben.

Az olasz Lucy (Luca Mortellaro) és az angol Perc (Alistair Wells) egymástól teljesen eltérő felfogásban ír technozenéket, de mindkettőjüket a műfaj kortárs legnagyobbjai közé sorolják. Előbbi a gondolkodó ember hipermodern lábdobjait tervezi meg és színesíti rendkívül karakteres ambienthátterekkel, utóbbi pedig a tánctérre tervez direkt, gyorsan célba érő szerkezeteket, egy ideje nem kevés indusztriál- és zajhatással.

A hatvanas évek kutatásának nagy a konjunktúrája mostanában: a különböző egyetemi és kutatóintézetekhez kapcsolódó projektek mellett a múzeumok és a galériák is egyre inkább kiveszik részüket a korszak valamely motívumára épülő kiállítások rendezéséből.

Amikor Sztupa és Troché elértek a gyár faláig, valamelyest biztonságban érezhették magukat. Sztupa bal karjával nekidőlt a betonelemekből magasodó falnak, hangosan zihált, és megpróbálta kigombolni a sliccét. Troché megállt, az égre emelte tekintetét, és úgy szórta az átkait, mint aki sohasem akarja abbahagyni. A nők megálltak a sarkon, a főkapunál, az egyik idegesen kotorászott a retiküljében, a másik még zaklatottabban húzkodta lefelé a combján a miniszoknyát, ilyen streccs vagy milyen anyagból volt, ráfeszült az idomaira, és hiába húzkodta, mindig visszarúgta magát, gyakorlatilag a bugyijáig.

"A kétfüzetnyi keringő megjelenése kellemetlenül lepett meg, mert nem egészen úgy jelentek meg, ahogyan megbeszéltük. Helyénvalónak tartanám a megfelelő kártérítést. Egyébként arra kérem, szíveskedjék számomra betekintést engedélyezni a három legutóbbi füzet elszámolásába, mert véget kívánok vetni az ügynek, és ha óhajtja, háromszáz bécsi forintért átengedem a tulajdonjogukat Önnek. Ezenkívül kérek még néhány példányt a Fantáziából." 1823 februárjában írta ezt az elégületlenséget tükröző levelet Franz Schubert egyik kiadójának, Anton Diabellinek, akkoriban tehát, amikor az ambiciózus bécsi zeneműkiadó egyik legnagyobb szakmai sikerének és egyszersmind zenetörténeti megdicsőülésének napjait ünnepelte.

A gyanútlan olvasóban már az első oldalon rokonszenv ébred az életéről mesélő szerény férfi iránt, aki rögtön azzal kezdi, hogy soha nem érdekelte sem a pénz, sem a társadalmi pozíció. Dombtetőn álló, tágas kerttel körülvett, impozáns villájára is csak azért tehetett szert, mert jelleme és teljesítménye alapján a jelentkezők közül az eredeti tulajdonosok őt tartották érdemesnek arra, hogy féláron átengedjék neki. Aztán lassan derengeni kezd, hogy az idős japán festőművész talán mégsem egészen az, akinek vallja magát: nagyon is büszke hírnevére, s még az is lehet, hogy a pazar házat sem festészetével érdemelte ki.

Nincs abban semmi rossz, ha valaki arra használja a mozivászon adta viszonylagos fehérséget, hogy világhíres színészekkel egy mesét hozzon működésbe sötét erőkkel és szerelmes hősökkel. Mi több, egy olyan mesét, melyben egy repülő fehér ló siet az aranyszívű mestertolvaj (Colin Farrell) segítségére, New York pedig úgy pompázik a háttérben, mint egy sosemvolt meseváros.

Amióta ügyes marketingesek világszerte elterjesztették a Bálint-nap virág és giccses tárgyak eszement ajándékozgatásába torkolló ünnepét, azóta februárban a mozivásznakat is elönti a nyál. Jelen dolgozat ezen áradatból is kiemelkedik: a lélektelen nyerészkedésből elkövetett tudatos ízlésrombolás minősített esete.