ZSINÓRPADLÁS - Színművészeti egyetemek Miskolcon

Haza, utópia, vérnász

  • Sisso
  • 2014.03.21 10:02

Színház

A Miskolci Nemzeti Színház és a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem közösen rendezte idén is a SZEM fesztivált. A február eleji kulturális uborkaszezonban a Szinva-parti téli napsütésben találkoztak európai egyetemisták és új színházi gondolkodásmódok.

Magyarország legrégebbi és meglehetősen impozáns színházi komplexumában, a miskolci színház több terében zajlottak a táncszínházi, kortárs operai és prózai előadások. Idén szinte minden előadás nagy hangsúlyt fektetett a tudatos testmunkára, és a fizikai színház gondolata egyébként is átszőtte az egész rendezvényt.

A vilniusi Litván Zene- és Színházművészeti Akadémia hallgatói nyitották az eseményt a Mindennek ellenére című táncdrámával, melyet az új-zélandiTony Vezich koreografált. Az alig félórás etűd ízelítőt adott a koreográfus Európában is ismert "A szörnyeteg szabadon engedése" elnevezésű táncpedagógiai módszeréből. Nem mondom, hogy feltárta nekem az előadás a litván nép évszázados küzdelmeinek és a szereplők legbelülről feltörő érzelmeinek összefüggéseit, de sikerült megfogalmaznia valami különlegeset a saját vágyaik határairól. Ahogy később elmondták, emiatt volt nekik fontos a táncrendezővel való találkozás.

Great Britten

A mozgásszínházi elemekben bővelkedő, ám töredékes szövegeket is használó Operculum - A haza keresése című darabot a müncheni és bytomi diákok bizarr hangulatú koprodukciós előadásában nézhettük meg. Egy zöld csempés állatorvosi műtőre emlékeztető, többszintes térben keresték a maguk helyét konkrétan és szimbolikusan. Az otthon, a haza fogalmáról meséltek a nálunk is népszerű lengyel írónő, Olga Tokarczuk szövegei és Juan Klaus Obermayer chilei származású német zeneszerző klasszikus és ambient hatásokat vegyítő zenéjének segítségével. A diákok most sem rendezővel dolgoztak, közösen alakították ki a megoldásokat. Ennek a metódusnak vannak előnyei, de veszélyei is. A fesztivál formailag legösszetettebb előadása volt, ám az egymással szimbiózisban mozduló, növénycsoportokra emlékezető lények mégsem egy irányba tartottak, és nem a három nyelven kántált, az utópisztikus boldogságot verbálisan is megjelenítő szöveg miatt.

A komor operai világba is alászállhatott a közönséglélek a SZEM-en. A varsói diákok (Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia) a Lukrécia meggyalázása című operát, Benjamin Britten szakrális és kortárs zenét megrendítő módon ötvöző művét adták elő különleges helyszínen, a színház óriási belmagasságú, ipari építmény jellegű Festőtárában, pazar kivitelezésben. Görögtűz, félhomály, szellemszerű alakok fokozták a hatást. Színészileg azonban ugyanúgy nem volt átütő, ahogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszakának vizsgaelőadása, a Don Juan projekt sem, habár az utóbbi az emberi testet helyezte a történet középpontjába, ami szintén szokatlan ezen a területen.

A történetet Robert Merle is megirigyelhetné, egy feminizmust karikírozó groteszk sci-fi thriller, amelyben egy csupa nőkből álló genetikus csapat összerakja magának az ideális férfit, aztán csúnyán kihasználja és elpusztítja, miközben végig Mozart-áriákat énekel. Az áldozatot játszó balett-táncos hiába csak a nyegle mozgást imitálja, túl nagy kontraszt a mackóként vagy struccként lépkedő opera-énekesnők között. Holott a tánc jelenléte - ahogy a vetített képek meg az énekesek hangjának bő megmutatkozási lehetőségei - komplexebbé teszi az előadást.

A Béla nevű, meglehetősen szürreális privát színházi szórakozóhelyen végzett nem reprezentatív kutatásaim szerint a budapesti színművészeti negyedéves hallgatóinak előadása, a Zsótér Sándor által rendezett Hamlet volt a legnépszerűbb darab. Tizenegy színésznövendék, tizenegy Hamlet, és mindegyik igazi, sőt a végére egyetlen nagy Hamlet-organizmussá áll össze az előadás. Pedig vannak más szereplők is, szerepcserék, nemtől és alkattól függetlenül. Szellemesen bíbelődnek a Nádasdy-fordítással, minden út a Hamletbe vezet végtére is. A szabadkai Népszínházban láttam utoljára ezt az előadást, egészen más terekben, de akadálytalanul adaptálták a csarnok forgószínpadára és zsinórpadlására. Zsótér nagyon tudja, hogyan lehet minimális díszlettel, jelmezzel, mozgással úgy irányítani a szövegre a figyelmet, hogy semmiféle értelmezési probléma nincs vele, a fejünk búbjáig elönt minket a szó. Mellesleg kész színészeket látunk a színpadon.

Ugyanez az osztály szerencséltette a fesztiválközönséget a Vérnász című fizikai színházi előadásban. Horváth Csaba rendezte persze, akinek a módszereit a fizikai színházi szakos végzős osztályából Soós Attila és Widder Kristóf is képviseli a fesztiválon egy népszerű workshop keretében. Eltéveszthetetlen színpadi nyelv a Horváthé, amelyre Lorca drámáját sikerült lefordítani. Flamenco és magyar néptánc dinamikus elegye, autentikus magyar népzenével, költői szöveggel, puritán, néhány elhúzható fallal és székekkel jelzésszerűen díszített színpadon. Félelmetes, erdőt, hegyet, szerelmi szövevényt szimbolizáló szoborcsoportok épülnek emberi testekből, kíméletlenül csapódnak a végtagok, baljósan szól az ének ebben a túlfűtött, de harmonikusan építkező, nehéz előadásban. Elsőre fel sem lehet fejteni minden rétegét.

Különleges, épített térben, konkrétan egy fullasztó fóliasátorban játszódó Rómeó és Júlia előadással ért véget a fesztivál. Shakespeare szerelmi tragédiáját Rusznyák Gábor vezetésével a harmadéves kaposvári színészhallgatók dolgozták fel. Szerepcserék vannak itt is, mint a Hamletben, mindenki kipróbálhatja, milyen szigorú atyának, hű barátnak vagy szerelmes kamasznak lenni, de itt a szédületes tempóban nem igazán sikerül a szerepeket ténylegesen magukra húzniuk. A sok apró kellék néha szellemes, néha értelmezhetetlen, mint a színpad közepén a murvaágy. Az ötletek közül sok szépen csillog, de kevés kivitelezhető. Persze minden jó, ha jó a vége, legalább nem lehet tudni, hogy melyik szerelmespár hal meg, így gondtalanul ünnepelhetjük azt a sokszínűséget, ami itt egy hét alatt elénk tárult.

Miskolc, február 5-10.

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.