„Ezek mind élnek ám, és a Csele Juli tényleg egy oltári nagy kurva” – közölte velem osztálytársam. Valamikor 1962–63 táján lehetett ez, éppen akkor lettem általános iskolásból gimnazista, s még az is rémlik, hogy egy tánciskolai össztánc szünetében hangzott el a mondat.
Hogy barátom mire utalt evvel a mondattal, ma már kevesen értik: a Nagyfuvaros utca lakói voltak ezek az „ezek”, Csele Julit is beleértve, s személyüket Fejes Endre Rozsdatemető című regénye tette annak idején országszerte ismertté. Még azoknak a körében is, akik egyébként nemigen töltötték idejüket kortárs magyar regényújdonságok beszerzésével és elolvasásával. Akkoriban én is, osztálytársam is ebbe a kategóriába tartoztunk, így hát mi sem jellemzőbb a regény felkavarta viharos össznépi érdeklődésre, hogy csökevényes irodalmi érzékű kamaszok is Fejes Endre regényének realizmusáról, a benne leírtak-megjelenítettek igazság- és valóságtartalmáról folytattak eszmecserét, kihasználván a hölgyválasz előtti röpke pauza adta lehetőséget.
Az 1962-es Téli Könyvvásárra megjelent regény hatása tényleg páratlan volt. Első kiadása pillanatok alatt elfogyott, mint ahogy az akkoriban szokatlan gyorsasággal megjelentetett második (1963) és harmadik (1964) is. A birtokomban levő 1963-as kiadást az impresszum szerint huszonötezer példányban jelentette meg a Magvető (abban az időben a megjelenési adatok között feltüntették a példányszámot is.) Önmagában persze nem sokat jelent ez az egyébként tekintélyes számadat, mivel a könyvet kézről kézre adták, egy-egy példányra legkevesebb fél tucat olvasó jutott, azaz óvatos becslések szerint is több százezren olvasták el – vagy vették legalábbis kézbe – a Rozsdatemetőt. Médiaszenzáció volt egy olyan korszakban, amikor a „média” szó nem létezett, a „szenzáció” szót pedig gyanús negatív felhangjai okán gondosan kerülték. De a regény még ennél is többet jelentett: a közéleti nyilvánosságot nélkülöző korban a Nagyfuvaros utcai Hábetler család történetéről vitatkozni afféle áttételes jelbeszéd is volt, a közállapotokról, a rendszerről és annak hivatalos ideológiájáról való közvetett véleménynyilvánítás „jobb híján”-ürügye.
Könyv, amelynek titka van
A tömegérdeklődés eme keringőjére egyébként a regény „hivatalos” – irodalmi, irodalomkritikai és irodalomideológiai-politikai – fogadtatása adta ki önkéntelenül is a felhívást. 1962 decemberében jelentek meg az első kritikák a regényről, majd ezek nyomán, 1963 elején hosszúra nyúló vita támadt a Rozsdatemetőről a napilapok, irodalmi folyóiratok és szakkiadványok hasábjain, melynek utólövéseit még 1964-ben is hallani lehetett. A vitát figyelemmel kísérő nagyközönség annyit mindenképp „levett” a dologból, hogy lám, ugyanaz az irodalmi alkotás többféleképpen is értelmezhető és rangsorolható, s hogy ezek szerint szabad és lehet vitatkozni, ha másról nem is, legalább egy regényről. S egyáltalán: valami nincs rendjén evvel a Rozsdatemetővel, ha ennyit kell róla vitatkozni, vélhetőleg „rázós” dolog (ahogy akkoriban mondták), olyasmit sugall, amit a hivatalosság csupán nyögvenyelősen fogad el, de amit nemigen mer nevén nevezni. Azaz a fogadtatásnak akaratlanul is sikerült felfényeznie a regényt, és felkeltenie iránta az érdeklődést, éppen avval, hogy rossz – vagy legalábbis felemás és bizonytalan – hírbe hozta. Akarták, nem akarták, a közönség szemében „gyanús” lett a Rozsdatemető – olyan könyv, amelynek titka van, sötét és kellemetlen üzenete a „hatalom” számára, még ha nem is nagyon tudta senki, mi is ez a titok.
Példátlan irodalmi sikertörténet indult el evvel. Az éppen ekkor a negyvenedik életévébe forduló Fejes a Rozsdatemető előtt, bár 1955 óta írásaiból élt, alig-alig ismert szerző (első novelláskötete, A hazudós keltett ugyan némi figyelmet 1958-ban, a munkástémájú elbeszéléseket 1959-ben SZOT-díjjal jutalmazták). Most egy csapásra országos híre támad, 1963-ban a maga méltányos viselkedésére immár ügyelő és, vita ide, vita oda, az „aki nincs ellenünk, velünk van” elvet alkalmazó kultúrpolitikai hivatalosság jóvoltából József Attila-díjat kap. Ugyanennek az évnek az őszén a Tháliában játszani kezdik a Rozsdatemető színpadi változatát, s játsszák is sokáig, a színikritika és a színházlátogató közönség lelkendezése közepette. A regénynek híre megy külföldön, idővel húsznál is több nyelvre fordítják le (ezt a rekordot majd csupán Márai könyve, A gyertyák csonkig égnek dönti meg évtizedekkel később).
| ||
A hatvanas és hetvenes években Fejes Endre az időszak legismertebb szerzője. Tempósan publikál, újabb könyveit – közöttük a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című regényt (1969) és a Szerelemről bolond éjszakánt, ezt a regénnyé oldott memoárfélét (1975) a kritika, immár automatikus üzemmódban működve, jól fogadja. Igaz, egyik könyv sem szól akkorát, mint a Rozsdatemető: marad a munkástematika, a kisembervilág, ennek önéletrajzi dimenzióival, őszintén, szépen, bár egyre kevesebb merész újdonsággal. Drámáit rendszeresen játsszák, közülük kiugrik a Józsefváros-élményt és alkotói keserveket pirandellósan önreflexív szerkezetbe foglaló kisremek, a Cserepes Margit házassága (1972), de tisztes, olykor emlékezetes televíziós feldolgozások készülnek más műveiből is, a Cserepes Margit házassága mellett például A mocorgóból, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemből, az Élő Klárából, a Kéktiszta szerelemből és a Vigyoriból. Mindhiába: 1975-ben, amikor Kossuth-díjat kapott, már sejteni lehetett, hogy Fejes egykönyves író. Amúgy nagyjából ebben az időben lesz belőle, pontosabban a Rozsdatemetőből egyetemi tananyag, gimnáziumi kötelező olvasmány, sőt érettségi tétel.
Aztán – talán részben éppen ennek a végső Gleichschaltungnak, Fejes államosításának eredményeképpen – lassan megfordul a szél. Szerzőnk – először szinte észrevétlenül, később szinte kínosan feltűnő módon – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától kezdve egyre érdektelenebbé válik. Az újabb olvasónemzedékekhez már nemigen jut el a negyedszázaddal korábban megjelent Rozsdatemető, a legújabb magyar prózának a hetvenes években lezajló radikális poétikai-elbeszéléstechnikai újratájékozódásában, melyet Esterházy Péter 1979-es Termelési-regénye tett mintegy befejezett ténnyé, Fejes már nem kapott szerepet, sem használható ihletforrásként, sem ösztönző előképként. Hogy okkal vagy ok nélkül történt ez így, más kérdés. Mindenesetre az átrendeződő kánonból Fejes kirendeződött.
Hozzájárult ehhez a rangvesztéshez az író elkedvetlenedése, munkakedvének megfogyatkozása is. 1977 és 1992 közötti könyvei nagyrészt újrakiadások, 1979 és 1989 között egyetlenegy könyve jelenik meg, igaz, ez új és eredeti mű, A fiú, akinek angyalarca volt című regény. Később, a kilencvenes években aztán közzétesz két elegyes kötetet. Ezek visszhangtalanok maradnak, ugyanúgy, mint utolsó eddig megjelent könyve, az életművéből készült „önválogatás” (Szabadlábon. A szerző válogatása életművéből, 1995) – és hát ennek az utóbbinak is már tizennégy éve.
Közben a Rozsdatemető kikerült a tananyagból is, érettségi tételként sem szerepel többé. Ma ötvenes-hatvanas éveikben járnak azok, akiknek a regény aznapi, kortárs élmény volt, ifjabb irodalmárok nemigen veszik kézbe a szerző könyveit, a fiatal pályakezdő írógeneráció tagjai, ha őszinték, bevallják, hogy nem ismerik Fejest, s nemigen látják okát, miért kellene elolvasniuk a Rozsdatemetőt.
Akadni persze mindig akadtak, akik nem kívántak beletörődni Fejes irodalmi tetszhalálába. Magányos hangok voltak ezek, Spiró György ismételt felszólamlásai, egy-egy alkalmi cikk vagy szeretettől és emlékezéstől motivált színházi előadás (legutoljára 2000-ben a József Attila Színház-beli Vonó Ignác). De igazából feltámasztani eddig sohasem sikerült a szerzőt.
Mostanában viszont mintha történne valami. Novemberben kiváló irodalmárok tartottak – újraértékelő és feltámasztó célzattal – Rozsdatemető-ankétot a Nyitott Műhelyben, decemberben pedig, valószínűtlen fordulattal, Fejes Endre kapta az idei irodalmi Prima Primissima-díjat. Lássunk ebben valamiféle misztikus koincidenciát, az 1962–64-es Rozsdatemető-vita és a József Attila-díj sejtelmes időbeli pendantját?
Ehhez persze nem árt visszakanyarodni ahhoz az immár kis híján ötven évvel ezelőtti polémiához. Részt vett benne mindenki, közöttük a korszak néhány mára feledésbe merült, akkor viszont igen befolyásos tényezőivel, Komlós Jánostól Pándi Pálig, Szakonyi Károlytól Gyurkó Lászlóig. A vita egyik síkon a „kispolgáriság”, illetve a „vegetatív létezés” körül folyt. Fejes egy munkáscsalád történetét írta meg, amely az „öntudatos lét” helyett a „puszta vegetáció” életét éli, „a történelem peremére szorulva”. A bírálók hiányolták a távlatot és a pozitív ellenpéldát, illetve azt firtatták, hogy mennyire tekinthető „tipikusnak” a hábetlerizmus a munkásosztály egészére nézve, azaz azt mérlegelték – inkább udvariasan, tehát kimondatlanul –, hogy mennyiben felel, illetve nem felel meg Fejes regénye bizonyos szocreál alapkövetelményeknek. Az engedékenyebbek fejlődésében látták a kérdést: a regény tele van biztató jelekkel, Fejes, nem kis mértékben az építő bírálat segítségével, hamarosan el fog jutni arra a pontra, ahol már megfelel ezeknek a követelményeknek.
Kegyetlen és igaz
Ma már látszik, hogy – legalábbis az értelmezésnek ezen az ideologikus és szociologikus síkján – a regény víziója éppenséggel a szocreál dogma, sőt egyenesen a munkásosztály marxista mítoszának a cáfolata volt. A Rozsdatemető annak a fantomképzetnek az ellenképét rajzolta meg, amely szerint a munkásosztály a történelem alanya (ágense, mozgatója és letéteményese) lenne. Hábetlerék élete azt példázza, hogy ők elviselői csupán a történelemnek, mi több, számukra – s vélhetőleg mindenki más számára is – a nagybetűs, hegeli–marxi Történelem valójában nem létezik, nincs semmiféle transzcendens Terv, amelynek – öntudatra ébredvén – ők a kivitelezői és beteljesíthetői lennének. (A Rozsdatemető ebben a tekintetben Déry Tibor tíz évvel korábbi Feleletének az antiregénye, a torzóban maradt szocreál kísérlet ellenkönyve.)
Ezt persze senki sem merte akkor kimondani – sőt, úgy hiszem, elgondolni sem. Voltak, akik ehelyett pótmegoldásokkal kísérleteztek, és a regény sugallatában valamiféle helytelen (nem marxista vagy antimarxista) világnézeti vagy filozófiai álláspont ihletését érték tetten. Mátrai László akadémikus például – a regény élére mottóként illesztett Pascal-idézetről Sartre-ra és Camus-re asszociálva – leegzisztencialistázta a Rozsdatemetőt. Az „egzisztencializmus” akkoriban válogatás nélkül használt szitokszó volt, egyben súlyos vád – emlékszem, gimnáziumunk igazgatója azon az alapon bélyegezte fegyelmi tárgyalás keretében egzisztencialistának egyik iskolatársamat, hogy állandóan fekete pulóvert viselt. De Kádár János is beszédben hirdetett könyörtelen eszmei offenzívát az egzisztencializmus ellenséges ideológiája ellenében – talán ő is tudta, hogy fogalma sincs róla, miről beszél.
Fejes mindenesetre megbántódott, terjedelmes esszében igyekezett bebizonyítani, hogy ő bizony nem egzisztencialista (lásd Gondolta a fene című, 1977-ben megjelent könyvét). Viszont fel sem vette, hogy Sándor Pál akadémikus kipécézte a regényben megtestesülő elhibázott és torz „biológiai determinizmust” – talán nem tudott rájönni, mint ahogy mi sem tudunk igazából, hogy mit is értett ezen az érdemes marxista filozófus.
Persze Mátrai is, Sándor is megsejtett valamit, amiről aztán mindketten nem beszéltek, illetve mellébeszéltek. A regény, ha megszabadulunk zsurnalisztikus-szociologisztikus olvasáskényszereinktől, az emberi állapot sötét és kellemetlen látomásaként olvastatja el magát velünk. Monotóniája, a családregényektől megszokott részletező terjengősségnek dacosan ellentmondó tömörsége, szenvtelenül tárgyszerű stílusa, leírásainak egyszerre elnagyolt, egyszerre mikroszkopikusan fókuszáló jellege mind ugyanazt sugallja, mégpedig páratlan erővel: az élet a gépies ismétlődés, az értelmet-célt nélkülöző esetlegességek világa, múlás és porladás; inautentikus lét, amelynek, bár igen szeretjük ezt önáltató módon elhazudni, mindannyian a foglyai vagyunk, mindörökké.
Nemigen tudjuk nélkülözni ezt a kegyetlen és igaz regényt. Mostanában különösen nem.
