Augusztus 23-án debütált az amerikai Peacock streamingszolgáltatón John Woo The Killer című akciófilmje – ha a rendező és a cím is ismerősen cseng valakinek, az nem véletlen, 1989-ben ugyanezzel a címmel érkezett a mozikba Woo egyik legismertebb filmje, a főszerepben Chow Yun-Fat-tel. A magyarul A bérgyilkosként ismert, azóta kultklasszikussá nemesedett film egy kiábrándult fejvadászról szól, aki elvállal egy utolsó küldetést, hogy így könnyítsen lelkiismeretén – a melóért kapott pénzt ugyanis arra szeretné felhasználni, hogy egy műtéttel helyreállíttassa annak az énekesnek a látását, akit véletlenül ő maga vakított meg.
A bérgyilkos az egész világgal megismertette a hongkongi akciófilm műfaját, amely nemsokára már a mainstream hollywoodi filmkészítésbe is beszivárgott – többek között épp Woonak köszönhetően, aki teátrális, érzelmektől túlfűtött stílusát, illeetve a kulcsjelenetekben felröppenő galambjait – sikerrel adaptálta nyugaton is. Rés a pajzson, Ál/Arc, Mission: Impossible 2 – csak néhány nagysikerű film, amelyet Amerikában rendezett. Két nagyobb bukás (A fegyverek szava; A felejtés bére) után azonban visszatért hazájába, ahol többek között akcióba oltott történelmi eposzokat készített (Vörös szikla, Crossing), tavaly azonban ismét nekivágott Hollywoodnak a Csendes éj nevű néma karácsonyi akcióorgiával – nekünk inkább tetszett, mint nem.
Most azonban Woo a szó szoros értelmében visszatér a gyökereihez: saját maga remake-eli A bérgyilkos című klasszikusát. A hollywoodi változat ötlete már évtizedek óta pattogott a stúdiók között, maga Woo pedig 2015-ben ismerte el, hogy szívesen elvállalná a feladatot. Persze akad a dologban egy csavar: a főszereplő ezúttal egy női bérgyilkos lesz, és bár a szerepet eredetileg az Oscar-díjas Lupita Nyong’o-nak szánták, végül Nathalie Emmanuel lett a befutó. A detektívet, akit az eredetiben Danny Lee alakított, ezúttal Omar Sy játssza, a sztori azonban nagyjából az 1989-es változat nyomvonalán halad – csak épp Hongkong helyett a helyszín ezúttal Párizs.
A Peacock itthon nem elérhető, tartalmainak nagy része azonban a SkyShowtime-on látható, várhatóan ide érkezik majd a felújított A bérgyilkos is. Nem Woo azonban az első, aki a saját filmjét rendezi újra, lássuk, mely rendezők kaptak még lehetőséget saját mozijaik remake-elésére.
Olivier Assayas: Irma Vep
Az 1996-os Irma Vep egy Assayas-hoz méltó különös, többrétegű mozi magáról a filmkészítésről, a nyelvek és nemzeti identitások összekötő, de még inkább mindent összekuszáló szerepéről. Főszereplője egy hongkongi színésznő, a részben önmagát alakító Maggie Cheung, akit felkérnek, hogy játssza el az Irma Vep nevű vampot az 1915-ös klasszikus francia némafilm, a Vámpírok remake-jében. Mivel a színésznő nem beszél franciául, ezért teljesen számkivetettnek érzi magát, és még a rendező mentális összeomlásával is meg kell küzdenie.
Egy ilyen, a remake-ekről szóló meta-film remake-jére persze nem is lehetett volna jobbat választani, mint az eredetit rendező Assayast: közel 30 évvel később sorozatformában gondolta újra az Irma Vepet, ebben a színésznő immár amerikai, akit az egyébként svéd származású, Oscar-díjas Alicia Vikander alakított. A Cannes-i filmfesztiválon bemutatott, végül 2022 májusában az HBO-n debütáló, nyolcrészes minisorozat sokak szerint még jobb is, mint az eredeti, hiszen a rendezőnek sokkal több ideje volt kibontani benne a karaktereket.
Frank Capra: Dáma egy napra; Szigorúan bizalmas
Az amerikai néplélek egyik legnagyobb ismerője két filmjét is remake-elte. Az 1933-es Dáma egy napra Damon Runyon újságíró 1929-es novelláján alapszik, ennek főhőse Apple Annie, aki leveleiben azt hazudja Spanyolországban élő lányának, hogy a New York-i társadalom elitjéhez tartozik. Mikor a lánya úgy dönt, meglátogatja édesanyját, nehéz helyzetbe kerül, ám egy szerencsevadász gengszter úgy dönt, segít neki. Capra eleinte nem akarta elvállalni a rendezést, óva intette a stúdió vezetőjét attól, hogy súlyos pénzeket áldozzanak egy filmre, amelynek főhősnője elmúlt hetvenéves. A film mégis nagy sikert aratott, 4 Oscarra, köztük a Legjobb film és rendezés díjára is jelölték.
Capra nemsokára már maga lobbizott azért, hadd készíthessen remake-et a sztoriból, de ekkor már a Columbia stúdió nem kért a dologból, mivel a történetet túl régimódinak tartották. Mikor a Paramount is bejelentkezett, hogy filmet készítsenek belőle Shirley Booth-szal a főszerepben, hirtelen a Columbia is észbe kapott – főleg mert abban reménykednek, így Booth-t is elcsábíthatják. Végül a dolog kútba esett, a remake viszont Egy maroknyi csoda címen a United Artist stúdió jóvoltából, Glenn Ford és Bette Davis főszereplésével valósulhatott meg. A mozi még gyártási költségeit sem tudta visszahozni, ám három Oscarra így is jelölték, többek között Peter Falk is nominációt kapott a férfi mellékszereplők között. A film mégsem ettől lett nevezetes – hanem azért, mert ez volt Capra utolsó mozifilmje.
Az 1934-es Szigorúan bizalmas azt mutatja be, hogyan lázad fel egy nagyhatalmú iparmágnás ellen saját lánya és veje egy lóversenyen keresztül. Capra azonban elégedetlen volt a filmmel, ezért 1960-ben újra leforgatta a sztorit: ez lett a Riding High Bing Crosby és Coleen Gray főszereplésével. Habár mindkét változatot jól fogadta a közönség, egyikből sem lett hatalmas klasszikus.
Cecil B. DeMille: Tízparancsolat
A hollywoodi Aranykor egyik legismertebb és legnagyobb hatalmú alkotója főleg eposzairól volt ismert, ezek közül is kiemelkedett azonban az 1956-os Tízparancsolat: a bibliai adaptációban Charlton Heston alakította Mózest, Yul Brynner pedig Ramszesz fáraót. Nemcsak DeMille legsikeresebb filmje volt ez, de az első szélesvásznú alkotása, akkoriban minden idők legdrágább mozija – és a rendező legutolsó filmje. A film azonban valójában egy remake, DeMille már 1923-ban némafilmként is elkészítette a Tízparancsolatot, ebben Mózest Theodore Roberts, Ramszeszt pedig Charles de Rochefort játszotta.
John Ford: Judge Priest
Will Rogersre ma már kevesen emlékeznek, a 30-as években azonban Hollywood egyik legnagyobb sztárjának számított – és ebben nagy szerepet játszott a Judge Priest is, amelyben egy laza, özvegy bírót alakít, aki egyfajta morális iránytűnek számít a Kentucky államban található kisvárosában. A film Irvin S. Cobb humorista rövid történeteinek adaptációja, a főleg westernjeiről ismert John Ford könnyed komédiája pedig az év egyik legnagyobb bevételi sikere volt.
A rendező azonban rossz néven vette, hogy a Fox stúdió kivágatott a filmből egy fontos jelenetet, vélhetően azért, mert úgy gondolták, az nem illik bele a komédiába: ebben majdnem meglincselik a főhős Poindexter nevű asszisztensét, Priest pedig természetesen elítéli az esetet. 1953-ban aztán Ford ismét visszatért Judge Priest karakteréhez, ám ezúttal vígjáték helyett már drámát készített The sun shines bright címmel, Charles Winningerrel a főszerepben – ám Poindextert ebben az eredetihez hasonlóan Stepin Fetchit játssza, az újrázásba pedig bekerült az ellene irányuló erőszak is. Maga Ford többször is a kedvenc filmjei között emlegette a The sun shines brightot, annak ellenére, hogy a filmet készítő Republic Pictures vezetője, Herbert J. Yates ebből is kivágatott tíz percet.
Michael Haneke: Furcsa játék
Haneke már 1997-es eredetijét is Amerikában szerette volna forgatni, ami érthető is, hiszen a film épp azon lamentál idegtépő módon, hogyan szokott hozzá a közönség az extrém erőszakhoz. A költségvetés azonban nem tett lehetővé egy drága tengerentúli forgatást, így végül Ausztriában készült el. A sztori két erőszakos férfit mutat be, akik saját nyaralójukban ejtenek foglyul egy családot, hogy aztán szadisztikus játékokat játsszanak velük az életükért cserébe. Haneke végül 10 évvel később kapott lehetőséget az újrázásra: a 2007-es változat gyakorlatilag vágásról vágásra ugyanaz a film, csak épp olyan világsztárokkal, mint Naomi Watts és Tim Roth.
Alfred Hitchcock: A férfi, aki túl sokat tudott
Az 1934-es eredeti egy átlagos brit családról szól, akik svájci nyaralásukkor belegabalyodnak egy nemzetközi összeesküvésbe, aminek következtében még lányukat is elrabolják. A rendezőt öt évvel később Hollywoodba csábították. 1954–58 között a Paramount stúdióhoz kötötte kizárólagos megállapodás, ahol két év alatt három, mára klasszikusnak számító filmet is letett az asztalra a stúdiónak (Hátsó ablak, Fogjunk tolvajt!, Bajok Harryvel). Ezután mintha kifogyott volna a lendületből vagy a kreativitásból, de még inkább szabadulni szeretett volna a szerződésétől. Régóta gondolkodott azon, hogy egy korábbi filmjét újra elkészítené, ezzel ráadásul leróhatta tartozását a Paramount felé is – végül azért A férfi, aki túl sokat tudottat választotta, mert nem volt vele teljesen elégedett. A remake – melynek címe eredetileg ugyanaz maradt, magyarul azonban Az ember, aki túl sokat tudottként lett ismert – történetén több dolgot is változtattak, , a fáma szerint Hitchcock úgy magyarázta el forgatókönyvírójának, John Michael Hayesnak, hogy mit szeretne, hogy nem engedte neki, hogy megnézze az eredeti filmet.
Sebastián Leilo: Gloria
A rendezőt a legtöbben 2017-es, Oscar-díjas Egy fantasztikus nő című filmjéről ismerik, közvetlenül ezelőtt azonban készített egy filmet egy szabadszellemű középkorú chilei nőről, aki viszonyba keveredik egy egykori tengerésztiszttel. A Gloria hatalmas kritikai sikert aratott, mai napig 100 százalékon áll a Rotten Tomatoes (RT) kritikákat összegző oldalon. Az Egy fantasztikus nő Oscar-diadalával Leilo megkapta az esélyt, hogy saját maga készítsen belőle remake-et: a Gloria Bellben Paulina Garcia szerepét Julianne Moore, Sergio Hernández karakterét pedig John Turturro alakítja. A parádés szereposztás ellenére a mozi nem szólt akkorát, bár a kritikusok többsége szerette.
Michael Mann: Made in L.A.
Mann 1995-ös Szemtől szembenjét joggal emlegetik minden idők egyik legjobb akciófilmjeként – ám valójában ez is egy remake. A rendező ugyanis 1989-ben az NBC-nek készítette volna el egy Made in L.A. címmel tervezett zsarusorozat pilotját, amely a chicagói bűnöző Neil McCauley elleni nyomozásról szólt volna. A csatornának végül nem kellett a sorozat, a pilotból pedig tévéfilmet faragtak: ebben Vincent Hanna nyomozót a Melrose Place-ből ismert Scott Plank, míg a bankrabló Patrick McLarent Alex McArthur alakította. Pár évvel később Mann ismét elővette saját forgatókönyvét, a rendőr szerepét Al Pacinóra, a bűnözőét – akit immár valóban McCauley-nak hívnak – pedig Robert De Niróra bízva. A történet folytatása könyvformában már napvilágot is látott – kérdés, ezt mikor adaptálja Mann a vászonra.
Hans Peter Moland: Az eltűnés sorrendjében
Fia meggyilkolása után egy apa, aki hókotróként dolgozik, bosszút esküszik és elkezdi levadászni a drogdíler tetteseket – már a történet olvasásakor is egy sablonos Liam Neeson-bosszúfilm jelenik meg lelki szemeink előtt. Pontosan ilyen a 2019-es Dermesztő hajsza is, ami azonban a 2014-es norvég Az eltűnés sorrendjébenen alapszik. Mindkettőt Hans Peter Moland jegyzi, ám míg a szürke, kegyetlen és melankolikus eredetiben Stellan Skarsgård látható, a remake-ben be kell érnünk Neesonnal, aki szemmel láthatóan már maga is belefáradt ezekbe az egykaptafára készülő filmjeibe.
Ozu Jaszudzsiró: A vízsodorta fűszálak története
Egy színházi társulat érkezése teljesen felkavarja a japán tengerparti kisváros életének állóvizét – ez a japán rendezőlegenda, Ozu 1934-es némafilmjének, A vízsodorta fűszálak történetének sztorija. 25 évvel később, 1959-ben maga a rendező vette ismét elő korábbi filmjét, ebből született az 1959-es Sodródó emberek, mely mai napig az egyik legismertebb alkotása, és kevés színes filmjeinek egyike. Egy interjújában bevallotta, azért remake-elte saját drámáját, mert kíváncsi volt arra, hogy annak shakespeare-i története működne-e az akkori korban is.
Sam Raimi: Gonosz halott
Maga Stephen King győzte meg Dino De Laurentiis producert arról, hogy biztosítsanak Raiminek egy nagyobb büdzsét 1981-es, kisköltségvetésű Gonosz halottjának folytatásához. Raimi tele volt a projekthez méltó, elborult ötletekkel, ezek közé tartozott az időutazás és a középkori lovagok felbukkanása is – a stúdió viszont ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon meg az első film vonalánál. Raimi így is tett: gyakorlatilag második rész gyanánt ismét leforgatta az első epizódot, csak épp látványosabban. Ez lett az 1987-es Evil dead – Gonosz halott 2. Ez még nagyobb sikert aratott, mint az eredeti, így végül 1992-ben saját, időutazós-középkori vágyálmát is megvalósíthatta A sötétség seregével, amellyel a trilógia teljessé is vált. Persze mint minden horrorsiker, ez sem nyugodhatott békében: 2013-ban Fede Álvarez remake-elte a Gonosz halottat, majd tavaly ennek is lett folytatása Gonosz halott: Az ébredés címmel; de már bejelentették a hatodik és hetedik filmet is.
Simizu Takasi: A harag
Ki emlékszik még a 2000-es évek mániájára, amikor A kör sikere után minden valamirevaló japán horrort remake-eltek Amerikában? A Sarah Michelle Gellar főszereplésével készült 2004-es Átok még a jobbak közé tartozott – talán épp azért, mert ezt az eredetit is jegyző Simizu Takasi készítette, aki több japán színészt is magával hozott az újrára. Az Átok ugyanis Takasi 2002-es A harag (Ju-on: The Grudge) című horrorjának remake-je: ebben egy férfi meggyilkolja hűtlen feleségét és gyerekét, akiknek szellemei bosszúból a házban maradnak kísérteni. Habár az amerikai változat sehol sem volt az eredeti sikeréhez képest, így is született két folytatása, 2019-ben pedig egy rebootja. A japán Ju-on széria jelenleg két filmből, egy, a 10. évforduló tiszteletére született dupla moziból, valamint két reboot-részből áll; nem beszélve a Sadako vs. Kayako-ról, mely eredetileg egy április 1-jei viccként született, de végül valóban elkészült: ebben A harag és A kör szellemlényei csapnak össze.
Ken Scott: Starbuck
A francia nyelvű, kanadai Starbuck 2011-ben meglehetős sikert aratott, díjakat is nyert, és bár a kritikusok nem voltak elragadtatva tőle, a közönség szerette, így rekordgyorsan megszületett a döntés a hollywoodi remake-ről – amellyel az eredetit is rendező Ken Scottot bízták meg. A sztori egy negyvenes férfiról szól, aki rájön, hogy spermadonorként több száz gyereknek ő a biológiai apja – a 2013-es Elpuskázva nemcsak ezt a sztorit, de a konkrét jeleneteket, sőt, a viccek többségét is megtartotta, a főszereplő pedig Vince Vaugh lett. A remake azonban meg sem tudta közelíteni elődje sikerét, nem tudott kiemelkedni az ekkoriban futószalagon érkező közepes vígjátékok közül sem.
George Sluizer: Nyomtalanul
Tim Krabbé 1984-es regényéből négy évvel később George Sluizer rendezett vérfagyasztó pszichológiai thrillert. A Nyomtalanul hatalmas nemzetközi sikert aratott, Stanley Kubrick a legfélelmetesebb filmnek nevezte, amit valaha látott, Hollandia pedig ezzel a filmmel nevezett az aktuális Oscarra – csakhogy a filmet kizárták az Idegennyelvű mozik versenyéből, mert holland nevezettként túl sok francia nyelvű dialógust tartalmazott. Hollywood azonban hamar ráugrott az ötletre, az amerikai remake-et pedig rá is bízták Sluizerre. Az 1993-as változat, a Nyom nélkül immár Jeff Bridges, Kiefer Sutherland és Nancy Travis főszereplésével készülhetett el. A sztori persze maradt ugyanaz: egy pár nőtagja egyszer csak nyom nélkül eltűnik, amikor külföldön vakációznak, a férfi pedig megszállottan kutatni kezd kedvese után.
William Wyler: Ártatlanok
Lillian Hellman 1934-es drámájának Wyler először 1936-ban futott neki. A darab egy leányiskola falai között zajló intrikákat mutatja be, az ekkor érvényben lévő Hays-kódex azonban cenzúrázta, hogy olyan témák, mint a leszbikusság vászonra kerüljenek, így Wyler inkább egy szerelmi háromszög körül fodrozódó melodrámát készített a darabból. A 60-as évekre a filmiparba is szabadabb szelek fújtak, Wyler pedig ismét filmet készített Hellman írásából. Ez lett a Végzetes rágalom Audrey Hepburn, Shirley MacLaine és James Garner főszereplésével, melyben a leszbikus viszony már nyíltan megjelenhetett. A filmet végül 5 Oscar-díjra jelölték.
