Kultúra

Rasszizmus, lakhatási válság, párkapcsolati erőszak. Kirobbanó siker.

Már Mundruczó egyik első színházi rendezésének is központi problémája volt a szőke, kék szemű, kiválasztott rassz uralma.

Pénteken konferenciát tartottak a mozgóképkultúra értékeinek megőrzéséről, továbbadásáról. A Francia Intézetben, természetesen. És a remek kezdeményezések is külföldi példák voltak. Természetesen.

„Őszinte és szükséges tabudöntögetés a hazai cigány közösségek és a többségi társadalom közös jövőjéről.”

„Ez a színházi este felvilágosításul és bátorításul kíván szolgálni” – írják a sajtóanyagban. Bármivel folytathatnák a mondatot, már nyerésre állunk, hisz legalább tetten érhető szándék van. Én valahogy így fejezném be: az előadás meghalni tanít, és erre a tudásra nagy szükség van.

A pécsi Zsolnay Negyed m21 nevű galériájának programjairól vitát kezdeményezni eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnhet. Most mégis teszek egy kísérletet.

Ahányszor készül egy virtigli műfaji film Magyarországon, mindjárt mindenki azon kezd lamentálni, hogy miért nincs több, és amik vannak, azok miért olyanok, amilyenek. Az mindenképpen igaz, hogy a zsánerfilmnek (különösen bizonyos zsánereknek) nincs kiforrott hagyománya a magyar filmkészítésben.