Ha elfogadjuk a Moszkva által hivatalosan hangoztatott adatokat, hogy tudniillik mintegy 40 ezer főből álló belügyi és katonai erőt vontak össze Csecsenföld körül, akkor már csak ebből a körülményből is merész dolog lenne egy új háború tervére következtetni. Egy sikeres támadó hadművelethez, kiváltképp ha annak célja a csecsen területek egészének megszállása lenne, még a totális légi fölény és a páncélozott járművek nyomasztó túlereje mellett is az akcióban részt vevő csapatok létszámának legalább két-háromszoros fölényére lenne szükség. Ne feledjük, hogy az első, 1994 decembere és 1996 nyara közt zajló csecsen háború jelentős számban szedte áldozatait a benyomuló szövetségi erők körében is, noha azok veszteségei nagyságrendekkel maradtak el a háború polgári áldozataitól. Mindazonáltal a néhány évvel korábbi háborús tapasztalatok meglehetősen valószínűtlenné teszik, hogy Moszkva két és fél hónappal a duma-választások előtt jelentős veszteségekkel járó katonai akcióra szánná el magát. Ez ésszerűtlen kockázatvállalás lenne abban a nagyszabású politikai küzdelemben, melynek fő hadszíntere nem a Kaukázus, hanem az orosz főváros, főszereplői pedig a moszkvai politikai és üzleti elit egymással versengő csoportjai.
Hangulati elemek
Egyre nyilvánvalóbb, hogy Primakov májusi félreállításával új szakasz vette kezdetét az oroszországi belpolitikában. Az elnök és közvetlen környezete májusi döntésével nem csupán leváltotta az addigi kormányfőt, de új irányt is adott a belpolitika menetének. A végrehajtó hatalom első számú feladatává ugyanis ettől a pillanattól - meglehetősen leplezetlenül - a Jelcin-klán politikai és gazdasági befolyásának az elnök távozása utáni prolongálását tette. E művelet sikeressége még augusztusban is felettébb valószínűtlennek tűnt, kiváltképp a család és a legközelebbi politikai bajtársak kétes, korrupciót sejtető ügyeinek világsajtóbeli megszellőztetése után. Ráadásul - függetlenül a korrupciós botránytól - a nyár végén az elnök és környezete számára a belpolitikai erőviszonyok is igen kedvezőtlenül alakultak. A Luzskov-Primakov tandem olyan erős, nem kommunista politikai csoport felbukkanását jelentette, amely nem egyszerűen nem tartott igényt az elnök támogatására, de kifejezetten azzal szemben kezdett el politizálni. E vesztésre álló helyzeten azonban az elnök környezete, úgy tűnik, mégis fordítani tudott.
A több száz ember életét kioltó szeptemberi robbantások kapcsán már az első pillanattól kezdve feltételezni lehetett, hogy kíméletlenségük és brutalitásuk olyan oroszországi közhangulatot teremt, amely ügyes politikai manőverek révén lehetőséget adhat az agonizáló rezsim új életre keltésére. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a terrortámadásokat a Kremlben ötölték volna ki. Annak ellenére sem teszem ezt, hogy az utóbbi időben nem egy jelentős oroszországi politikus tett ilyen értelmű kijelentést, többek között Lebegy tábornok is. Bizonyítékokkal azonban senki sem szolgált, és miután a politikai versenyben érintettek adtak hangot efféle feltételezéseiknek, még inkább indokolt az óvatosság. Az azonban kétségtelen, hogy a szeptemberi robbantások pillanatok alatt kitaszították a médiából az elnöki családot érintő korrupciós ügyeket, és a várakozásoknak megfelelően alakult a közhangulat is. A hatalom váratlanul olyan köztámogatásra talált, amire hosszú évek óta nem volt példa. A magát megtámadottnak érzékelő társadalom a terrorakciók elkövetőivel szembeni határozott föllépést várt el. És a rezsim nem is maradt tétlen.
Gyáváké a szerencse
A határozottságban mindenekelőtt az augusztus végén kinevezett új miniszterelnök, Vlagyimir Putyin jeleskedett. Ez oly sikeresnek bizonyult, hogy másfél hónappal kormányfői kinevezése után a szinte teljes politikai ismeretlenségből mára a komolyan számításba veendő elnökjelöltek közé emelkedett. E kivételes karrier aligha választható el a dagesztáni harcoktól, illetve a Csecsenföld körüli csapatösszevonásoktól.
Putyint tehát a terrorakciók nyomán kialakult új helyzet tette komoly tényezővé, olyan alakká, aki az elnöki család terveit rendkívüli állapot bevezetése és a választások elhalasztása nélkül is keresztülviheti. És talán épp e körülmény teszi valószínűtlenné az átfogó csecsenföldi akciót. Az offenzíva kudarca - és ma már a jelentős emberveszteségekkel járó esetleges győzelem is ennek számítana - éppoly gyorsan rombolná le Putyin politikai tekintélyét, mint amilyen gyorsan megteremtette azt a határozott retorika. Épp ezért a parlament alsóházának december közepén esedékes újraválasztásáig aligha várható jelentős kockázatokkal járó csecsenföldi hadművelet. Ezt a helyzetet persze bármikor fölboríthatja egy újabb brutális terrorakció, amely Moszkvát könnyen belehajthatná valamely meggondolatlan akcióba.
Az ugyanis máig tisztázatlan, hogy ki és miért követte el a szeptemberi terrortámadásokat. E kérdés tisztázatlansága annál is nyomasztóbb, mert Moszkva épp ezekre hivatkozva érez erkölcsi felhatalmazást arra, hogy hetek óta bombázza Csecsenföld bizonyos területeit, és nagyszabású csapatösszevonást hajtson végre a rebellis kaukázusi köztársaság körül, sőt át is lépje annak eddig elfogadott határait. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy a robbantások és nem a dagesztáni harcok adnak ehhez lélektani hátteret. A morális fölhatalmazottság fontosságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az az emlékezetes tény, hogy 1995 januárjában, némiképp talán megrémülve a néhány héttel korábban megindított intervenció óriási emberáldozatokkal járó következményeitől - egyes források szerint a szövetségi csapatok első másfél hónapos ténykedése nyomán a csecsen főváros ostroma alatt 25 ezer ember veszett oda - Jelcin leállította a légi csapásokat. Most viszont immár több mint két hete tartanak az orosz bombázások. Moszkva pozíciója tehát ott bicsaklik meg, hogy mindeddig nem tudott bizonyítékokkal szolgálni a csecsen szál megalapozottságára vonatkozóan. A feltételezések, még ha azok meglehetősen valószínűnek tűnnek is, mégis csak feltételezések. És persze az is több mint elgondolkodtató, hogy a terrortámadásokért való felelősséget máig nem vállalta magára senki.
Elvárás és példa
Ám még ha bizonyítást is nyerne bizonyos csecsen csoportok felelőssége a robbantásokban, az sem adna szabad kezet Moszkvának. A jogállami elvárások elfogadását hangoztató Oroszország aligha engedheti meg magának, hogy bármit megtegyen. Ugyanakkor az is feltűnő, ahogyan Moszkva újabb és újabb csecsenföldi bombázásainak eredményeit prezentálja. Ezek a tájékoztatók technikailag ugyanúgy néznek ki, mint a NATO beszámolói a jugoszláviai bombázásairól. A hivatalos orosz álláspont mindazonáltal elutasít minden párhuzamot Kosovóval, és arra hivatkozik, hogy Moszkvát Dagesztánban megtámadták, és akciói kizárólag a terroristacsoportok fölszámolását szolgálják. Mégis nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy az orosz politikai és katonai elit azért lehet ennyire fesztelen a Groznij elleni akcióiban, mert úgy érzi, hogy valami hasonlóra a közelmúltban már látott példát.
Sz. Bíró Zoltán
