A szenvedélybetegség sohasem egyszemélyes dráma: a függő házastársa például mindig nyakig benne van, és nemegyszer éppen az ő viselkedése az egyik oka annak, hogy a helyzet nem változik. E jelenséget társfüggőségnek vagy kodependenciának hívják, ami arra utal, hogy a felelősségen mindkét félnek osztoznia kellene a gyógyulás érdekében.
A szenvedélybetegségek a hozzátartozókkal együtt több millió embert érintenek (például csak a rendszeres alkoholfogyasztástól egymillió ember szenved; minden második válás oka az alkohol). Az addiktológusok szerint a hozzátartozók lehetnének a kulcsai a függő gyógyulásának. A segítő szándék azonban gyakran a lehető legrosszabb formában - türelem, megbocsátás, kitartás a beteg mellett, újabb és újabb esélyek adása - jelentkezik. Kevesen ismerik fel, hogy egy függőn éppen azzal lehet segíteni, ha a hozzátartozójuk kilép a játszmából, és "visszaadja" a betegnek az önállóságát, az önmagáért vállalt felelősséget - ha kell, azon az áron is, hogy megszakítja vele a kapcsolatot.
"Gyakran elfelejtjük, hogy végső soron mindenki saját maga és nem a másik megváltoztatásáért felelős - állítja Demetrovics Zsolt addiktológus, az ELTE Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszékének vezetője. - Így van ez akkor is, ha egy függővel él együtt az ember, azonban a legtöbb érintett házastárs ahelyett, hogy a saját szerepére koncentrálna, a segítés rosszul értelmezett módján átveszi az irányítást, a kontrollt, magát a felelősséget is átvállalja, és aztán csodálkozik, miért nem sikerül megmenteni a szenvedélybeteget. Holott a legtöbbet akkor teszem a páromért, a családomért, ha saját magammal is foglalkozom. Amikor valakit például folyton egy függővel hoz össze a sors, vagy a párja súlyosan szenvedélybeteg és ő mégis kitart mellette, érdemes feltenni végre a kérdést, hogy mi az, ami őt ebben a kapcsolatban tartja? Áldozat akar lenni? Vagy megmentő? De ezeket a kérdéseket általában nem teszik fel, nem veszik észre, hogy állandó játszmák részesei lettek, amik már többnyire ismerősek a gyerekkorból. Nincsenek véletlenek. Választásainkat tudatos folyamatok mellett tudattalan elvárásaink is irányítják, attól függ minden, hogy ki milyen szerepet szán magának egy házasságban. Az, aki kitart egy szenvedélybeteg mellett anélkül, hogy a helyzet változna, sokszor nagyobb pszichés problémával küzd, mint szenvedélybeteg párja: minimum társfüggő. Látszólag gyötrődik mindkét fél, a helyzetet mégsem változtatja meg egyikük sem. Hogy miért? Mert mindkettőjüknek megéri valami miatt. A balhék ellenére egy függővel kapcsolatban lenni ugyanis egyensúlyt jelenthet. Például ha a függő házastársa felveszi a gondoskodó szerepét vagy az ellenőrzőét, és ezáltal ő lesz a domináns, aki mindenben dönt, hiszen a másik úgyis használhatatlan. A szenvedélybeteg pedig - ahelyett, hogy végre felnőne - ennek az elvárásnak megfelel. De lehet a házastárs állandó áldozat is, ez néha biztonságosabb szerepnek ígérkezik, mint az önálló, felelősségteljes, független élet egyedül, vagy az egyenrangú és intim kapcsolat egy másik ember mellett."
Sokan érzik lehetetlennek, hogy változtassanak a berögződött szokásokon, felrúgják a kapcsolatukat, főleg, ha házasságról van szó. Egzisztenciális okokra hivatkoznak, vagy arra, hogy "amúgy" szeretik a másikat. Az addiktológus szerint ezek öncsaló magyarázatok. "Ezért nem tisztázottak soha a határok az ilyen kapcsolatban, a szabályok - ha vannak - mindig áthághatók, a fenyegetések csak üres szavak, s a tettei következményeitől éppen a párja az, aki megmenti a függőt. Pedig ha a házastárs lépne, felborulna az egyensúly, hisz az egyik fél kiszállt a játszmából, amire a függőnek is lépnie kellene valamit. Hiszen ezúttal a másik nem bocsátott meg, nem vigasztalt, és nem hiszi el többé az üres ígéreteimet. Ha erre a szenvedélybeteg jól reagál, vagyis elismeri, hogy beteg, és nem a párja dolga, hogy őt megmentse, akkor lehet esélye a gyógyulásnak. Ha ez nem történik meg, akkor vagy visszaesik a függő, vagy végleg felbomlik a kapcsolat."
Nyolc év illúzió
Ági házassága jól példázza mindezt: "Már a megismerkedésünkkor tudtam, hogy Péter rendszeresen kaszinóba jár. Vannak, akik megneszelik az ilyesmit, és elfutnak. Én nem ez a típus voltam. Nem tűnt hatalmas problémának, mert nem zilálta szét Pétert anyagilag, és nem éreztem azt sem, hogy a játék irányítaná. Közben egymásba szerettünk, akkoriban még felnéztem rá. A szerencsejátékról azt gondoltam, csak motiváció kérdése, és ha közös terveink lesznek, elmúlik magától az egész." Ágiék egy év után összeházasodtak, és hamarosan megszületett a kislányuk. Nagyobb lakásba költöztek, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. A kaszinózások száma azonban nem csökkent. "Sosem tudta megmagyarázni az okokat - mesél a fiatal nő. - Hol hetente, hol havonta, de rendszeresen mennie kellett. Mindegy volt, hogy veszített vagy épp nyert. Amikor játszott, minden mellékes lett, elfelejtette azt is, hogy aznap neki kellene hazavinnie az óvodából a gyerekünket. Egyet nem mondott a szemembe soha, az igazat, hogy miért nem vagyunk mi az első helyen. Az eszemmel tudtam, hogy hatalmas baj van, de ezzel nem mentem semmire. Érzelmileg ugyanis nyakig benne voltam az egész történetben. Féltem attól, hogy elveszem a gyerekemtől a legfontosabbat, a családot, ami nekem nem volt sohasem. Amíg gyesen voltam, és nem volt önálló keresetem, elképzelni sem tudtam, hogyan tartanám el Péter nélkül magunkat. A férjem remekül játszott a bűntudatommal is. Elhitette velem, hogy én vagyok a hibás azért, amiért ő nem tudja kordában tartani a hobbiját. Azt tartotta volna megoldásnak, ha elveszem a bankkártyáit, vagy ha folyamatosan ellenőrzöm. Nem értette meg, hogy én nem rendőr szeretnék lenni, hanem pusztán feleség egy teljesen egyenrangú kapcsolatban. A haragom sosem tartott tovább egy-két napnál, amikor pedig a következményekről beszéltem vele, nem tartottam be egyik fenyegetésemet sem. Helyette inkább falaztam a család előtt. Később ugyan sikerült elérnem, hogy elmenjünk egy párterápiára, de a harmadik alkalom után a férjem visszakozott. Megígérte, hogy egyéni terápiára megy, de becsapott." A kezdetekben jól működő férfi-női szerepeket felváltotta egy teljesen más felállás. "Ugyanazok a párbeszédek és balhék zajlottak le. Este eltűnt, a telefonja ki volt kapcsolva, majd - mivel általában veszített - hajnal felé előkerült megtörten, sokszor sírva. Én kiabáltam, fenyegetőztem, egy darabig nem szóltam hozzá, majd hosszasan kérleltem, de aztán kezdődött elölről minden. Előbb-utóbb kezdtem úgy tekinteni rá, mint egy sajnálni való gyerekre, a gyerekét pedig végképp nem hagyja el az ember." A feszültség ellenére sok idő telt el, mire a nő változtatott magatartásán. "Elviselhetetlen lett minden. Amikor már érezte, hogy ebből válás lesz, elkezdett öngyilkossággal fenyegetőzni, amire én ismét visszakoztam. Több mint nyolc év után kezdtem arra gondolni, hogy aki ennyire gyenge, hiszékeny és következetlen, mint én, az lehet, hogy maga is beteg."
Ági pszichológushoz fordult, akinek a segítségével idővel rájött: a kodependencia tipikus esete, végig az áldozat szerepét játszotta, amivel gyakorlatilag ő maga akadályozta meg, hogy a férje felnőjön, és felelősséget vállaljon a tetteiért. Ám e felismerés későn jött, a nő visszafordíthatatlanul eltávolodott a férjétől. "Nagy nehezen elértem, hogy elköltözzön, majd beadtam a válókeresetet. Hogy mi van Péterrel a válásunk óta? Haragszik rám, és duzzog továbbra is, mint egy gyerek. Még ott sem tart, hogy beismerje: beteg. Valószínűleg ehhez neki is el kell jutnia a gödör fenekére."
Kegyetlen szeretet
Jocó egy nemzetközi cég alkalmazottja, két gyerek apja. A szenvedélybetegség a lánya révén robbant be az életébe. Több mint öt éve kezdődött, hirtelen megnőtt a gyanús esetek száma a családban: eltűnt néhány cucca, gyakran későn keveredett haza. A férfi mégsem gondolt először semmi rosszra, ahogyan fogalmaz, túlságosan "el voltam foglalva a pénzkereséssel". Aztán egyik este leült elé a lánya, és bevallotta, hogy heroinfüggő. "Iszonyú indulatok kavarogtak bennem, képtelen voltam szólni bármit is, dühös voltam az egész világra, mindenre, kivéve magamra. Akkor még nem hittem, hogy nekem ebben bármilyen szerepem van. A feleségem a történtekre hamar reagált: keresett egy önsegítő csoportot, és attól kezdve hetente egyszer el is járt. Két-három alkalom után elkezdett teljesen máshogy viselkedni, mint korábban. Következetes lett, szabályokat, kereteket emlegetett. Kéréseket, amiket be kellett tartani mindenkinek, Lilinek is. Úgy éreztem, muszáj nekem is lemennem, különben sosem lesz ebből újra család. Az első foglalkozáson rögtön tükröt tartottak elém. Át kellett értékelnem a prioritásokat, a pénzhez való viszonyomat, a családon belüli szerepemet, mindent, ami korábban jellemezte az életemet. Akkoriban történt, hogy a lányom azt vágta a fejünkhöz: önző emberek vagytok! Volt benne igazság, persze nehezen ismertem be." Az önsegítő csoport tehát alaposan felforgatott mindent, szerencsére ezúttal eredménye is volt mindennek. "Lili rendszeresen drogozott, ráadásul továbbra is heroinnal lőtte magát. Próbáltuk betartani azokat a felállított szabályokat, amiket megfogalmaztunk magunknak. Két dolgot kértünk Lilitől, de ezekben következetesek lettünk: nem jöhet haza drogos állapotban, és ha otthon lakik, hozzá kell járulnia a költségekhez, vagyis muszáj dolgoznia. A legfontosabb az volt, hogy mindenben megállapodtunk a feleségemmel, így Lili nem tudott minket kijátszani többet. Megegyeztünk abban is, hogy ha baj lesz, mindig az beszél majd, aki épp az erősebb. Úgy alakult, hogy az extrém helyzetekhez én kellettem. Sajnos, volt egy pár belőle." Lili sorozatosan otthagyta a rehabilitációt, a szerről egy darabig nem jött le, és mivel a szülei kérését nem tudta betartani, inkább elköltözött. "Volt olyan, hogy hónapokig nem láttuk, nem tudtunk róla semmit. Két karácsony is nélküle telt. A legnehezebb az volt, amikor egyszer megjelent a kertben. Nyilvánvaló volt, hogy drogozott előtte. Kimentem, és próbáltam azt tenni, ami egy szülőnek ilyenkor szinte elképzelhetetlen. Elmondani azt a három mondatot, amivel készülni lehet a hasonló helyzetekre, és aztán szelíden elküldeni. Azt mondtam, hogy csak egy telefonszámmal tudok segíteni, meg hogy tudom, neki is pokoli nehéz, és hogy azért teszem mindezt, mert nagyon szeretem. Hadd zuhanyozzak le, kérte. Nem engedtem. Azt hittem, ott helyben megszakad a szívem. Hónapokkal később kaptunk egy sms-t tőle, benne egy kérést, hogy hadd lásson minket. Egy kávézóban találkoztunk, tiszta volt teljesen. Megláttam, és azonnal éreztem, hogy végre nyílhat egy új fejezet. Pedig akkoriban hajléktalanszállón élt. Kérdezte, lakhat-e még valaha nálunk. Természetesen, ha betartod a 'szabályokat', mondtuk. Nem jött, mert még nem volt biztos magában. Nemsokára munkája lett, és kibérelt egy lakást. Mindennek már jó egy éve. Azóta minden vasárnap együtt vagyunk mindannyian. Ennek ellenére a csoportba még mindig járok, talán a példánk segít másoknak. Sokan nem értik ezt a segítségnyújtás dolgot, kérdezik: hogy tehetném ki a saját gyerekemet az utcára? És ha meghal egy aluljáróban? Nem könnyű velük megértetni, hogy ha engedem, hogy otthon maradjon, ez ugyanúgy megtörténhet, elég, ha egy órára egyedül hagyom. Ráadásul a kényelmes otthonában minden megvan ahhoz, hogy jól ellegyen, akár belőve. Nemcsak kényelem van, meleg és ennivaló, hanem értéktárgyak is, amikből remekül finanszírozhat mindent."
Változás
"Amikor először jönnek el ide a hozzátartozók, akkor a legtöbb esetben azt remélik, hogy konkrét tanácsokat és segítséget kapnak abban, hova irányítsák a szenvedélybeteg hozzátartozójukat - mondja Rendi Mari, a Magadért Alapítvány hozzátartozói csoportjának vezetője. - Amikor az interjún szóba kerül, hogy nekik is közük lehet a kialakult helyzethez, általában értetlenkednek és hárítanak. Az első csoportfoglalkozás után a legtöbben zaklatottan, haraggal mennek el, sokan átsírják az éjszakát. Ekkor szembesülnek azzal, hogy fájdalmas út elé néznek, ahol az önmagukkal végzett munka kerül előtérbe. Ennek ellenére szinte mindenki visszajön újra. A csoportban erős érzelmek vannak jelen: a félelmek, a szégyen, a kudarc, a tehetetlenség érzése. A megnyílás sokszor nehezen megy, de a csoport ereje segít ebben. Minden esetben körvonalazódnak olyan családi diszfunkciók, amik a krízis kialakulásához vezethettek. Vannak közös pontok, amik megfigyelhetők, mint az őszinteség, a bizalom vagy a tisztelet hiánya, az elengedés, a felnőtté válás vagy a jó szeretet problémája. Többnyire a viselkedésben és a kommunikációban is vannak elakadások. Egy önsegítő csoport segít szembesülni a hibákkal, és erőt meríteni azokból, akiknek sikerült változni, és ezzel változtatni a függő játszmákon is. A változtatás elindításának előfeltétele a hogyan tovább másként megfogalmazása. Eldöntik például, hogy nem ellenőrzik naponta százszor a másikat, nem vágják a fejéhez ugyanazokat a szentenciákat, betartják és betartatják azokat a szabályokat, amiket átgondoltak és kimondtak. Rájönnek, hogy az is segítség lehet, ha nem segítenek. Ha pedig megbotlanak vagy visszacsúsznak, a csoporttagok kérdései, saját történetei lehetőséget adnak a változtatás folytatására, fenntartására. Megértik: abba, hogy következetesek vagy szabályokat kezdenek felállítani a függővel szemben, nem lehet belepusztulni, de abba, ha ezt nem teszik, bele lehet. Gyakran előfordul, hogy mire egy problémát megoldanak, felmerül egy másik, a függőből ugyan józan lesz, de a párkapcsolati sérülésekkel valamit kezdeni kell. Számos önsegítő csoport működik többféle módszerrel, és léteznek egyéb csoportterápiás módszerek, egyéni terápiák, konzultációs lehetőségek. Egy biztos, ha krízis van, valamit muszáj csinálni, maguktól ezek a dolgok ritkán oldódnak meg."
Szerda délután hat óra, pinceklub függőknek és hozzátartozóiknak. Akik látogatják, csak úgy nevezik: A Hely. Csernus Imre pszichiáter alapította, majdnem tizenöt éve. Ottjártunkkor húszan ülnek körben, közülük ketten csoportvezetők. Valakije mindenkinek függő, néhányan maguk is azok voltak, de ez már rég volt, és most más - például a gyerekük - miatt jöttek ide. Egy nő lassan belekezd a történetébe, aztán jönnek a reakciók, valaki a saját tapasztalatával hozakodik elő, van, aki hallgat, a szemét törölgeti és bátorságot gyűjt, másvalaki kérdést tesz fel. Ki egy biztató történetet kap, ki megerősítést, a legtöbben pedig azt, amire a legnagyobb szükségük van: a reményt, hogy akit el kell engedni, az hamarosan visszajön, mert az elengedés nem egyenlő az elvesztésével.
