Hordozókendőben feszítő édesapák, sorra megjelenő apablogok és szociológiai tanulmányok hirdetik: az apaszerep átalakulóban van, a jövedelemszerzésen túl most már a gyereknevelésben való tényleges részvétel is beletartozik. Ezzel párhuzamosan Amerikában egyenesen „apasági krízist” emlegetnek, ami az ipari forradalomtól (a dolgozó apák távollétével) kezdődő folyamatok kifutásaként tetőzik a családjukat elhagyó apák hullámában. Máris látszik, hogy rengeteg az ellentmondás a modern apaság témája körül.
A szakirodalomban hagyományosnak nevezett, fegyelmezésre és pénzkeresésre koncentráló apák, illetve a gondoskodó, érzelemkifejezésre építő „új apaság” egyidejű jelenléte sok férfi számára okozhat szerepkonfliktust. Legalábbis ezt állítja Spéder Zsolt Ellentmondó elvárások között… című 2011-es tanulmánya, mely szerint Magyarországon a legtöbben kettős és egyben egymásnak ellentmondó elvárásokat fogalmaznak meg a férfiakkal szemben. „Legyen a pénzkereset az életcéljuk, ugyanakkor fontosabb legyen számukra a családdal eltöltött idő, mint a többletjövedelem-szerzés.”
Miközben a felmérésekből az látszik, hogy a magyar férfiak számára is kimondottan fontos a család és a gyerekvállalás, Magyarországon évente körülbelül 25 ezren válnak el, ami a házasodási kedv csökkenését nézve igen magas (kb. 40 százalékos) aránynak számít. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a gyerekek körülbelül 80 százaléka az édesanyával él, és hogy csökken az újraházasodás aránya is, azt láthatjuk, hogy viszonylag sok gyerek marad „apátlanul” – kisebb-nagyobb mértékben még kapcsolódva az apához, de nem a mindennapok szerves részeként.
| ||
A válásnak, a családból való kilépésnek persze számos oka lehet, és legtöbbször nem is a férfi vet véget a házasságnak. Anélkül, hogy a felelősségtől rettegő férfi sztereotip képét erősítenénk, tény, hogy az elmúlt évek apasági krízist kiáltó kutatásai a gyermeküket elhagyó férfiak vizsgálatára irányítják a reflektorfényt. Az is biztos, hogy a sok szempontból konzervatív mintákat őrző Magyarországon még mindig jóval több apátlanul, mint anya nélkül felnőtt gyereket találunk.
A 31 éves Anna például hét hónapos terhes volt, mikor férje bejelentette, nem akar vele maradni. Pedig tervezett terhességről volt szó, sőt, kimondottan a férfi szorgalmazta a családalapítást – az csak később derült ki, hogy titkon az őt már régóta elbizonytalanító kapcsolati krízis megoldását várta a gyerektől.
„A terhesség alatt rendszeresen járt velem az ultrahangokra, orvosi vizsgálatokra, olvasta a könyveket, szóval készült az apaságra. De azért éreztem, hogy vannak benne félelmek, bizonytalanságok. Viszont akkor még úgy gondoltam, ez természetes, hiszen most először lesz apuka” – mesél volt férjéről Anna.
Eredetileg apás szülést terveztek, de alig két hónappal a törés után Anna nem tudta elképzelni, hogy a férfi ott legyen vele a kórteremben, mikor a legsebezhetőbbnek érzi magát. Most visszatekintve úgy érzi, volt férje egyszerűen alábecsülte saját felkészültségét, illetve azt a terhet, amit a gyerekvállalással rá nehezedő felelősség jelent majd. „Már az apaság előtt is érezhető volt, hogy a teljesítménykényszer, a családfenntartó szerep sok szorongást okozott neki, még úgy is, hogy mindketten dolgoztunk. A terhesség szerintem egy katalizátor volt, ami csak fokozta ezeket a frusztrációkat.”
| ||
Problémás család
A válások még gyakoribbak olyan családokban, ahol sérült gyerek születik, ráadásul ilyen esetekben többnyire egyáltalán nem kérdés, hogy a gyerek az anyával marad. Hanga párja nagyon örült, mikor barátnője terhes lett, ám később kicsit alábbhagyott a lelkesedése, mert kiderült, hogy ikreket várnak. A helyzetet tovább árnyékolta, mikor megtudták, a gyerekek nem fejlődnek rendesen, a születés után pedig egészen biztossá vált, hogy a lányok felnevelése extra nehézségekkel jár majd.
A szívbetegséggel született kislányt heti háromszor kellett Dévény-tornára vinni, de a másikkal is jártak fejlesztésekre, a különórák és a specialisták pedig nemcsak az energiát, de a pénzt is vitték. „Nagyon érdekes, hogy a lányok születése környékén a legeslegjobb apuka volt, ezt soha nem akarom elvitatni tőle – emlékszik Hanga. – Utána viszont fokozatosan kezdett távolodni.
A szememre vetette, hogy hiányzik a régi élete, hogy nem lehet egyedül. Minden rossznak, ami történt, mi lettünk az okozói. Elment reggel, hazajött este, pihenni akart volna, de itt voltak a gyerekek. Ráadásul problémás gyerekek. Az volt a mentsvára, hogy a hasára rakta a laptopját, és bejelentette, hogy dolgozik, ne zaklassuk.”
A gyerekek kétévesek sem voltak, mikor a férfi otthagyta Hangát. Egy évig néha látogatta a lányokat, fizette a tartásdíjat, amire nagy szüksége is volt a pedagógusként dolgozó anyának. Aztán a férfi szép lassan eltűnt, és vele együtt a havonta érkező összeg is. Hanga szerint volt párja csak azért vállalt gyereket, hogy szüleinek bizonyítson – igaz, a férfi szülei is elváltak, apja pedig saját bevallása szerint egyáltalán nem volt jó apa. A gyerekek most már négy éve semmit nem tudnak róla, teljesen apa nélkül nevelkednek. A „problémás” család nyilvánvaló oka annak, hogy az egyik szülő elmenekül a terhek elől, de a későbbi kapcsolattartást rengeteg más tényező is befolyásolja.
„Nem hiszem, hogy apám valaha is akart volna gyereket. Vagy ha vonzotta is az apaság képe, a gyerekneveléshez szükséges időt, energiát és szeretetet már nem volt hajlandó beletenni” – magyarázza a 23 éves Bence, aki élete nagy részét apa nélkül töltötte. Ma már nem is igazán tudja felidézni apja arcát, csak néhány emlékfoszlánya maradt a vörös téglás házról, amelyben a férfi élt, és ahol rendszertelen és ritka alkalmakkor meglátogathatta.
Meg egy fekete Porsche játék autóról, amit tőle kapott. Bence születése idején a szülei már elváltak, az apja három évig még úgy-ahogy tartotta velük a kapcsolatot, aztán teljesen felszívódott. A helyzetet az pecsételte meg, mikor Bence és édesanyja külföldre költöztek, nem mintha a kapcsolattartás a távolságon múlt volna: jó pár évvel később, amikor Bence újra itthon járt, hiába kereste apját. „Azt mondta, nem akar látni. Úgy döntött, nem akar részt venni az életemben, és ezt már elfogadtam, ettől függetlenül szeretetben nőttem fel.”
Saját apjával való kapcsolata hatással volt a gyerekvállaláshoz való hozzáállására is, de ez számára furcsamód pozitív hozadéka az apátlanságnak. „Azt hiszem, megértettem, milyen súlya van a gyerekvállalásnak. Hogy a gyerek és szülő közötti kapcsolat mindennél erősebb lehet, de csak akkor, ha megadjuk a figyelmet és szeretetet, ami egy gyereknek jár.”
Szalma Ivett, az MTA Szociológiai Intézetének kutatója jelenleg a külön élő apák kapcsolattartási szokásait vizsgálja nemzetközi mintán. Az apa és a gyerek életkora, az apa iskolázottsága, munkaerőpiaci státusza, új lakókörülményei és családi helyzete, de a gyerek neme is fontos faktornak számít.
„Általánosságban elmondható, hogy a 30 év alatti apák kevésbé valószínű, hogy tartják a kapcsolatot külön élő gyermekeikkel. Minél magasabb az iskolai végzettség, és minél stabilabb a munkaerőpiaci státus, annál valószínűbb a kapcsolattartás, de az is elmondható, hogy az apák inkább látogatják a fiúgyermekeket. Ez lehet azért, mert több közös témájuk van velük, vagy azért, mert az anya bátorítja az apa és fia közötti kapcsolat építését” – magyarázza a kutató.
Az is számít, milyen messze él az apa (ha egy óránál többet kellene utaznia gyereke láthatásához, nem valószínű, hogy látogatni fogja), és hogy van-e új párkapcsolata, gyermeke – ezek mind gyengítik a kapcsolattartás esélyét. De kimutatták, hogy a rendszeres tartásdíjfizetés is erősen korrelál a gyakori látogatással. Mindezek mellett pedig a jog változása is új mederbe terelte a kapcsolattartás rendszerét.
„Sokáig volt jellemző, hogy a külön élő apák kéthetente hétvégén látták a gyerekeiket – magyarázza Szalma Ivett –, a mai apák törekszenek rá, hogy intenzívebb kapcsolatuk legyen, ezért a bíróságon is jellemzőbbek az egyéni megegyezések, a közös gyermekfelügyelet.”
A párkapcsolati törés után Annának eleinte nehéz volt egy térben lenni volt férjével, mikor látogatóba jött a babához. Később aztán, a gyerek érdekét szem előtt tartva, fokozatosan oldódott köztük a feszültség, Anna is bátrabban bízta a babát a férfira. „A gyerekünk most már másfél éves, a volt férjem rendszeresen, heti három-négy alkalommal jön látogatóba hozzá. Van, hogy az egész délutánt a gyerekkel tölti, vagy ő vigyáz rá, amíg én kikapcsolódom. Vicces, néha úgy érzem, vannak anyukák, akik jobban egyedül vannak, mint én, hiába élnek kapcsolatban. Nem érzem magam egyedülálló anyának – egyedülálló nő vagyok, aki emellett anya.”
| ||
Áruló vagy áldozat?
A külön élő apákat hajlamosak vagyunk önző, felelőtlen vagy egyenesen szörnyű embereknek látni, pedig a helyzet nem ilyen fekete-fehér. Vukovich Gabriella 2005-ös tanulmánya (Az elvált apák helyzete, különös tekintettel társadalmi kirekesztődésükre) megvilágítja az elvált apák életének kevéssé ismert nehézségeit: többnyire rosszabbak a lakásviszonyaik, az egészségi állapotuk, a fizetéshez képest nagyarányú tartásdíj és az új, önálló háztartás büdzséje pedig az anyagi helyzetüket is szűkössé teszi.
Olyannyira, hogy az anyagi terhekkel nem bíró elvált apák akár utcára is kerülhetnek. Sőt, azt is kimutatták, hogy a különálló apák gyakrabban küzdenek mentális problémákkal, mint a családjukkal együtt élők, vagy akár a külön élő édesanyák.
Szintén súlyos probléma, hogy az elvált apák új szerepkörére nincsenek jól körülírt társadalmi elvárások. Identitásukból hirtelen kiszakad a családfenntartó és a férj szerepe, és míg az elvált anyákra áldozatos, heroikus szülőként tekintenek, addig többnyire a külön élő apák lesznek minden nehézség okozói.
Ráadásul az anya vagy a nagyszülők gyakran uszítják az apák ellen a gyerekeket, aláásva ezzel hosszú távú kapcsolatukat. Több kutató azt is felvetette, hogy az anyacentrikus jogrendszer szintén diszkriminálja az elvált apákat (bár a feminista kritika szerint a férfiak csak azért panaszkodnak, mert életükben először olyan területre tévedtek, ahol nem érvényesülnek privilégiumaik).
Mindez különösen érdekes, ha azt vesszük, hogy a válások nagy részét a nők kezdeményezik. Kérdés persze, hogy milyen (adott esetben a férj számlájára írható) problémák vezetik őket odáig. Az sem mellékes, hogy a kutatásban vizsgált apák közül sokan nyilatkozták, hogy szeretnék gyakrabban látni gyerekeiket, és még olyan is volt, aki kimondottan kérvényezte, hogy a gyerekeket nála helyezzék el.
Hadas Miklós férfikutatással foglalkozó szociológus már akkor óvatosságra int, mikor apaszerepekről beszélünk, hiszen a „szerep” szerinte eleve meghaladott szociológiai terminus, az apaságot (és az anyaságot) pedig a történelem, a vallás és a kulturális minták is befolyásolják. „A protestáns Északon mindkét szülő sokkal távolságtartóbb, jóval kevésbé érzelemkifejező, mint, mondjuk, az Európa délebbi szegleteiben élők.
Megkockáztatnám, hogy a protestáns Észak és a katolikus Dél között nagyobb a különbség, mint apák és anyák között. Itt nem a genderszempont a lényeges.” Szerinte egyébként a sokat emlegetett „új apaság” valójában már több száz éve jelen van. „Ez tulajdonképpen már a 17. században megjelent, ahogy az apai autoritás helyébe az anyai gondoskodás fontossága lépett. Ennek következménye, hogy a családi viszonylatok sokkal inkább az érzelmek, az empátia köré szerveződnek.
Ez a folyamat pörög fel aztán a 19. században, amikor a romantikus szerelem válik a házasság alapjává.” Hadas szerint tehát az érzelmes, odaadással pelenkázó apuka nem új jelenség, és már nem is csupán szélsőség. Sokkal inkább annak számítanak a nemi sztereotípiák – köztük az apaságtól megijedő férfi képe.
„Nem vagyok biztos benne, hogy a felelősségvállalás elől menekülő, felnőni nem akaró fiatalemberek problémáját elsősorban genderszempontból lehet megragadni. Sokkal inkább az individualizációban, az önzés intézményesülési formáiban, a gondoskodás instrumentalizálódásában. Szerintem ha az ember elkezd keresgélni, könnyen találhat a családi felelősség elől megfutamodó anyákat is. A gondoskodás kódjai, amelyek bevésődtek férfiakba és nőkbe, a 20. század végétől már egyáltalán nem egyértelműek.”
