Magyar Narancs: A koronavírus ugyan a gyerekekre kevésbé veszélyes, a járvány kapcsán hozott szabályok az ő életüket is megváltoztatták. Gyermekjogokkal foglalkozó alapítványként mit tapasztaltak, megnövekedett a megkeresések száma?
Gyurkó Szilvia: Ez egy Janus-arcú történet, mert bár sokat beszéltünk a gyerekekről, főleg a közoktatás és az otthonról tanulás miatt, onnan pedig már csak egy lépés volt, hogy mindez milyen nehéz a tanároknak és a szülőknek. Ami igaz is volt, viszont így a gyerekek a háttérbe szorultak. Közben a segítségkérők száma nagyon megnőtt, a járványválság harmadik-negyedik hetében pedig, amikor már szigorúbb volt a karantén, szignifikánsan emelkedni kezdett a bántalmazás és szexuális zaklatás miatt hozzánk fordulók száma. Ez meg is maradt a korlátozás végéig. Nemcsak olyan gyerekek és fiatalok kerestek minket, akik egy háztartásban élnek azzal, aki szexuálisan használja őket, hanem olyanok is, ahol az áldozat fiatal felnőtt, de még egy háztartásban vagy közel él ahhoz, aki korábban szexuálisan használta, a karantén és az összezártság pedig belobbantotta a konfliktust. Volt olyan, akit nyolc éve folyamatosan bántalmaztak, de csak most jutott oda, hogy jelezze. A járványhelyzet első heteiben inkább a közoktatással kapcsolatos kérdések érkeztek hozzánk, például hogy kérhet-e videót a gyerekről a tanár, vagy mit tegyenek, ha zaklatják a gyereket az online térben. Indítottunk egy jogsegély-chatszolgáltatást is: öt-hat hétig működött és 100 ügyben nyújtottunk segítséget, például hogy elengedje-e a szülő a gyereket láthatásra vagy sem; elengedné, de együtt laknak a 65 évnél idősebb nagymamával, vagy vidéken lakik, nem akarja Budapestre engedni, mit tegyen. Összességében azt mondhatjuk, a gyerekek csendes elszenvedői voltak a járványnak.
MN: Kik kértek segítséget? Inkább a szülők, vagy maguk a gyerekek is?
GYSZ: Alapvetően szülői, nagyszülői és szakemberi megkereséseket kaptunk. Utóbbiak is teljesen kiszolgáltatottak voltak, nem voltak felkészülve erre a helyzetre, majd később meg lett kötve a kezük a korlátozásokkal. A Yelont (a Hintalovon Alapítvány online szexedukációval foglalkozó programja – a szerk.), ahol a gyerekek közvetlenül kérhetnek segítséget, a járványhelyzet miatt be kellett zárnunk egy időre, azt ugyanis csak az irodából működtethetjük. A válság 5-6. hete körül tudtuk újranyitni heti egy napra, és szinte felüdülés volt azt tapasztalni, hogy a mindenhonnan ömlő súlyos konfliktushelyzetek idején is a gyerekek többsége a szokásos kamaszkori problémáival jött, hogy szerelmes, hogy baj van a barátnőjével, hogy nem veszi észre a kiválasztottja. A gyerekek megpróbálják élni az életüket, és ez jó.
MN: A kijárási korlátozás idején a családon belüli erőszak előfordulása megháromszorozódott. Erre egy podcastban ön úgy reagált, hogy nem háromszorozódott meg viszont azoknak a gyerekeknek a száma, akik segítséget kérnek.
GYSZ: A védőhálón, amit a gyerekek köré kellene fonni, nagy lyukak vannak. Ők a legkiszolgáltatottabbak, ha azok bántják őket, akiknek meg kellene őket védeni. Ilyenkor maradnak a lelkisegély-vonalak, mint a Kék Vonal vagy a Yelon, ahová anonim módon lehet fordulni. Ha olyan szerencsés a gyerek, hogy van körülötte olyan felnőtt, aki észreveszi a bajt és tenni próbál ellene, akkor személyesen kaphat figyelmet és támogatást. Ebből a szempontból elég irreális jogszabályi keretben dolgoznak a segítők. Ezer iskolás gyerekre jut egy pszichológus, egy szociális segítőre nemritkán 10 intézmény esik. Így nehéz valódi megelőzést, támogatást biztosítani. Miközben megbecsülni is nehéz, hogy hány gyereket bántalmaznak a saját családjában. És Magyarországon még mindig nincs konszenzus abban, hogy a verbális erőszakot, az érzelmi vagy szexuális határátlépést bántalmazásnak kell-e tekinteni. Olyan helyzeteket tekint a rendszer egy „kicsit kényelmetlennek”, amelyekre tőlünk kétezer kilométerrel nyugatabbra azt mondják, hogy azonnali beavatkozásra van szükség. Magas a kamasz- és tinédzser-öngyilkosságok és kísérletek száma is. Azt pedig nyugat-európai adatokból tudjuk, hogy az a mentálhigiénés állapot, amiben most vannak a gyerekek, sokkal rosszabb, mint a korábbi generációknál: nagy a szorongás, a depresszió kockázata. A kutatási adatokból sejthető, hogy minden tizedik gyerek szenved el valamilyen bántalmazást a családjában, és minden második gyerekkel előfordul, hogy megütik. Az érzelmi bántalmazás még gyakoribb, és ezzel a rendszer nem kezd semmit. És akkor gondoljunk a kistelepülésekre, ahol a gyerekeknek és a szüleiknek is teljesen más segítség érhető el, mint a nagyobb városokban.
| ||
MN: Kásler Miklós a múlt héten azt mondta, a gyerekek, a pedagógusok és a szülők egyaránt élvezték a digitális oktatás előnyeit. A Hintalovon Alapítványnál is így tapasztalták?
GYSZ: Azt jó lenne pontosítani, mit jelent az, hogy „élvezték”. Mi három nagy problémacsoportot észleltünk. Először is a tanárok egy része kevéssé járatos a digitális felületeken, ezért alapvetően az offline megoldásaikat vitték át az online térbe, például a számonkéréseknél. Ezek egy részét lehetne kreatív megoldásnak is tekinteni, de gyerekjogi szempontból inkább rémisztőek. Például, ha egy gyereknek bekötött szemmel, a kamera előtt, de annak háttal kell felelnie. Másodszor, amivel gyakran találkoztunk, a tanári szereppel kapcsolatos dilemmák. Az Oktatási Hivatalnak volt egy nagyon jó útmutatása: a távoktatásnak nem a számonkérés a lényege, hanem motiválni és kísérni kell a gyereket a tanulásban. Nem volt könnyű az online térben megvalósítani, hogy ne feladatkiosztásból és ellenőrzésből álljon a tanári munka, hanem a gyerekekkel való partneri együttműködésből. A tanári szereppel kapcsolatos dilemmákkal függ össze az is, hogy sok megkeresés érkezett a hiányzásokkal kapcsolatban is. Egyrészt a távoktatásban nem értelmezhető az igazolatlan óra, másrészt viszont fontos, hogy ha például három napja nincs jelen a gyerek az oktatásban, akkor azt jelezni kell, mert valami baj lehet. Az, hogy a tanár nem ad igazolatlan órát és az, hogy felelőssége van akkor, ha nem jelenik meg a gyerek, két teljesen különböző dolog. Harmadszor, amiről beszélni kell, hogy a szülőket mennyire kimerítette a távoktatás. Az iskola sokszor nem volt tekintettel arra, hogy a szülőnek ebben a meglehetősen stresszes időszakban sokkal aktívabban kellett részt vennie a gyerek oktatásában is. A távoktatás rendesen megdolgoztatta a szülők jó részét.
MN: Szeptembertől jönnek az iskolaőrök. El lehet-e fogadni ezt bármilyen formában?
GYSZ: Ez sem szakmailag, sem emberileg nem elfogadható. Ezt a vegytisztán rendészeti megoldást nem lenne szabad meglépni. Fontos lenne látni a hatástanulmányokat, ha készültek. Mindezek hiányában azonban nagyon kiszolgáltatott helyzetben van mindenki. Mi is, akik a jövőben majd egy-egy egyedi ügyben valószínűleg találkozni fogunk velük. Nem tudjuk, hogy a jelzőrendszer tagja-e az iskolaőr, hogy hogyan vonatkozik rá a titoktartási és jelzési kötelezettség. Gyerekvédelmi szempontból nincs átgondolva, hogy milyen szakmai felkészültségi alapon van hatásköre az öngyilkosság-megelőzésre, és hogy ennek során együttműködik-e más segítőkkel. Az iskolaőr nem nézhet félre akkor sem, ha egy gyereknél füvet talál, a rendőrséggel áll munkaviszonyban, kötelező eljárást indítania. Elindul az elterelés, összehívnak egy esetmegbeszélést, és jön a kérdés, hogy az iskolaőr részt vesz-e rajta? És ha nem, akkor mi történik, amikor újra találkozik a gyerekkel az iskolában? Nem azt mondom, hogy ne csináljunk semmit, ha egy gyerek füvezik. Nagyon fontos ezzel foglalkozni, és az is, hogy következménye legyen. Az viszont kérdés, hogy erre a büntetőjog eszköze-e a legjobb megoldás. Egyelőre nem látom, hogy a gyakorlatban hogyan fog mindez működni. A szándék viszont szépen látszik: megfélemlítés, elrettentés, odacsapás. És mindennek az a hivatalos indoklása, hogy ez az iskolai erőszak megelőzéséért történik, ami nagyon cinikus. Hiszen tudjuk, hogy ez nem fogja megoldani a problémát. Sőt, azt kell feltételeznem, hogy nem is az a szándék, hogy segítsenek.
MN: Mi lehet a valódi szándék?
GYSZ: A jelenlegi tudásunk szerint iskolaőr ott lesz, ahol jó eséllyel nincs szociális segítő vagy iskolapszichológus. Ez a látványpékség tipikus esete: ha jelen van az iskolaőr, akkor csak a nagyon hülye vagy a nagyon indulatos szülő, felnőtt, vagy diák csinál bajt az iskolában, akkor viszont a baj elmegy három utcával arrébb, és majd ott árulják a bioherbált, ott rugdossák a kukát, nem az iskolaőr orra előtt. Egy idő után ezeknek az iskoláknak a környékén kevesebb lesz a balhé, de csak látszatra. Lesznek olyan pedagógusok, akik ezt valódi segítségként élik meg, és teljesen igazuk is lesz, hiszen tényleg senki nem segít nekik, így meg legalább következménye van annak, ha valaki valami rosszat tesz. De ettől nem fog semmi megoldódni. Lesznek viszont remek statisztikai adatok, amivel mindent alá lehet támasztani. Januárban kaptuk meg az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának záró észrevételeit, mely dokumentum kitér arra is, hogy mit kellene tenni Magyarországon az elkövetkezendő öt évben azért, hogy a gyerekjogok jobban érvényesüljenek. Abban szerepel, hogy a büntethetőségi korhatárt egységesen fel kell emelni 14 évre. Látjuk, hogy nem valósul meg, sőt, egyre több esetben lehet már 12 évtől büntetni. Az is nagy gond, hogy a magyar iskolák nem kezdenek semmit az online bántalmazással, amin ismételten nem fog segíteni az az iskolaőr, aki az iskola épületében, iskolaidőben végzi a munkáját. Ha elolvassuk a jogszabálytervezet szövegét, olyan érzésünk támad, hogy azt 1978-ban fogalmazták, nem 2020-ban, amikor a kortárs bántalmazások jelentős része online térben zajlik. Még el sem fogadták, de már az is ismert a sajtó számára, hogyan fog zajlani a toborzás. Bármilyen gyermekjogi kérdésről van szó, mindig fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy amit csinálunk, milyen mintát mutat a gyerekeinknek. Átgondolt, megfontolt, szakmai döntéshozatallal akkor is jó példát mutatunk a következő generációknak, ha vannak ellenzők. Improvizált, indulatvezérelt, átgondolatlan javaslatokkal viszont akkor is rossz példát mutatunk, ha a parlament száz százaléka megszavazza az előterjesztést.
| ||
MN: A kijárási korlátozás idején született döntés arról, hogy Magyarország elutasítja az isztambuli egyezmény ratifikációját. Az ugyan a nők elleni erőszak felszámolásáról szól, de szorosan összefügg a gyerekek elleni erőszakkal.
GYSZ: 2002-ben a családon belüli erőszakkal kapcsolatban megjelent az első országos rendőrfőkapitányi parancs, és elindult az első diskurzus, széles civil jelenléttel. Akkor még az Eszter Alapítványnál és az Országos Kriminológiai Intézetben dolgoztam. Az volt az álláspontunk, hogy elsősorban nem új jogszabály kellene, hanem a meglévőket kellene úgy értelmezni, kihasználni és alkalmazni, hogy lehetővé váljon a valódi védelem. Ha jól alkalmaznák a jogszabályokat, ha a szektorok együttműködnének, ha a jelzőrendszeri háló jól működne, ha a rendőrök érzékenysége megfelelő lenne, nem kellene új jogszabály. De mindez máig nem történt meg. Bizonyos szempontból még rosszabb is a helyzet. Azóta eltelt 18 év és kiderült, illúzió, hogy a jogalkalmazás reformjával valódi változást lehet elérni. Végtelen cinizmus volt az isztambuli egyezményt részben azzal az indokkal elutasítani, hogy ami most itt van, az jó. Még mindig rendszeresen előfordul, hogy szexuális bántalmazás vagy családon belüli erőszak miatt bemegy a rendőrségre egy szülő, és elküldik, hogy ne tegyen feljelentést, ha nem akarja kitenni a gyerekét annak, amit az eljárás jelent. Ameddig nem alkalmazzuk a meglévő jogszabályokat azok szellemisége szerint, igenis segítség lenne az isztambuli egyezmény: kötelezettségekkel járna, ami fontos lenne az áldozatsegítés szempontjából, és igen, ehhez több pénz is kellene. Nem tudom elengedni azt a gondolatot, hogy nemcsak az egyezmény szóhasználatával van baja a döntéshozóknak, hanem arra sincs szándék, hogy a szükséges forrásokat biztosítsák.
MN: Egy másik hasonlóan nagy port kavart nem régi döntés az örökbefogadáshoz kötődő tanfolyamok opcionálissá tétele. Ez gyermekjogi szempontból hogyan értékelhető?
GYSZ: Magyarországon az örökbefogadás felbontható, a gyereket vissza lehet adni; adnak is vissza. Nem kérdés, hogy mély traumát okoz, ha valakiről egyszer lemondanak, majd még egyszer visszaadják. Ezért mindent meg kell tenni avégett, hogy a szülők felkészültek legyenek. Ráadásul a magyar rendszer sok szempontból még mindig a szülőről szól, neki keresünk gyereket, és nem fordítva: a gyereknek szülőt. Emiatt is kutyakötelességünk mindent megtenni azért, hogy akik örökbe akarnak fogadni, mindennel tisztában legyenek, amivel ez jár. Hogy megértsük, milyen traumákat él át az, akit gyerekként elhagynak, hogy mit hoz magával egy ilyen gyerek, hogyan fog reagálni bizonyos dolgokra. Sok szülő a tanfolyam elvégzése után döbben rá, hogy nem is ezt szeretné, vagy nem így, vagy nem most. Azzal védeni ezt az új intézkedést, hogy eddig is örökbe fogadó szülőnek lehetett nyilvánítani valakit a tanfolyam előtt, azért cinikus, mert egy eleve rossz szabályra hivatkoznak. Ez, és az örökbefogadásról szóló egyéb jogszabályi változtatások gyermekjogi szempontból nehezen érthetők és indokolhatók.
Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2020. június 25-i számában jelent meg, most online újraközöljük.
