„Az lenne a legjobb, ha eltűnnénk a Föld színéről”

Az antinatalisták szerint helytelen új emberi lények nemzésével növelni a szenvedést, és az lenne a legjobb, ha eltűnnénk a Föld színéről. Az ötlet komoly, a klímakrízis apropóján egyre többször kavar vitát.

Raphael Samuel, egy 27 éves indiai fiatalember februárban azzal került be a hírekbe, hogy beperli a szüleit, mert a bele­egyezése nélkül hozták létre. Így akarja kifejezni: az ember soha nem kérte ezt a szenvedéssel teli életet (ehhez képest azt állította, hogy maga örömteli életet él és szereti a szüleit). Az álszakállban nyilatkozó fiatalember lehetett az eddig főleg a közösségi média félreeső szegleteiben megbúvó antinatalista gondolat első, tömegekhez eljutó aktivistája. A Facebookon 7 ezren, a Reddit vonatkozó csoportjában 66 ezren vallják magukat a születésnek negatív értéket tulajdonító filozófiai irányzat követőjének, és békésen filozofálgatnak arról, hogy az emberi élet hatalmas szívás. Sokan a klímakrízissel indokolják antinatalizmusukat: ők gyakran idézik az Oxfordi Egyetem tudósa, Sarah Harper nyilatkozatát arról, hogy a világszerte csökkenő nemzőképességet üdvözölnünk kellene, illetve a Lundi Egyetem kutatócsoportjának azon tanulmányát, amely szerint az ember azzal tehet legtöbbet a klímakrízis ellen, ha kevesebb gyereket vállal.

Olvashatunk e fórumokon beszámolókat huszonévesen választott vazektómiás és sterilizációs eljárásokról, elmesélik, hogyan coming outoltak szüleiknek antinatalistaként, mások kigúnyolják a szülőknek járó társadalmi privilégiumokat, egyesek pedig azon háborognak, ha halmozottan sérült és súlyos beteg kisgyerekek szülei az élet csodálatos ajándékáról beszélnek nyilvánosan. Vannak, akik értetlenül állnak a lombikbébi-eljárások széles körű állami támogatása előtt, és előszeretettel ismerik el az adoptáló szülők erőfeszítéseit: „nincs húsvéti nyuszi, nincs fogtündér és nincsenek mindenek felett álló reproduktív jogok”. Az antinatalisták egy része támogatója az Önkéntes Emberi Kihalás Mozgalomnak (Voluntary Human Extinction Movement). Mottó: „éljünk soká és haljunk ki”, hiszen „több millió állat- és növényfaj kihalását csak egyetlen faj önkéntes kihalásával kerülhetjük el: az emberével”. Szintén sokan támogatják a mérsékeltebb és aktívabb Population Matterst, mely szervezet a kevesebb gyerekvállalásért és az örökbefogadásért kampányol világszerte, azon az alapon, hogy a kisebb populáció magasabb életminőséget és fenntartható ember-természet viszonyt hozhatna.

Gond a létezéssel

Azt, hogy az embernek jobb volna meg sem születni, mert élni inkább rossz, mint jó, már Szophoklész is felvetette, de hasonló véleményen voltak a különböző gnosztikus-aszketikus, dualista szekták/vallások vezetői. Szerintük a gonosz fizikai látszatvilágba van bebörtönözve az emberi lélek, és ezt a leosztást legalábbis a kiválasztottaknak nem illik nemzéssel támogatni. Buddha az újraszületés megúszásában látta az örök szenvedés elkerülésének egyetlen lehetőségét, és ott van kedvenc (ál)nihilista nyomozónk, Rust a True Detective című tévésorozatból, aki szerint az emberi öntudat az evolúció szörnyű vicce, felesleges mellékterméke, ami miatt az emberiségnek meg kellene tagadnia a programozását, és kéz a kézben sétálni a kihalás felé. Rust vallomásait az antinatalisták azóta is rendszeresen idézik.

A kifejezést a belga filozófus-aktivista Théophile de Giraud-hoz szokták kötni, aki 2006-ban az Antinatalista Manifesztum: A nemzők guillotinozásának művészete című könyvében támadta hevesen a születést: „ha szereted a gyerekeket, ne hozd létre őket”. De Giraud felvetette a kötelező szülői képzés intézményét, létrehozta a nem szülők napját, és nemzéssztrájkkal akarta megállítani a patriarchális elnyomást. Ismertebb nála és a jelenlegi antinatalista közbeszédben lényegesen fontosabb David Benatar, aki bár kerüli a nyilvánosságot, vitatkozott már rádióműsorban Jordan Petersonnal, munkásságát a The New Yorker is körüljárta, könyvei pedig az Oxford University Pressnél jelennek meg – az ő munkássága inspirálta Rust rendőr nézeteit is. A fokvárosi egyetem filozófia tanszékét vezető, bioetikával és analitikus morálfilozófiával foglalkozó tudós 2006-ban megjelent Jobb soha nem létezni: A létezésbe lépéssel okozott kár című könyvében gondolta végig a nemzés, születés etikáját, és arra jutott, hogy morálisan soha nem igazolható egy új ember életre hívása. A környezetvédelemre fókuszáló mizantróp állásponttal szemben (nem a léttel, hanem az emberi tevékenységgel van baj) Benatar „együtt érző antinatalista”, szerinte a gond a létezéssel van, vagyis nemcsak a természetnek vagy más élőlényeknek lenne jobb, ha nem születnének a jövőben emberek, hanem a jövőben nem megszülető embe­reknek is. A létező legjobb élet minősége is rossz, bár ezt szinte senki nem ismeri be. Nekünk már mindegy, hisz létezünk, de még nem késő megakadályozni új emberek létezését, és senkinek nem okozna kárt vagy fájdalmat, ha felhagyunk a nemzéssel.

Benatar negatív utilitarista érvelésének alapja a fájdalom/szenvedés/rossz és az öröm/boldogság/jó eltérő természete: a fájdalom fájdalmasabb, mint amennyire az öröm örömteli. A szenvedés intenzívebb, mint a boldogság, van krónikus fájdalom, de nincs krónikus öröm, az emberek túlnyomó többsége pedig nem vállalna tízpercnyi extrém fájdalmat ugyanennyi extrém örömérzetért – írja. A különbség a következő aszimmetriában is testet ölt: a rossz hiánya mindenképp jó, akkor is, ha nem tapasztalja azt senki, viszont a jó hiánya csak akkor értékelhető rossznak, ha valakitől a jót megvonják. Egy emberrel két dolog történhet, létezik vagy nem. Ha megszületik, szenvedni fog (ez rossz), és örülni is fog (ez jó). Ha nem születik meg, nem fog szenvedni (ami jó), de nem fog örülni sem (ami viszont nem rossz). Következtetés: soha nem helyeselhető az életre hívása. Emiatt van az is, hogy sajnáljuk, ha emberek megszületnek és szenvednek, de nem érzünk szomorúságot, ha nem születnek meg egy olyan helyen, ahol mindenki boldogan él. Mivel nincs fájdalommentes élet, a létező legjobb életre is áll: jobb lett volna nem elkezdeni.

Benatar szerint amúgy sem kalkulálhatunk kevés várható fájdalommal az életben, betegségek, testi kínok, erőszak átélése nagy valószínűséggel vár ránk, a halál meg egyenesen holtbiztos: „ez orosz rulett, csak éppen teletöltött fegyverrel”. Ám attól még, hogy az élet rossz, a halál nem lesz jó, hiszen az is szenvedés. Ez az antinatalisták válasza arra a gyakori kérdésre, hogy miért nem ölik meg magukat, esetleg másokat: az csak fokozná a károkat. Benatar Az emberi predikátum: Őszinte bevezetés az élet legnagyobb kérdéseibe című könyvében gondolta tovább antinatalizmusát és az abból következő halálfelfogást: az életnek nincs célja és értelme, de a halál ettől még rossz a meghalónak, mert a megsemmisülésével jár. A személy megsemmisülése pedig még akkor is rossz, ha például egy fájdalmakkal élő, beteg, idős embert ér álmában. A szenvedés ellenére az életet mindig „megéri” folytatni, de soha nem éri meg elkezdeni, így az öngyilkosság sem lehet igenelhető megoldás az ember léthelyzetére. A „halál a másik fogsor a létezés szorongató állkapcsában” – következtet a filozófus.

Túl sokan vagyunk?

Unsplash.com

Egy is sok

Az antinatalizmusnak radikális válaszai vannak a populációetikai kérdésekre, például arra, hogy hány embernek kellene élnie a Földön: már egy ember is túlnépesedés. Mivel biztosra vehető, hogy egyszer kihal az emberiség, kevesebb szenvedéssel járna, ha ez előbb történne, mint ha később. Bonyolítja a helyzetet, hogy Benatar szerint a nemzés hirtelen abbahagyása rengeteg gondot okozna az éppen élő, így utolsó embereknek, egy fázisolt, lassabb kihalás kíméletesebb. Az antinatalista paradigmában nem a terhesség megszakításának, hanem a terhesség folytatásának kellene indoklásra szorulnia. Mivel a vegán Benatar érvelése minden öntudattal bíró, vagyis szenvedni képes élőlényre áll, emlősök és madarak tenyésztése, levágása, megevése soha nem helyes. Egyes antinatalisták szerint az sem elfogadható, ha egy ember tétlenül végignézi a vad természetben megtörténő erőszakot, például azt, ha egy varánusz elfogyaszt egy őzet. Benatar szerint ellentmondásos, hogy helyesnek tartjuk a reprodukciós jog biztosítását genetikailag öröklődő betegségben szenvedő párok esetében, miközben a társadalom nem tolerálná azt, ha egy beteg ugyanilyen eséllyel más emberek megfertőzését kockáztatná. A filozófus szerint a szülőségnek nem kellene előnyt jelentenie a szervátültetésre várók listáján sem: miért vállaljanak áldozatot a gyermektelenek a gyermekesekért?

Nem Benatar az egyetlen komoly antinatalista gondolkodó. Az argentin Julio Cabrera kidolgozta a hagyományos „létezéspárti” morál kritikáját, amelyben a nemzés megengedhetetlen manipuláció és károkozás egy másik emberrel szemben, Sarah Perry pedig a születés és öngyilkosság etikáját gondolta újra Minden bölcső sírhely című könyvében. A kaliforniai egyetem professzora, Seana Shiffrin a szaporodást a nem konszenzuális jellege miatt tartja problémásnak, az öntudatot és mesterséges intelligenciát kutató német filozófus, Thomas Metzinger digitális antinatalizmusa szerint pedig azért helytelen mesterséges tudatokat létrehozni, mert azok is szenvednének.

A norvég jogász-filozófus, humorista, hobbihegymászó és korai természetvédő Peter Wessel Zapffe sajátos „evolucionista egzisztencializmusát” mostanában fedezi fel magának az akadémiai filozófiai közeg. Eszerint az ember mély paradoxona, hogy öntudattal bíró semmi, s arra ítéltetett, hogy értelmet adjon az életének, ami viszont lehetetlen, miközben az ösztönei miatt ugyanerre a sorsra ítéli a jövő generációit, sőt még saját báblétét is igyekszik eltitkolni önmaga elől, hogy mindezt elviselje. 1941-es A tragikusról című könyvének készül az angol fordítása. A pro- és antinatalisták vitája a magyar filozófiai életet eddig jobbára elkerülte, az említett könyvek egyike sem jelent meg magyarul. Azért a kormányközeli médiában ultraliberális ármánykodóként elővették már Benatar „vegán szektáját”, szembeállítva az orbáni család- és bevándorláspolitikával.

Sem Benatar, sem az antinatalista szubkultúra nem tartja reális forgatókönyvnek a közeljövőben a nemzés tömeges és önkéntes feladását, a kényszerítés pedig ugyanúgy csak fájdalmat hozna. Úgyhogy megelégszenek azzal, ha véleményük miatt tudatosabbá válik a nemzés és gyerekvállalás. Céljuk, hogy kihívás elé állítsák a nyilvánosságot, és szélsőséges álláspontjukkal elmozdítsák a holtpontról a társadalmi vitákat. Közben remélik, hogy bebizonyosodik: az élet mégsem alapvetően szenvedés. Az irányzat kritikusai szerint már ez a kiindulópont is tévedés, s az élet történései egyébként sem redukálhatók jó és rossz tapasztalatokra, ráadásul a fájdalom és öröm szubjektív érzések, arról nem beszélve, hogy valamikor a jövőben az emberiség akár el is juthat a fájdalommentes létezésig. Egyesek kifejezetten veszélyes, az eugenetika irányába mutató retorikát látnak benne. Mindenesetre az antinatalizmus és a pesszimista világképek iránti érdeklődés talán nem is annyira meglepő. Ahogy azt Kun Bence a Tiszatájban megjelent cikkében írta: ez a fajta „pesszimizmus egyszerre reagál a növekvő jövedelemegyenlőtlenség és a klímaváltozás globális válságára, valamint az utóbbiak nyomán fellépő neoreakciós cinizmusra és arroganciára. Ez a negatív dialektika non plus ultrája, kiábrándulás a meglévőből és kiábrándulás a kiábrándulásból.”