Csoda, titok, tekintély, mondja Dosztojevszkij, e három kell nekünk, ha uralkodni akarunk embertársainkon, és boldoggá akarjuk tenni őket. Bölcs szavak, kulcsszavak, a nagy inkvizítor szavai A Karamazov testvérek egyik kulcsjelenetében. Csoda, titok, tekintély, mantrázom én is, mert ez ad kulcsot a teozófia születéséhez is. A legendás szülőanya, Madame Blavatsky Dosztojevszkij eszmei unokahúga volt. Nem az író pánszlávizmusát vette át, inkább a messianisztikus küldetéstudatot. Blavatsky elhivatottsága, annak formája és tartalma persze nem volt világos azonnal, mondjuk, úgy, mint Buddha vagy Jézus esetében: édesanyját nem elefánt ejtette teherbe, és nem is a Szentlélek árnyékozta be.
Jelena Petrovna von Hahn a Dnyeper-parti Jekatyerinoszlavban (ma Dnyipro, Ukrajna) született 1831-ben, az ortodox naptár szerinti hetedik hónap utolsó napján, a vártnál pár héttel korábban. A július 30-ról 31-re virradó éjszakán születettek a néphit szerint befolyásolni képesek a szellemeket. Akár a csillagok, akár a koraszülöttség, akár egyéb tényezők okozták, a kis Jelena rendkívül nehezen kezelhető, vad gyermek volt, az ellentmondást, kívánságai nem teljesülését nehezen tűrte, heves indulatkitörésekkel torolta meg. Elsőszülött lévén többnyire a szolgagyerekekkel játszott, egyszerre volt velük testvéri és despotikus.
Jó családból való
Anyai ágon az egyik legősibb orosz arisztokrata családból származott, egészen a viking dinasztiaalapító Rurikig vezethette vissza a családfáját, apai ágon cári szolgálatba állt balti németek voltak az elődei, ugyancsak nagy múltú, mecklenburgi eredetű család. Apja katonatiszt volt, Jelena születésének évében a lengyel felkelés leverésével foglalkozott, állandóan elvezényelték valahová, a garnizonélet megkeményítette. Felesége szerelemből ment hozzá, de hamar kiábrándult a fölényeskedő, szellemileg nem túl érdekes férfiból.
| ||
Szülte neki a gyerekeket, de egy idő után különváltak, Jelena anyja visszaköltözött a szüleihez, folyamatosan az írásnak élt, álnéven regényeket jelentetett meg, az orosz irodalomban elsőként ábrázolta a nők elnyomását. Amikor az írónő anya tüdőbajban meghalt, Jelena 11 éves volt, az anyja 28. A kislányt a nagyszülők nevelték, főleg a nagymama, aki nemzetközi hírű tudós volt, botanikus, és mindenféle kitömött állatokat tartott a palota egyik szárnyában.
Jelena gyakran beszélgetett az állatsereglettel, éjszakánként is, amikor holdkórosan bolyongott a házban, néha önkívületbe esett, szellemek szóltak általa, több ízben diktált neki egy bizonyos halott nő, ilyenkor gyerek létére az övétől teljesen eltérő kézírással jegyezte le a nő szavait németül. Közben a nagypapa, a terjeszkedő cári birodalom magas rangú tisztviselője egyre feljebb lépett a ranglétrán, ez folytonos helyváltoztatással járt: Poltava, Odessza, Asztrahán, Szaratov, Tbiliszi voltak az állomások.
Jelenát nevelőnők tanították nyelvekre, iskolába soha nem járt, egyik kormányzói palotából a másikba költözött, sokat betegeskedő, Freudék úgy mondanák, hisztérikus gyerek volt, ma úgy mondanánk, a családi feszültségek tünethordozója. Általában nem törődött a külsejével, szeretett fiúruhában járni, napszám a sztyeppén lovagolni félvad kalmük lovakon, szerette elkápráztatni a többi gyereket rémtörténetekkel, és rendszeresen látogatták a szellemek. Anyja akkor már rég nem élt, de amíg élt, addig is az írással törődött.
Hol itt, hol ott állomásozó katona apját évekig nem látta: ha beesett néha, nem volt sokáig kíváncsi a gyerekeire. Jelena kénytelen volt apát fabrikálni magának, egy eszményien csinos, életerős, bölcs, fiatal férfi képében, akit rajta kívül senki más nem látott, de aki rendszeresen a segítségére sietett, ha valami baj érte.
Az „angyalapa” asztrális alakját nyilván megerősítette a dédnagyapa okkult könyvtára. Mire 15 éves, Jelena már kiolvasta Paracelsus, Jakob Böhme könyveit, a gnózis és a kabbala újkori összefoglalásait. Mi lehet egy magafajta lányból, aki a flamingóban egy gyilkos reinkarnációját, a szárnya rózsaszínében az áldozatai vérét látja?
Mihez kezdjen magával az, akit a házuk körüli homokban talált hal- és kagylókövületek látványa visszaröpít az ősidőkbe, és olyan érzékletesen festi le testvéreinek a tenger mélyét, a korallzátonyokat, az üregekből előtörő vízi szörnyek csatáját, hogy körülötte mindenki levegő után kapdos és úgy érzi, már sosem jut fel a felszínre? Mi ez, ha nem a művészi tehetség megnyilatkozása? Vagy inkább „kóros képzelődés”, ahogy a család és a környezet látta?
Ekkoriban kezdi behálózni a világot a vasút, ekkoriban fedezik fel az elektromágnesességet, az anyagmegmaradás törvényét, a betegségek bakteriális eredetét, ekkoriban alakítanak át első ízben szervetlen anyagot szervessé, ekkoriban merül fel a fajok természetes kiválasztódásának gondolata. Jelena születésének éve egybeesik Darwin világ körüli útjának kezdetével, hatvan évvel később pedig, ez a halála éve, már telefon-összeköttetés van London és Párizs között.
Jelena inkább a túlvilággal társalgott, nem követte nagyanyja természettudományos irályát, anyja írói pályája sem vonzotta. Mehetett volna Pétervárra rajziskolába, hogy hobbifestő legyen (esze ágában sem volt), ami pedig a többi felsőoktatási intézményt illeti, oda ekkortájt nem vettek fel nőket; aki menstruál, az nem tud koncentrálni, úgymond. Nőnek a családban a helye, a gyerekek mellett.
Noha a fiúk nem nagyon érdekelték, a báli szezonban menetrendszerűen beteget jelentett, Jelena 17 évesen mégis férjhez ment a család által támogatott kérőhöz, a nála évtizedekkel idősebb tisztviselőhöz, Nyikifor Blavatszkijhoz. De csak azért ment hozzá, hogy férjes asszonyként törjön ki a karámból: három hét el nem hált házasság után otthagyta férjét, majd a családjától is elszökve Konstantinápolyban kötött ki. Nem vitt magával semmit, csak az asszonynevét, innentől (latinos átírásban) Helena Petrovna Blavatsky néven ismeri majd a világ.
Szélhámos évek
Ki is tagadhatták volna, közel is állt hozzá, a szökéssel azonban egyértelműen jelezte, hogy nem óhajtja fejét a konvenciók igájába hajtani. Életének következő huszonkét évére többé-kevésbé sűrű fátyol borul, amit Helena utólag költött meséi színeznek legendássá. Eszerint magasabb erők megbízásából többször körbeutazta a világot, hogy gyarapítsa és tökéletesítse okkult ismereteit. Egyiptomban mágiát tanult, Amerikában indián sámánkodást, Tibetben ezoterikus buddhizmust. Hogy ezt miképp tehette meg nyelvismeret nélkül, az éppoly talány, mint az, hogy nőként hogyan juthatott be a minden külföldi elől elzárt Tibetbe. Nyilván magasabb erők segítségével. Vagy sehogy.
Rejtélyes erők működtetik az úgynevezett „animális magnetizmust”, a 18. század felfedezését is, a 19. század pedig nekilát ezeket feltérképezni: gondolatátvitel, távérzékelés és egyéb pszi-jelenségek. Az nem számít különlegesnek, ha valaki pár év alatt megtanul fél tucat nyelvet, ha viszont asztalt táncoltat, szellemet idéz, eltűnt tárgyakat „talál meg”, az mindjárt szenzációszámba megy. Hiába derül ki egyre-másra, hogy a médium fonállal, kopogtatással, előre elkészített rajzzal segíti elő a csodák létrejöttét, a közönség továbbra is tódul a spiritiszta szeánszokra.
| ||
Helena tibeti szerzeteskedését a pancsen láma kolostorában egyetlen tanú sem igazolja, nem is igazolhatja, arra azonban van dokumentum, hogy egy ideig együtt dolgozott a kor híres mutatványosával, aki húsz méter magasra is képes volt felemelkedni, ha igaz, valamint hogy Kairóban csakugyan részt vett egy spirituális társaság alapításában, de ez nem volt hosszú életű, mert a médiumról, Helena társáról kiderült, hogy közönséges csaló.
Amiről a publikum a sötétben azt hitte, hogy halottak materializálódott keze és karja, az valójában kitömött, hosszú kesztyűk sora volt, azokat lógatta le a mennyezetről. És hát itt van a húga beszámolója is: valahányszor európai–ázsiai körútjairól hazatért Oroszországba a megbocsátó családhoz (férje sem zaklatta), Helena különféle mutatványokkal szórakoztatta a vendégeket: halottakkal társalgott, asztalt táncoltatott, lezárt zongorát szólaltatott meg, gondolatot olvasott.
Közben, nem épp eseménytelenül, eltelt a fiatalsága: hol egy különc orosz grófnő társaságában utazgatott a Közel-Keleten, hol Londonban, Párizsban járt, a többi egzotikus utat Észak- és Dél-Amerikában, Indiában utólag fantáziálta hozzá. De valóságnak tűnik, hogy Konstantinápolyban cirkuszi műlovarnőként kereste a kenyerét, itt ismerkedett össze vándorélete egyik visszatérő epizodistájával, egy olasz vagy szerb operaénekessel, akit később éveken át kísérgetett, például az akkori Magyarországon keresztül, hogy aztán nő létére (újabb konfabuláció) Garibaldi oldalán harcoljon egy vesztes csatában, és a halál karmaiból ismét az „angyalapa” mentse ki.
Előfordult az is, hogy otthon, a Kaukázusban átmenetileg egy fedél alatt lakott a férjével (ekkor sem volt köztük semmi), ám arra járt egy snájdig spiritiszta katonatiszt, azzal flörtölt. És ekkor váratlanul teherbe esett: a családja elküldte Mingréliába, a hegyek közé, torz fiút szült, állítólag púposat, a terhesség és a szülés annyira megviselte, hogy nem evett, csontvázzá fogyott, félholtan, csónakban merték csak Tbiliszibe szállítani, egész úton hallucinált, más ember lett, mire hazaért. Aztán összeszedte magát, és amíg a kisfiú 6 évesen meg nem halt, szerelemmel csüggött rajta, vitte magával mindenhová, utazásra, doktorokhoz. Később azt állította, nem az ő gyereke volt, hanem másé, hol ezé, hol azé.
Amikor az operaénekes kairói szerződést kapott, tengerre szálltak, a lőport és tűzijátékot szállító hajó azonban a naupliai öbölben felrobbant, és az énekes vízbe fúlt. Helena tett egy rövid életű spiritiszta kísérletet Kairóban, de abból, mint már említettem, botrány lett, még egyszer visszament a családjához, ezúttal Odesszába, majd Párizson át New Yorkba utazott, hogy nulláról új életet kezdjen. Negyvenkét éves volt ekkor, lényegében senki sem ismerte, és ő sem ismert senkit. Női szálláson lakott, kölcsönökből élt, kapcsolatokat épített, az imázsát alakítgatta. Hol ő csalt (próbált egy fordítást saját műveként eladni), hol őt csapták be (beszállt egy farmba részestársnak, a farmot eladták, a pénzzel meglógtak). Aztán rámosolygott a szerencse.
Rejtélyes levelek és a teozófia
Egy kísértetjárta vidéki házban (ez is egyike volt a szokásos spiritiszta mutatványoknak, a hangszerek „maguktól” szóltak) összeismerkedett Henry Steel Olcott ezredessel, egy jó nevű, tehetős, amerikai ügyvéd-újságíróval, aki épp e paranormális eset valódiságát vizsgálta. Helena pillanatok alatt átvette a kezdeményezést, az egyik ottani szeánsz során már az ő halott ismerősei, rokonai jelentek meg, az apja sírjából származó érdemrendet materializált, és a többi. Noha az egész humbug volt, a kísértetjárás inkluzíve, Helena Petrovna Blavatsky (HPB) karizmája teljes mértékben hatalmába kerítette az addig a realitás talaján álló Olcottot, s a spiritizmus hívőjévé vált.
Ő lesz a menedzser, köré kristályosodik a hamarosan létrejövő szervezet, az amerikai spiritizmusvizsgáló értelmiségieket tömörítő Teozófus Társaság. Olcott gondoskodik az anyagiak előteremtéséről, a sajtónyilvánosságról és nem utolsósorban a karizmatikus alapítótárs, HPB megélhetéséről. Hozzá, Olcotthoz íródnak aranytollal az első „mesterlevelek”, eleinte az egyiptomi mágusok „luxori testvérisége” (Szerapisz bej és társai) nevében, később az „asztrálposta” küldői keletre, a Himalájába költöznek: csupa Tibetben élő, de hindu származású (és valamelyes nyugati műveltséget is szerzett) „mahatma”, azaz beavatott nagy lélek.
| ||
Kuthumi és Morija „mesterek” egyformán úgy írnak, mintha franciából fordítanák a szöveget angolra, bár a jellemük és az írásmódjuk sem egyezik: előbbi közlékeny, barátságos, utóbbi szűkszavú, parancsoló. Kapcsolatba kerülni velük földöntúli kitüntetés. Bármilyen nehezet is kérnek (sok pénzt, messzire utazást, teljes önmegtagadást), Olcott és későbbi társai minden utasításukat teljesítik. A levelek rejtélyes módon és főleg váratlanul kerülnek a címzettekhez: mindegyikükre fontos szerep vár a teozófus eszmék terjesztésében. A teozófia hívei máig dogmaként vallják a „mahatmák” létezését, leveleik (száznál is több van) megtekinthetők a British Libraryben.
A teozófusok okkult „tudományt” művelnek: azon a címen, hogy „minden egy”, megpróbálják összeházasítani a keleti és nyugati misztikát, megírni a kozmosz és az emberiség „láthatatlan történetét”, inkább „history fiction”-nek beillő mesés narratíváikat megfeleltetve a modern fizika és orvostudomány, illetve az evolúciós biológia éppen rendelkezésre álló ismereteivel. Tele felsőbbrendűségi tudattal, elitista módszertannal, magukat azonban testvériségnek tekintve, egzotikus portékát kínálva (hinduizmus, buddhizmus) sikeresen csusszannak be a megcsontosodott keresztény egyházak és a metafizikátlan természettudományok közötti résbe. Máig van rájuk kereslet az eszmék piacán.
HPB írja a mozgalom ezeroldalas alapvetését: ez még New Yorkban jelenik meg Isis Unveiled (A leleplezett Ízisz) címmel. A szerző szerint az első szótól az utolsóig a megvilágosodott „mesterek” diktálták, kritikus szellemű olvasói szerint körülbelül száz másik ezoterikus könyvből lopta, mindennemű hivatkozás nélkül. Az Ízisz ezer példányát tíz nap alatt elkapkodják.
A társaság hamarosan átköltözik Indiába, eleinte Bombayben, majd Madrasban ütik fel székhelyüket. Támogatják az elnyomott hindu nemzeti kulturális törekvéseket, emiatt az angolok sokáig azt hiszik, hogy HPB orosz kém. Áttérnek a buddhizmusra. Olcott bejárja az egész indiai kontinenst, iskolák tucatjait alapítja, majd európai turnéra indulnak. Távollétükben beüt a krach: HPB feketére pácolt tabernákulumot készíttetett cédrusból.
A kis szekrény, amelybe a hívek üzeneteket tehettek, a madrasi szentélyben, az ő szobája szomszédságában lógott a mennyezetről. A szobája falán nyílást hagyott, úgyhogy az „asztrálposta” (a „mahatmáktól” kapott eligazítás) ezen a nyíláson át pillanatok alatt átjuthatott a szentségtartó szekrénykébe. És hát hogy is juthatott volna oda másként? Nyilván magasabb erők közreműködésével.
Helena „magasabb erői” a saját pszichéje mélyén gyülekeztek. Bátran bevetette őket, amikor csak meg akart nyerni valakit az ügynek. Nem mindenki volt olyan hiszékeny, mint Olcott. Helenának el kellett menekülnie Indiából. A csalás híre aláásta a beléje vetett bizalmat. A mélypont után Európában újra talpra állt, újjászervezte ezoterikus körét, nem akármilyen utódot nevelt Annie Besant személyében, és örökségként a világra hagyta The Secret Doctrine (A titkos tanítás) című opus magnumát kétezer oldalon.
A teozófia marginális mozgalom maradt, nyilván a saját ellentmondásaiból eredően (demokratikus kiválasztottság nincs), de egyesítő ideája, mitikus egészlátása nagy hatást gyakorolt a 20. század kiemelkedő személyiségeire. Gandhit a teozófusok vezették vissza indiai gyökereihez, Edisont mélyen érdekelték az okkult jelenségek, Einstein asztalán állítólag ott volt a Secret Doctrine, és művészek egész sorát termékenyítette meg Blavatsky világképe: Mahler, Mondrian, Kandinsky, Maeterlinck, Yeats, Eliot nem érthető meg nélküle.
HPB nő volt, akit csak a nagyasszony mágusjelmezében tudott komolyan venni kora. Hiába lepleződött le mint „asztrálrendező”, hiába kiáltották ki (abszolút jogosan) csalónak, szélhámosnak, hiába vallotta be őszinte pillanataiban, hogy ő csak azt adja, amire a hiszékeny birkák vágynak, nem tehet róla, itt tart az emberiség – ambiciózus nőként, ezzel az indulással nem nagyon tehetett mást. A varázslónő szerepét alakította, folyamatosan élt a dosztojevszkiji hármas erővel (csoda, titok, tekintély) – ennyiben végig a cári birodalom, az ortodoxia kreatúrája maradt.
