A vakvezető kutyák még a kólaautomatát is képesek megkeresni

Tízszer annyi vakvezető kutyára lenne szükség Magyarországon, mint amennyi dolgozik, pedig ma már nem egyetlen iskola foglalkozik a képzésükkel. Azt nem tudhatják, melyik közlekedési lámpát kell figyelniük, de tényleg vannak rendkívüli képességeik.

Valaki beszél a kutyájához – erre figyelt fel Kurucsai Szabolcs Szegeden, a trolibuszon. Kiderült, az utastárs azt feltételezi, hogy Elvis, a labrador sejti, hol járnak. Csalódott volt, amikor megtudta, nem így van, sőt a kutya még csak nem is számolja a megállókat. Máskor Szabolcs a szegedi Mars tér sarkán lévő gyalogátkelőhelynél szeretett volna átmenni, és megkérte a mellette állókat, szóljanak, mikor vált zöldre a lámpa. Nem szóltak neki, csak elindultak. Ahogy meghallotta, hogy távolodnak, ment utánuk, és megkérdezte, miért nem szóltak. „Azt hittük, a kutya is szól.”

„Jó, hogy azt hiszik, a vakvezető kutya őrző-védő is, úgyhogy nem érdemes velem ujjat húzni, pedig ez sem igaz. Véd, csak nem úgy” – mondja Szabolcs, aki 2009-ben, 35 évesen veszítette el a látását (lásd: A buszok oly csöndesek, Magyar Narancs, 2021. június 17.). „Amikor együtt vizsgáztunk, az úgy zajlott, mint amikor autóvezetésből vizsgáztam. »Fiatalember, húzzon egy útvonalat!« A feladatban volt tömegközlekedés, gyalogos séta. Jöttek utánunk kamerával, rögzítették, hogyan reagálunk. Egy szárazkapu-bejárónál annyit hallottam, hogy az udvarban valaki elindított egy robogót, és nagy gázzal elindult kifelé. Megállt, megálltunk. Utóbb mondták, hogy Elvis beállt a motorkerék és a lábam közé.”

Magyarországon több mint 80 ezer látássérült ember él, nagy a különbség az érintettek között abban, hogyan élik meg a helyzetüket. Először Rithnovszky János foglalkozott az ötvenes évektől vakvezető kutyák kiképzésével, miután egy balesetben elveszítette az egyik karját és a látását. Ez a civil kezdeményezés a hetvenes évektől a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségén belül fejlődött tovább, egyedül e szervezet csepeli iskolája képzett vakvezető kutyákat 2006-ig. Akkor kezdett működni a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány, egy évvel később indult a Hajdúsági Vakvezető- és Segítőkutya Képzésért Alapítvány, majd még néhány további iskola. Egy 2009-ben született rendelet részletesen szabályozta ezt a munkát, magasra téve a mércét. A következménye az lett, hogy az évente kibocsátott vakvezető kutyák száma visszaesett. A csepeli és a Baráthegyi kutyaiskola nagyjából együtt bocsát ki 30 kutyát évente, korábban a csepeli egymaga képes volt ennyire. Sokkal többen vállalkoznának arra, hogy kutyával éljenek, mint amennyien hozzá is jutnak. „Tízszer ennyi vakvezető kutyára lenne szükség” – írta a 24.hu 2018-ban, ám ezen a téren a hetvenes évek óta jórészt változatlan a helyzet, annak ellenére, hogy több lett a szolgáltató.

A kiképzés általában két évig tart, de ez nincs kőbe vésve. „Világszerte jellemző tendencia, hogy a vizsgáztatás időpontja kitolódik a két és fél éves korig, és ha igazán szigorúak vagyunk, akkor még ki lehetne tenni a kutyára a T betűt, mert a tapasztalatszerzés folytatódik, amiben az iskola is segítséget nyújt, utánkövetéssel” – mondja Mezősi Tamás, a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány kuratóriumi elnöke. „Az ember ugyan tovább él, mint a kutya, de a vakság gyakran valamilyen más betegséghez kötődő adottság. Az egészségi állapot, a készségek nem javulnak, inkább romlanak. Ami már nem megy, abban a kutyának meg kell tanulnia segíteni. Máskor a fiatal hölgy babát vár, és ahhoz is alkalmazkodni kell. A diák befejezi a tanulást, nagyvárosba költözik, vagy épp falura. A kutya számára ezek nagyon nagy változások.”

 

Nemcsak közlekedni segít, az elfogadásban is

Fotó: Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány

A legtöbbjüket már a születésük előtt erre a munkára szánják. „Mi elsősorban labradorokat képezünk – magyarázza Mezősi Tamás –, de ez a fajtán belül egy teljesen elkülönített, frissített vérvonal. Ezeket a labradorokat nem törzskönyvezik, mert a fajtának megfelelő képességvizsgán nem felelnének meg: nem vadászatra valók. Kölyökkoruktól ingergazdag környezetben nevelkednek, és úgy kell szocializálódniuk, hogy minden emberi helyzethez alkalmazkodjanak, miközben az ő szokásaik a lehető legtöbb ember számára legyenek elfogadhatók. Egyéves korukban felmérik a képességeiket, miben erősebbek, miben nem annyira. Kihullani nem­igen szoktak, hacsak nincs velük valami jelentős probléma. Mentális képességeik alapján kerülnek a különböző kiképzőkhöz, mert a kollégák is sokfélék, és ez a munka mindvégig az ember és a kutya kapcsolatára épül. A jó tanár is a vele azonos hullámhosszon lévő diákokból tudja kihozni a legtöbbet.”

A vakvezető kutyák speciális kiképzése nagyjából hat hónapig tart, a kívánatos eredmény az, hogy a kiképző az életét rá merje bízni. Amit csinál, azt filmen dokumentálják, értékelik, eldől, hogy megérett-e az állat arra, hogy elkezdjen tanulni egy látássérült emberrel.

Felizzik a levegő

Az ember útja nem biztos, hogy ilyen pontosan leírható. Vannak, akik elég jól rehabilitáltak saját fogyatékosságukkal kapcsolatban. Akad, aki látássérülten született, jól tájékozódik hang alapján, jó a mentális térképalkotó képessége, fehér bottal magabiztosan közlekedik a városban. Mások – főleg felnőtt korukban vagy idősen megvakultak – egy szobából nem tudnak kitalálni egyedül. Megtörténik, hogy valakit, aki egészségi állapotának megváltozása nyomán elhúzódó depresszióban él, és még fehér bottal sem akar megtanulni közlekedni, egy kutya motiválja arra, hogy kimásszon a gödörből. Ez a rehabilitáció azonban sokkal nagyobb munkát igényel az iskola részéről is. A leggyakrabban úgy kerülnek össze, hogy az ember már egészen jól tájékozódik, és a kutya is bebizonyította, hogy képes elvezetni a kiképzőjét.

„Akkor találkoznak. Nem lehet tudni, mit éreznek meg egymásban. Amikor felizzik a levegő, azt látjuk. Máskor nem látszik ilyen egyértelműen, hogy összeillenének, akkor másoknak kell találkozniuk, de sem az ember, sem a kutya nem reménytelen eset” – mondja Mezősi.

Először meg kell érteniük egymást. A kutya agya 50, az emberé 1500 grammos. A kutya egy kétéves gyerek értelmi színvonalán áll, és kapcsolatuk aszimmetrikus függés, anya-gyermek kapcsolathoz hasonlít. Az állat alapesetben rábízza magát az emberre. A kutyának nagyon kifejező a testbeszéde, amit azonban a vak ember nem lát.

„A kiképzők sokszor használnak a munka során szemtakarót – avat be Mezősi –, hogy a kutya számára teljesen nyilvánvaló legyen, a gazdi nem lát. Fontos pillanat, amikor rájön arra, hogy az általa kiválasztott ember erősen képességhiányos. Látjuk. Odafekszik az ember elé, és amikor az tényleg megbotlik benne, mintha csettintene: »aha, sejtettem«”.

Sokan nem tudják, hogy amikor egy segítő kutya dolgozik – hám van rajta –, nem illik közeledni hozzá, mert azzal gondot okoz annak az embernek, akit segít. Ebből a szempontból is hátrányban vannak a magyar vakok azokban a társadalmakban élő sorstársaikhoz képest, ahol tényleg mindennapos látvány a vakvezető kutya.

„A kilencvenes évekig elsősorban német juhászokat képeztek erre a munkára, az a fajta volt a favorit. Tényleg kiválóak, miközben kemény megjelenésük van, néha kicsit morcosnak látszanak, és adott esetben, ha úgy érzik, kitámadnak. Szájkosárral kellett őket utaztatni. Mára azért is váltotta föl őket nagyrészt a labrador – magyarázza Mezősi –, mert a közlekedésben nyújtott segítség csak egy része a szolgálatnak. És most nem csak arra gondolok, hogy mi arra is tanítjuk a kutyáinkat, hogy ha otthon leesik valami a padlóra, nyúljanak érte és adják a gazdi kezébe. Arra gondolok, hogy a vakság ijesztő. Nemcsak az nem tudja magát függetleníteni tőle, akit érint, a környezete sem. A kívülállókat pedig egyenesen megrémíti.

Magyarországon a látássérült emberek 8 százaléka talál munkát, és az sem véletlen, hogy amikor valaki fehér bottal közlekedve megjelenik egy buszmegállóban, mindenki elhallgat. Pedig a vak ember számára épp az lenne segítség, ha beszélnének, mert a hang alapján is tájékozódik.

Ez nem zavar, sima rémület. Egészen más a helyzet, ha kutyával érkezik. A legtöbb emberi helyzet ilyenkor pozitív fordulatot vesz, megy a sutyorgás, hogy nézd már, milyen szép. Kutyával sokkal könnyebb kapcsolatot teremteni, és ez növeli az önbizalmat is. Ők kutyás emberként azonosítják magukat, sokan ebben találnak kapaszkodót: ő nem egy szerencsétlen, hanem egy nagyszerű állat gazdája, akinek előre köszönnek, akitől a gyerekek megkérdezik, megsimogathatják-e a kutyát. A német juhásztól többen tartanak, mint a labradortól.”

Az iskola nyilván nem taníthat olyat a kutyának, hogy ha idegenek nyúlnak felé, morogjon. Inkább a klienst próbálja arra tréningezni, hogyan hárítsa el kedvesen a közeledést, amikor az zavaró, és hogyan találjon lehetőséget arra, amikor várakoznak, hogy aki szeretne, az megsimíthassa a kutyát. Mert ez az ő elfogadottságát erősíti.

A repertoár bővítése

A vakvezető kutya megkeresi a zebrát, a házon a bejáratot, bankautomatát, mindenféle objektumokat. Ha ezt a képességet elsajátította, akkor a repertoárt lehet bővíteni. A Baráthegyi alapítvány egyik kliense számára egy időben fontos volt a kólaautomata, tehát a kutyának megtanították, hogy felismerje és keresse.

Arra viszont nem képezik őket, hogy a közlekedési lámpát nézzék, mert ez az állat zöld-piros színtévesztő. De még ha tudná is, mire figyeljen, abba a gyerekek is belezavarodnak, hogy melyik lámpa szól nekünk. A kutyák megkülönböztető képessége kevés az ilyen bonyolult helyzetekben való eligazodáshoz. Ebben nem dönthetnek, viszont meg tudják keresni a zebrát, jelzik, ha padka van az ember útjában, vagy oszlop, aminek ágyékmagasságban van a bunkója. Figyelnek, hogy az ember feje, válla elférjen ott, ahol átvezetik. Képesek órákon át gyalogolni úgy, hogy végig arra figyeljenek, az ember, akit vezetnek, lehetőleg semmiben se botoljon meg, jelezve az akadályokat.

Ez nem egyszerűen tanult képesség vagy olyan produkció, amit jutalom reményében megtanulnak. A jutalomfalattal felébresztett koncentrálóképesség nem haladja meg az egy-két percet. Sokkal fontosabb a számára, hogy félti a gazdit, ne érje őt kellemetlenség. Kontrollált körülmények között azt tanulja tehát, hogy ha ő elszúrja, az rossz a gazdinak. „A kezdőkkel sokszor végeztetünk olyan feladatot – mondja az alapítványi elnök –, amely kifejezetten csak a technikájára vonatkozik az együttes haladásnak. Menjenek, induljanak el ismeretlen terepen, és aztán térjenek vissza az autóhoz, csinálják, ahogy tudják. A kutya nagyon figyel, hogy a gazdát ne érje baj, az ember is óvatos, nehezen engedi bele magát az ismeretlen helyzetekbe. Lesznek kisebb-nagyobb botlások, megriad attól is, hogy a válla megérintette a falat. Így tanulják meg egymás mozgását, képességeit a legjobban. A kutyának sem mindegy, hogy egy 18 éves fiút vezet, vagy egy 65 éves hölgyet.”

Az az időszak is fontos, amelyet nem közlekedéssel töltenek. A kutyának egy egyetemi előadás közben nem szabad sokat mocorognia, a munkahelyen a számára kijelölt helyet kell elfoglalnia, de erre a kutyák alkalmasak, a ragadozó életmód jellemzője a néhány órányi aktivitás és a viszonylag passzív viselkedés. Azt nyomatékosan javasolják a gazdiknak, ne aludjon a kutya bútoron, mert hiába, hogy otthon megteheti, máshol ezt nem nézhetik jó szemmel. Fontos, hogy a gazdák egy idő után a kutyáik kiképzőivé tudjanak válni, hogy együtt tanuljanak.

Ha megvan a kölcsönös bizalom, lehet csak úgy sétálni is: most erre menjünk, kiskutyám, most amarra. Ilyenkor, és nyilván máskor is a legfontosabb képesség, amelyre szükség van: hazavinni az embert, aki például egy lakótelepen, ahol minden ház, pad, fal egyforma, a szomszéd tízemeletes kapujában már tökéletesen el lenne veszve egyedül.

„A visszatalálós feladatok rendszeresek. És a jutalom nem egy falat táp, hanem az a hála és elégedettség, ami a gazdiból árad. Azt nem lehet imitálni. Átéli, hogy megbízott a kutyájában, és az visszavezette. Sosem gondolta volna, hogy ő valaha egy erdőben vagy parkban el mer még indulni egyedül.”