„Az elején állandóan fertőtlenítettem a kezem. Azt gondoltam, hogy ha erre nem figyelek, el fogom kapni, mert észre sem veszem, ahogy az arcomhoz, számhoz nyúlok. Ez néhány hónapig tartott tavaly tavasszal. Ahogy mások is, ritkábban mozdultam ki. Aztán ezt az óvatosságot muszáj volt elengedni” – mondja Kurucsai Szabolcs. Magyarországon mintegy húszezer ember élt át hasonlót a járvány idején.
Ha nincs reakció?
A kisteleki férfi vállalkozó volt, mozgékony, aktív ember, de 2009-ben, 35 éves korában elveszítette a szeme világát. Azt mondja, álmában ne jöjjön elő még egyszer az, amit átélt, ahogy jó ideig csak fogta a kerítést édesanyjánál, Kisteleken. Megtanult újra egyedül főzni, mosni, közlekedni. Amikor már tudta, hogy egy ember lábához ért a bottal vagy a járda pereméhez, esetleg vasoszlophoz, kapott egy segítő kutyát, és vele megint újból kellett kezdeni a tanulást. Fekete labradorja, Elvis nem dönt helyette, de a kért irányba elvezeti, megkeresi a zebrát vagy egy helyiségben az ajtót. Ha olyan kapu mellett mennek el az utcán, ahol már jártak, megáll. Szabolcs határoz, hogy bemennek-e megint vagy most nem. Ha viszont eltévednek, a kutya sem tudja, merre kell menni. Ilyenkor segítséget kér a közelben lévő emberektől.
„Ettől a helyzettől tartottam most igazán, megint úgy, mint az elején, amikor még kérni tanultam. Megállok, megszólítom azt, aki a közelemben van: »Helló, ne haragudj, segítenél?« Mit csinálok, ha nem lesz semmilyen reakció? Szerencsére ugyanúgy találkozom segítőkész emberekkel, ahogy eddig. Lehet, hogy öt emberből csak egy mozdul, de én ezt nem látom. Ha eltévedtem és a helyes útra kell rávezetni, a hagyományos módszer az, hogy a látó ember behajlítja a karját és én megfogom a könyökét, mert így érzem azt is, amikor lépcső vagy padka jön, lefelé vagy fölfelé kell lépni. Benne van a pakliban, hogy azt mondják, ne nyúljak hozzájuk, vagy tartsuk a két méter távolságot, de ilyet se tapasztaltam. Nem szólnak rám akkor sem, amikor telefonáláshoz lekapom a maszkot, mert az én telefonomnak arcfelismerő nyitja van, és maszkban nem nagyon akar megismerni.”
Szabolcs a tömegközlekedéstől ódzkodott a leginkább. Télen mindig vékony kesztyűt hord, de ahogy jobb idő lett, tartott attól, hogy a kapaszkodórudakra tapadó vírustól is megfertőződhet. Régebben sokszor ragadt a kapaszkodó, nem szívesen fogta meg, a járvány kitörése óta viszont nagyon jól takarítják a járműveket, nincs ilyen élménye.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
