MaNcs: A megnyitó ünnepségen örömmel fogadta az életműdíjat. Azt mondta, többet jelent magának, mint egy Oscar. Nem túlzott?
Kovács László: Az Oscart csak egyetlenegy filmért adják, és esetleges, hogy pont melyikről van szó. A Camerimage Arany Békája viszont életműdíj, minden egyes filmet kitüntet, amit a mai napig készítettem. A filmezésről szőtt gyermekkori álmaimért éppen úgy kaptam, mint mai dolgaimért. Körülbelül hatvan filmet készítettem a pályám során. Az Arany Béka minden egyes filmre figyelmeztet. Nem utolsósorban pedig a pályafutásom itt kezdődött Európában, innen vezetett az élet Amerikába. Nem volt könnyű. Ezért is fontos nekem egy ilyen "európai" elismerés.
MaNcs: Valamennyire szemmel tudja tartani a magyar filmgyártást?
KL: Sajnos nagyon nehéz a kapcsolatot fönntartani. Eleinte, ha hosszabb időre haza tudtam menni, Illés György beültetett egy vetítőszobába, és egy-két napra kiválogatott nekem filmeket. Így tudtam kialakítani legalább egy hozzávetőleges képet. Ma már Los Angelesben is rendszeresen tartanak egy magyar filmfesztivált. Emlékszem Fekete Ibolya Bolse Vita című filmjére, amelyet ott láttam. Sajnos nagyon elfoglalt vagyok, csak keveset tudok megnézni. Van bizonyos elképzelésem, és tudomásul veszem, milyen szörnyű nehézséget jelent egy magyar filmrendezőnek összehozni a pénzt egy témára. Nemcsak Magyarországon, de ahogy nézem, Lengyelországban és mindenütt ez a probléma. Amellett a mozitulajdonosok inkább az amerikai filmeket játsszák. Magyar filmeket bemutatni nem nagy üzlet.
MaNcs: Mesélne új filmjéről, a Jack Frostról?
KL: A Jack Frost egy kis mese. Egy kisfiú elveszti az édesapját, és egy este a ház előtt épít helyette egy hóembert. Aztán a hóember hirtelen életre kel, és a fiú megijed. Majd rájön, hogy az édesapja az, aki visszatért. Ez egy karácsonyi történet. Gyerekmese, de a szülőknek is szól. Az győzött meg, hogy a sok vizuális effektussal terhelt, akciódús, erőszakos film dzsungelében végre itt egy olyan kis családi film, amely érzelmekről és igazi kapcsolatokról beszél. Remélem, már változik a trend, egyre kevesebb - hatalmas költségvetésű - film támaszkodik csupán az akciókra, amiben az ember már rég nem is számít. Szerintem a közönségnek tökéletesen elege van ezekből.
MaNcs: Itt, Torunban új kópián mutatta be a Szelíd motorosokat. Milyen nehézségekkel küszködtek a restaurálásakor?
KL: Most már az Szelíd motorosok is a régi filmek kategóriájába tartozik. Harminc évvel ezelőtt készült, és ennyi idő alatt bejárta az egész világot. A kópiákat nagyon felelőtlenül tárolták. Egy eredeti negatívot tudniillik meg kell őrizni. Sokszor berakják egy raktárba, nem számít, hogy esik-e az eső, meleg van-e, hideg-e vagy párás a levegő. Az Easy Riderrel is ilyesmi történt. A film 25. évfordulója előtt, azaz öt-hat éve a producerek elképzelték, hogy jó lenne hozzáadni a filmhez 20-25 percet, ami eredetileg nem volt benne. Újra forgalomba akarták hozni. Megkeresték a tárolt filmdobozokat, és így derült ki, hogy az eredeti negatív teljesen elrohadt. Azt hiszem, 95 perces volt, de abból a közepén 40 perc teljesen hiányzott. Annak idején még az volt a szokás - mostanában ezt újra kezdik alkalmazni -, hogy készítettek egy úgynevezett protekciós kópiát, ami egy háromsávos szalag. A három sáv együtt ad egy képet, de itt mindegyik sáv más helyen volt hibás. Fárasztó munkával, kockáról kockára kellett tehát megjavítani a kópiát. Több mint egy évet dolgoztak rajta, ősz elejére készült csak el a rekonstrukció. Amit itt Torunban bemutattam, ez az első általam jóváhagyott kópia.
MaNcs: Itt wokshopot tartott, kész operatőröket tanított. De vajon tanul-e még maga is?
KL: Minden operatőrnek kötelessége tudomást szerezni a technikai újdonságokról. Jó alkalom egy ilyen fesztivál, ahol egy workshop folyamán új technikai dolgokat lehet bemutatni. Legfontosabbnak a fénnyel való foglalkozást tartom. Megoldásokon töprengek. Végül is a fény az operatőr legfontosabb munkaeszköze.
MaNcs: Kislánya, Julianna is operatőr szeretne lenni. Mennyiben támogatja, mennyire tudja segíteni?
KL: Julianna nemcsak szereti nézni a filmeket, érdeklődik is irántuk. Sokszor eljött meglátogatni, amikor dolgoztam. Szépen, kedvesen ült, és kezdett különböző dolgokat kérdezni. Mit csinál az a lámpa meg ez a fény, mit tesz ez a kamera. Érdekelte a cinematográfia lényege. Végül kibökte, hogy ő is, mint a papája, operatőr szeretne lenni. Ennek nagyon örülök. Csak tízéves, de ezt komolyan kell venni. Húszéves korára talán meggondolja magát.
MaNcs: De addigra megtanulta, hogyan kell látni?
KL: Pontosan. A mindennapi életben ráirányítom a figyelmét különböző napszakok eltérő fényviszonyaira, hogy a fáknak, leveleknek milyen ellenfényük van reggelente. Sokszor viszem az iskolába, az egész út talán tíz perc. Mindig más utat választok, főleg ősszel, amikor a levelek szinte napról napra cserélődnek. Vettem neki egy régi fényképezőgépet, olyat, amin mindent kézzel kell beállítani. Közel két éve kezdett fotografálni, jók a kompozíciói, figyel a világításra. Nem reménytelen eset.
MaNcs: Még mindig gyakran dolgozik együtt Zsigmond Vilmossal?
KL: Mindegyikünknek megvan az önálló munkája, hiszen, ne feledje, egy filmnek csak egy operatőre van. Kapcsolatunk főleg baráti, sőt a legjobb barátoknak tartjuk magunkat. Ha nem is személyesen, de legalább telefonon kétszer-háromszor beszélgetünk egy héten.
Nagy Elisabeth
