Lékó Péter: A mérkõzés után nagyon csalódott voltam, hogy ennyire közel volt, hogy a lehetetlent sikerült majdnem elérni, hiszen Kramnyik legyõzése egy ilyen világbajnoki döntõn, 14 játszmában, hihetetlenül nehéz feladat. Négy évvel ezelõtt Kaszparov például egyetlenegy játszmát sem bírt ellene nyerni, el is veszítette a címet. Hogy ennyire az utolsó játszmán múlott, és ha azt még sikerült volna döntetlenre hoznom, akkor én lehettem volna a 15. klasszikus világbajnok, Fischer, Karpov, Kaszparov, Kramnyik után akkor én következhettem volnaÉ! Hihetetlen teljesítmény és mégis nagyon fájó. Ugyanakkor viszont szakmailag abszolút elégedett lehetek: 7-7 a világbajnok ellen nagyon jó eredmény, csak sajnos fél ponttal több kellett volna ahhoz, hogy megszerezzem Magyarországnak az elsõ férfi világbajnoki sakkcímet.
Nyolcévesen még úgy tervezte, hogy egyetemet fog végezni, minden valószínûség szerint matematikus lesz és a Bayern München labdarúgójaként szerez magának hírnevet, de õ lesz egyben a világ legjobb sakkozója is. Aztán tizennégy éves korára minden letisztult, egyetlen megoldandó feladat maradt csupán. Az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójában ma is megvan az a felvetel, amelyen Péter kicsit selypítve, de magabiztosan mondja bele a kamerába: "vijágbajnok akajok jenni".
Magyar Narancs: Pont attól, hogy karnyújtásnyira volt, nem nehezebb helyre tenni?
LP: Akkor, ott hirtelen nagyon fájdalmas volt, de így utólag már nagy büszkeséggel tölt el, hogy odáig eljutottam, és ilyen nehéz mérkõzés elé tudtam állítani azt a világbajnokot, aki páros mérkõzésen szinte tényleg legyõzhetetlen. Mindezt úgy, hogy õt az egész orosz sakkelit támogatta, ami egy óriási szakmai elõny, olyan, amivel szinte lehetetlen felvenni a versenyt még akkor is, ha én és a szakmai csapatom napi 10-12 órát dolgoztunk több hónapon keresztül. És a végén nem vert meg, hanem az utolsó pillanatban egyenlítette ki a mérkõzést, amivel megtartotta a címet. Tehát azért ez így, utólag visszanézve nagyon nagy erõt ad a jövõre, hogy még egyszer odakerüljek, és végre világbajnok legyek.
MN: Próbálom értelmezni az iménti félmondatodat, ami az orosz sakkelit támogatásáról szóltÉ
LP: Szakmailag egy ilyen világbajnoki döntõ végeredménye a megnyitási felkészülés által nagymértékben befolyásolható. Nagyjából olyan ez, mint a fegyvergyártás: újabb és újabb titkos megnyitási fegyvereket eszelsz ki, amikre az ellenfél nem tud készülni. Igen ám, de hiába elemzel te 2-3 hónapon keresztül speciálisan Kramnyikra, õ olyan megnyitásokat alkalmaz, amikre te nem számíthattál elõre, teljesen újakkal áll elõ, ez viszont hihetetlenül idõigényes. Tehát ezt egyedül vagy 2-3 emberrel szinte lehetetlen megoldani, mert sokkal tovább tart. Nagyon hasonló, mint a haditechnológia, mert nem elég az, hogy az ember nagyon jó katona, sokkal fontosabb, hogy milyen fegyverekkel látják el. Vannak jó és jobb fegyverek, és nem véletlen, hogy az USA-nak van a legeslegjobb hadserege, mert neki van pénze arra, hogy felépítse azt a hátteret, amitõl katonáik legyõzhetetlenné válnak. A sakkban ez ugyanígy mûködik. Kramnyik elképesztõ fegyvertárat kapott: míg nekem mondjuk volt 50 újításom, addig lehet, hogy az õ tarsolyában 500 pihent. Ez szinte ellensúlyozhatatlan elõny. De mi az edzõmmel és a szekundánsaimmal erre készültünk, és ennek tudatában építettük föl a stratégiánkat.
MN: Hogy milyen váratlant tudsz húzni?
LP: Igen. Fontos volt, hogy tõlem váratlan újdonságokkal álljak elõ, hogy hiába dolgozik, készül belõlem több fél éven keresztül 15-20 világklasszis sakkozó, olyat lépjek, amire nem számíthatnak. Olyat, amilyet még soha nem játszottam. Ez ugyanakkor óriasi kockázatvállalás, mert nekem sincs abban tapasztalatom. Nyilván kidolgoztuk, de az nem ugyanaz, mintha már egy több éven keresztül bejáratott fegyvert alkalmazok. Teljesen megleptük Kramnyikot, és így neki a mérkõzés alatt szintén nagyon sok problémával kellett szembesülnie, olyanokkal, amilyenekre a meccs elõtt nem is nagyon számított. Az ötödik például egy forradalmi játszma volt, hiszen d4-gyel nyitottam - ezt még sohasem léptem korábban, míg Kramnyiknak ez volt az egyik legnagyobb erõssége, világéletében ezt játszotta. Fölvállaltam, hogy egy teljesen idegen pályán játszom, és a saját kreativitásomnak kell döntenie, nem az otthoni elemzésnek. A másik fontos dolog az volt, hogy fizikálisan és lélektanilag kipihenve, összeszedetten érkezzek a mérkõzésre. Tudtam, az az egyetlen esélyem a tábla melletti játékban, amikor a megnyitását már mindkét fél kijátszotta, hogy nagyon jól koncentrálok, és nagyon jól bírom erõvel az egy hónapos erõltetett menetet. És ebben kárpótolni is tudtam azt a Kramnyik-elõnyt, ami a megnyitási felkészültségébõl adódott.
MN: Akkor a saját tudásod, kreativitásod szab határt, vagy az, aki az asztal túloldalán ül?
LP: Ezen a szinten univerzálisak vagyunk a játék minden fázisában: védekezésben, támadásban, stratégiában és a különbözõ változatok számításában is nagyon magas szinten állunk. A játszma lélektana számít, az, hogy ki tudja megragadni egy játszmán belül azt a pillanatot, amikor az intuíciójából, a kreativitásából és a logikus gondolkodásából le tudja vonni a legjobb következtetést. A döntõ pillanatokban gyakran nem látni mindent, hanem sokszor érezni kell. Azt is, hogy az ellenfél hogyan gondolkodik, õ is fél-e attól a pillanattól, mert nyilván, ha te nem látod át, akkor õ sem. Ilyenkor az a kérdés, hogy ki meri fölvállalni a kockázatot. Amivel nyerhetsz, de veszíthetsz is. Egy-egy kritikus pillanatban mindannyian 10-12 lépéssel számolunk elõre, az dönt, hogy a kialakuló állást melyikünk értékeli helyesen.
Szerintem sejtik már: egy-egy parti nem csak azon a 64 mezõn dõl el. Két személyiség háborúja ez, két idegrendszer küzd egymással. Másodpercenként kell bizonyítanod, hogy fizikumod tartópillerei stabilak, miközben a másik a gondolataidat fürkészi, de a lelkedet is akarja. Kaszparov sajátos, megalázó kézfogással sokkol, a rigai Tal szúrós pillantásait pedig többen csak napszemüvegben tudták elviselni.
MN: Ilyen nagy lenne a psziché szerepe?
LP: A mérkõzések pszichológiai része sorsdöntõ. Az én idegrendszerem és pszichológiai felkészültségem kiváló, nem is ezzel volt gond. Inkább a maximalizmusomat nem bírtam el. Túl nagy elvárással viseltettem magam iránt.
MN: És az érzelmeknek van helyük?
LP: Nem szabad hagyni, hogy elragadjanak, de elõfordulhat. Elnéztél valami apróságot, elkezded bosszantani, marcangolni magad, ettõl belefutsz még egy-két pontatlanságba, és mire összekapnád magad, már késõ. Tehát gyorsan túl kell tenned magad ezeken.
MN: Ezek szerint ebben Kramnyik jobb volt nálad?
LP: Hát, az eredmény azt bizonyítja, hogy jobb nem volt. Mindkettõnknek nagy erõssége ez, mindketten azok közé a játékosok közé tartozunk, akik nagyon kevés játszmát veszítenek. Stabilak vagyunk, és a döntõ pillanatokat is nagyon jól fel tudjuk dolgozni. Rólam például mindenki azt mondja, hogy védekezés terén nincs még egy olyan játékos, mint én. Én mentem meg a legnehezebb állásokat, nehéz pozícióban 200 százalékot hozok ki magamból, az ellenfél pedig beleõrül, hogy a legeslegjobbat lépi és védekezi, és mégsem tudja érvényesíteni az elõnyét.
MN: Mégis, körül lehet írni az utolsó játszmában azt a pillanatot, amikor rájöttél, hogy itt a vége?
LP: Hihetetlen fájdalom volt bennem. Ha nem az utolsó játszmáról lett volna szó, már korábban föladtam volna, mert tudtam, hogy reménytelen a helyzet. Vége volt mindennek, amiért addig dolgoztam. Tudtam, hogy csak a csoda segíthetne, de az meg ilyen szinten, ilyen szituációban nem létezik. Az utolsó tíz lépés arra szolgált, hogy erõt gyûjtsek a föladásra, és úriemberként viseljem azt az óriási fájdalmat, amit akkor éreztem. Utána volt egy 20-25 perc a záróünnepségig, az is arra volt jó, hogy egy tisztességes záróbeszédet tudjak mondani. Vissza kellett fognom magam, hogy ne szedjem szét a szobát, ne hajítsam ki a berendezést az ablakon - az ugyanis nem volt az enyém. Közben persze probáltam tudatosítani magamban azt is, hogy fáj-fáj, de mégiscsak maradandót nyújtottam, mindent kiadtam magamból, nincs helye annak a belsõ érzésnek, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna. Nüanszokon múlott az utolsó játszma, és aki ki tudja használni a másik apró bizonytalanságait, az megérdemli, hogy megõrizze a címet. Le a kalappal Kramnyik elõtt, hogy egy ilyen sorsdöntõ játszmában ilyen pontosan és hibátlanul tudott játszani. Nem a jót lépte, hanem végig az abszolút legjobbat. Igaz, lélektanilag õ könnyebb szituációban volt, nagyobb tapasztalattal is rendelkezett az ehhez hasonló mérkõzéseket illetõen, sikerben és kudarcban egyaránt volt már része.
MN: Hány lépéskombináció van a fejedben?
LP: Nehéz megmondani. Ami biztos: az adatbázisban közel 3 millió játszma van, ami minden sakkozó rendelkezésére áll, ezeket dolgozzuk föl folyamatosan, ami általában hetente-havonta 5-10 ezer játszmával bõvül, és ezeket mindig újra kell elemezni. Ezért jön ki egy ilyen végeérhetetlen folyamat, hogy dolgozhatsz, elemezhetsz napi 8-10 órát, megközelítõleg sem juthatsz a végére. És ez egész életeden át el fog kísérni, minél többet tudsz, minél mélyebben elemzel, annál jobban érzed, hogy még mennyi mindent nem tudsz. Furcsa érzés: látja az ember, hogy mennyit fejlõdik és mennyi új dolgot tanul, ugyanakkor meg mennyi minden áll még elõtted.
MN: Hogy nem õrülsz bele ebbe?
LP: Nagyon nehéz. Szét kell választani, mit jelent a sakk, és mit maga az élet, hogy kiegyensúlyozott tudj maradni. Engem például a filmek nagyon érdekelnek, szeretek moziba járni, követem a sporteseményeket, naprakész vagyok szinte minden sportágból, sokat olvasok, törekszem az egyensúlyra, hogy ne õrüljek bele a rengeteg adatmennyiségbe.
MN: Mi alapján szelektál az agyad?
LP: A memóriám mindig nagyon jó volt, jegyzeteket nem készítek a sakkon kívül semmirõl. Mindenre emlékszem, szinte percre pontosan, például a ruhámra, hogy 15 éve mit viseltem ebben vagy abban a szituációban, ugyanakkor a rengeteg megnyitáselmélet, ami hihetetlenül fontos a modern sakkhoz, igen sok energiát elvon. 99 százaléka az edzéseimnek megnyitáselmélettel zajlik, ahol nincs olyan, hogy egyik fontosabb a másiknál. Például csak a szicíliai védelemben a Szvesnyikov-változat, ami az egyik kedvencem, noha a mérkõzésen egyszer sem alkalmaztam, mert tudtam, hogy Kramnyik felkészült rá, tehát csak ezt átvenni 3-4 órába telik. És ez alig öt százaléka csupán annak, amit tudni kell.
MN: Olvasni, tanulni hogy szoktál?
LP: Nem jártam iskolába, magántanuló voltam. Kilencévesen, amikor több mint 180 órát hiányoztam sakk miatt, és alig volt pár percem arra naponta, hogy átnézzem a tananyagot, ugyanúgy ötösre írtam mindent. Aztán az igazgató behívta anyukámat, hogy ha már most ennyit hiányzom, legyek magántanuló. Negyedikes koromtól úgy volt, hogy csak félévente vizsgáztam, hatodikos-hetedikes koromban már erre sem volt idõm. Onnantól év végén kellett, de akkor maximum 10 nap állt rendelkezésemre, hogy a tananyagból mindent megtanuljak, vagyis tantárgyanként az egész éves anyag elsajátítására két napnál több nemigen jutott. Nyilván nagy szerepe volt a memóriámnak, hiszen amit végigolvasok, akár 400 oldalt is, azt ugyanúgy vissza tudom mondani. Más kérdés, hogy fél év elteltével már nem biztos, hogy olyan pontosan emlékszem rá. Szóval így ment általános iskolában, egyetlen négyes csúszott csak be földrajzból, ezt a mai napig sem értem, mert ez mindig a kedvenceim közé tartozott. De hát akkor lettem a világ legfiatalabb nagymestere... Aztán beiratkoztam gimnáziumba, de rájöttem, hogy semennyi idõm sincs erre, hiszen másfél napot készülhettem csak egy év végi magyar vizsgára. Úgy éreztem, önbecsapás lenne így elvégezni, ezért úgy döntöttem, hogy ezt nem csinálom tovább. Nekem a sakk a legfontosabb. Nagyon sokan felajánlották, hogy minden tantárgyból kijelölik nekem a legfontosabbakat, az igazgató is mondta, hogy majd õ mindenbõl levizsgáztat, de ezzel nem akartam élni. Csak azért, hogy kapjak valami papírt, nem akartam. Tudtam, hogy 200 olyan nagymester van a világon, aki magas szinten sakkozik és szeretne bekerülni az elsõ tízbe, köztük én is, és tudtam, hogy ez csak úgy lehetséges, ha semmi mással nem foglalkozom, csak erre koncentrálok.
MN: Csak létezik olyan tevékenység, ami kikapcsolÉ
LP: A sportolás nagyon fontos kiegészítés, anélkül nem bírnám ezt a napi 10-12 órát. Focizni, bowlingozni, fallabdázni nagyon szeretek, ezek feltöltenek.
MN: De gondolom, ilyenkor is elõfordul, hogy beugrik egy-egy lépéskombinációÉ
LP: Hát, teniszezés közben, amikor elmegy a labda, és megyek, hogy összeszedjem, már beugrik, hogy huszár üti f2-re nem teljesen tiszta még az állás, és ripsz-ropsz 10-15 lépéskombináció végigfut az agyamon, majd visszajövök, és adok egy kettõs hibát. Mondjuk a döntõ pillanatokra nagyon össze tudom szedni magam, még akár a 30- vagy 40-semmi is belefér, onnan már hibátlanul játszom. A fallabdát például azért szeretem, mert ott be vagyok zárva egy ketrecbe. Meg is szoktam beszélni az ellenfelemmel, hogy arra az egy órára ne is menjünk ki pihenni, üssük-verjük végig a labdát, nem érdekel, hogy mennyire fáradunk el.
A decemberig hátralévõ idõszakban alighanem egyéni csúcsot dönt: mexikói nyaralására nem vitt magával sakktáblát. És megfogadta, hogy fejben sem tologatja ide-oda azt 32 fabábut.
Simon Andrea
