Közös sors (Ángyán József egyetemi tanár)

  • Gondos Gábor
  • 2004. november 11.

Lélek

A gödöllõi Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója szerint gyökeres változásra van szükség a hazai mezõgazdasági viszonyokat illetõen. Ehhez azonban elõbb a "vidék", a "vidékiség" fogalmát is újra kellene definiálni.

Magyar Narancs: Az embernek gyakran van olyan érzése, mintha a városon élõk alulértékelnék a vidék, a vidéken élõk jelentõségét.

Ángyán József: Ha az autópályák ablaktalan csõben haladnának, sokkal hamarabb tudatosulna, milyen fontos látni, érezni a természetet magunk körül, s hogy a szép táj egyáltalán nem magától értetõdõ, azt valakinek fenn kell tartania. A mezõgazdaság és a vidéki népesség a városon élõk számára is sokrétû szolgáltatást nyújt. A vidéki térségek európai chartája errõl úgy nyilatkozik, a vidék és a város közös sorson osztozik, tehát egy újfajta társadalmi szerzõdést kellene kötniük.

MN: Miben állna ez az új társadalmi szerzõdés?

ÁJ: A mezõgazdaság a termelésen túl fontos társadalmi szolgáltatásokat is biztosít, egy többfeladatú szektor, melynek két alapfunkciója van. Az elsõ az élelmiszer elõállítása, s ezt jó, ha úgy teszi, hogy jó minõségû, egészséges, szermaradványoktól mentes és biztonságos legyen az asztalunkra kerülõ táplálék, de a mezõgazdaságnak vannak úgynevezett társadalmi szolgáltató teljesítményei: fenntartja az ember uralta tájakat, az ott élõ állatvilágot, a talaj termõképességét, ami az emberi társadalmak fennmaradásának is az alapja. Ezen túl munkát, megélhetést, életcélt, feladatot ad az ott élõk számára, biztosítja a vidéki társadalom egyensúlyát és a földhöz kötõdõ kultúrának a nemzeti kultúra részeként történõ átörökítését. A mezõgazdaság azonban közvetlen, piacon realizálható jövedelemhez nem jut. Ha azt várjuk, legyen valaki, aki biztosítja az ivóvízbázisok, a talaj, az élõvilág, a táj, valamint a társadalmi egyensúly fenntartását, a kultúra továbbvitelét a vidéki tér-ségekben, és õrizze meg a városokat az elszegényedés okozta vándorlási hullámoktól, akkor ezért szükséges a sokoldalú társadalmi szolgáltatásaiért a mezõgazdaságot, a parasztságot közpénzekbõl díjazni.

MN: Ugyanakkor ön gyakran hívja fel a figyelmet, hogy a gazdatüntetések is célt tévesztenek.

ÁJ: Manapság a gazdák elsõsorban a termelés mentén keresik a támogatásokat, miközben Európa az egyes terményekhez, kvótákhoz kapcsolódó támogatásokat leépíti, s ezeket átcsoportosítja a mezõgazdaság társadalmi szolgáltató, ún. vidékfejlesztési teljesítményeire. Vagyis a folytonos termésnövekedés helyett olyan gazdálkodási rendszereket támogat, amelyek jó társadalmi teljesítményeket is mutatnak: úgy állítanak elõ értékes, szermaradványmentes, biztonságos élelmiszert, hogy közben megõrzik a vízbázisokat, a talajt, a biológiai sokféleséget, emellett munkát, megélhetést biztosítanak a le-hetõ legtöbb vidéki ember számára. A gazdatársadalomnak tehát azért kellene föllépnie, hogy a magyar agrárszakmai, szakmapolitikai elit is vegye tudomásul a váltást, és sürgõsen induljon el ezen az úton.

MN: Az agrár-környezetvédelmi program ennek az átalakulásnak a kezdete?

ÁJ: Igen. Minden EU-tagállamnak kötelezõ egy ilyen típusú programot indítani. 1992-ben kezdõdött a közös agrárpolitika reformja, ami ezt a váltást magával hozta. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) a csatlakozással beépült az úgynevezett Nemzeti Vidék-fejlesztési Tervbe (NVT). Ez nyolc területet határoz meg, amelyek mentén a vidéket támogatni lehet. Ezek közül a legfontosabb, amelyet minden országnak kötelezõen be kell építenie rendelkezései sorába, az ún. agrár-környezetgazdálkodási intézkedések. Itt találjuk azokat a gazdálkodási rendszereket, amelyeket földalapon támogathatunk - integrált növénytermesztés, ökológiai gazdálkodás, extenzív, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, tó- és nádgazdálkodás, érzékeny természeti területek rendszere stb. Minél komolyabb elvárásai vannak egy adott gazdálkodási rendszernek, annál nagyobb hektáronkénti támogatást kap a gazda, akivel az állam, illetve a közösség legalább ötéves szerzõdést köt, amelyben vállalja, hogy évenkénti normatív, területhez és nem tonnához kötött kifizetést juttat neki. Ennek a kifizetésnek a 80 százalékát az Európai Unió finanszírozza. Ha egy gazda például tíz hektárral belép valamelyik támogatott rendszerbe, akkor arra számíthat, hogy adott évben átlagosan ötszázezer forint körüli kifizetésben részesül. Nálunk egyelõre pályázni kell, de például Ausztriában mindenki beléphet, aki akar, mert az ország jól felfogott érdeke, hogy így több-szörözze meg nemzeti forrásait. Ausztria az EU-ba való belépéskor, 1995-ben a mezõgazdasági területeinek 90 százalékát vonta be a támogatott rendszerek sorába, és ezzel öt év alatt úgy duplázta meg a parasztság jövedelmét, hogy közben a mezõgazdasági termények ára csökkent. A rendszer a kis- és középméretû gazdaságokat igyekszik megerõsíteni. Az unió ugyanis a kis- és középbirtokok társulásainak rendszerét támogatja, a gazdálkodás teljesen önálló, a feldolgozás, felvásárlás, értékesítés vertikumára szervezõdnek szövetkezések, termelõi csoportok. Nem nagybirtokokat akar létrehozni, hanem kis- és közepes egységek mozaikjaira épülõ társulással biztosítja azok versenyképességét - és így õrzi meg a vidék társadalmát.

MN: Magyarországon mi az oka az áldatlan helyzetnek?

ÁJ: Az Európai Unió korábban a tonnához kötötte a támogatást. Ezáltal a gazdaság a mennyiség irányába indult el. Ez azonban piaci oldalról sem volt megalapozva, hiszen az általában gyengébb minõségû tömegárunak nincs meg a fizetõképes kereslete. Az így feleslegessé vált árut az intervenciós fölvásárlással egybegyûjtötték, de ezzel a piaci probléma nem oldódott meg. Ezután szintén közpénzekbõl exporttámogatásokat adtak, a kereskedõknek biztosítottak egy árrést, hogy akár dömpingáron is, de szabaduljanak meg a feleslegtõl. Ez öncélúan növelte a méretet, hisz azok juthattak a legtöbb támogatáshoz, akik a lehetõ legnagyobb területet birtokolták. A közpénzek elköltésének abszurditásán túl ez a rendszer katasztrofális környezeti problémákhoz is vezetett. A támogatás ugyanis nem kötõdött környezeti feltételekhez, másrészt a méretnövelés élõmunkahatékonyság-növelést okoz, tehát egyre kevesebb embert alkalmaznak a földeken egységnyi termék elõállításához. 2000-re olyan birtokstruktúra alakult ki Magyarországon, ahol közel egymillió birtok keletkezett. Ennek több mint 90 százaléka az 5 hektár alatti, és 0,7 százaléka az 500 hektár fölötti birtokkategóriába tartozik. Az agrárpolitika azt sugallja, hogy csak a nagybirtoknak van esélye, ugyanakkor azokat a támogatási rendszereket, amelyek épp a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervhez tartoznak, nem ismerik a gazdák, ezért könnyen eladják földjeiket. 2003-ra nem véletlenül csökkent 200 ezerrel a birtokok száma. A NVT tehát még mindig nem mûködik Magyarországon, és nem segíti az agrárszakmai, szakmapolitikai elit a mezõgazdaság szereplõit abban, hogy hozzáférjenek a támogatásokhoz. Az az érzése az embernek, hogy ez a történet a föld megszerzésérõl szól. Márpedig ha nem történik változás, az azt eredményezheti, hogy körülbelül 3000 nagybirtok alakul ki 10-15 ezer ember érdekei mentén, ahol 80-100 ezer bérmunkást alkalmaznak. Nekik semmi kötõdésük nem lesz a földhöz, környezethez, helyi közösséghez, ugyanakkor 700-750 ezer családnak földönfutóvá kell válnia, akik vélhetõen a városokba vándorolnak, ahol nyilván nem tudnak foglalkoztatni ennyi embert. Érdemes azt is megfontolni, hogy minél koncentráltabb egy ország birtokszerkezete, annál könnyebben hozzáfér a globális tõke, és annál kisebb a vidék polgárosodásának esélye. Jelenleg a globális tõkebefektetésnek készítjük elõ a terepet. Az ezzel járó környezeti, egészségügyi, szociális és társadalmi problémákat késõbb persze közpénzekbõl, adóból kell rendezni.

MN: Segítene ezen egy ökológiai adóreform?

ÁJ: Ha a terheket átcsoportosítjuk a környezethasználatra, valamint az energiafelhasználásra, és csökken az élõmunka adóterhe, akkor a gazdasági szereplõk racionálisan úgy döntenek, inkább embereket alkalmaznak, mint gépeket. Ez csökkentené a strukturális munkanélküliséget, valamint az energiafelhasználás és környezethasználat mértékét.

Gondos Gábor

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.