"Csak leckéztetni szerettem volna" (P. Ferencné elítélt)

  • Kempf Zita
  • 2007. július 5.

Lélek

A vád szerint százötvenezer forintért két személyt bérelt fel férje megölésére. A tettesek 2003. január 23-án, baseballütővel és tőrrel gyilkolták meg a férfit, Budapesten, az északi összekötő vasúti hídnál. A közvetítő tíz évet kapott, a tettesek közül az egyik tizennyolc, a másik leghamarabb harminc év múlva szabadulhat. P. Ferencné tizenöt évet kapott felbujtóként. Négy év után eltávozásra mehetett a 33 éves nő, aki egy presszóban ránk is áldozott egy órát a hetvenkettőből.
A vád szerint százötvenezer forintért két személyt bérelt fel férje megölésére. A tettesek 2003. január 23-án, baseballütővel és tőrrel gyilkolták meg a férfit, Budapesten, az északi összekötő vasúti hídnál. A közvetítő tíz évet kapott, a tettesek közül az egyik tizennyolc, a másik leghamarabb harminc év múlva szabadulhat. P. Ferencné tizenöt évet kapott felbujtóként. Négy év után eltávozásra mehetett a 33 éves nő, aki egy presszóban ránk is áldozott egy órát a hetvenkettőből.

P. Ferencné: Mindig Pesten laktunk, lakótelepen. Édesanyám bérelszámoló volt, apu mechanikai műszerész. Egyedüli gyerek voltam, de nem kényeztettek el. Tanultam egy bizonyos rendet, viszont a szeretetükkel is elhalmoztak. Normálisan éltünk, anyuék szerették egymást. Nagyon jó példát láttam tőlük, hogyan kell egy házasságban élni. Mindig arra gondoltam, ha lesz családom, ilyet szeretnék. Férjnek megÉ Minden lány az apját tekinti példának, ha olyan, mint az enyém volt, hogy szereti a családját, mindent megtesz érte. Felnéztem rá. Viszont nem voltam olyan jó tanuló, hogy gimnáziumban gondolkodjak. Szakmunkásba mentem, üvegművesnek. Tetszett a dolog, és a rokonságban volt, aki ezzel foglalkozott. Tizenhét évesen végeztem, utána elmentem egy üvegműveshez. Mindenféle tárgyakat gyártottunk, karácsonyfadíszeket. Szép szakma.

Magyar Narancs: Ekkor még mindig a szüleivel lakott?

PF: Igen, végig. Csak akkor költöztünk el, amikor a két gyerek már nagyobb volt. Addig az egyik szobában mi négyen, ők meg a másikban. Nem álltunk úgy anyagilag, hogy megengedhessük magunknak.

MN: Ezek szerint hamar férjhez ment.

PF: Tizennyolc éves voltam, amikor társaságban megismerkedtünk. Előtte is volt egy-két barátom, de semmi komoly. Én nem is gondoltam, hogy ebből lehet bármi, de szerintem ő sem. Aztán egyszer csak valami elkezdett kialakulni, lépésről lépésre. Éreztük mindketten, hogy több van köztünk, de nem gondoltam, hogy eddig eljuthatunk. Szerettem, hogy van egy stílusa. Olyan nagy dumás, vezető típus, felnéztek rá az emberek. Az esküvő után még sokáig nem volt semmi, rendben mentek a dolgok. Sokan mondták, hogy ez egy idill: apa, anya, két gyerek, jól élünk.

MN: Maga is így érezte?

PF: Igen, boldog voltam. Elköltöztünk a szüleimtől, tíz hónap albérlet után meg tudtuk venni a saját lakásunkat. Az elején még nem voltak azok az agresszív kirohanások. Mindig lobbanékony ember volt, de a kitörései kezdetben nem felénk irányultak.

MN: Dolgozott?

PF: Volt vállalkozása, de főleg az éjszakában mozgott, mindenfélét csinált, de nem tudom pontosan, miben volt benne. Ezekről csak annyit tudtam, hogy ha tárgyalásra kellett mennie, nagyjából elmondta, miért. Gazdasági bűncselekmény, testi sértés, garázdaságÉ Megpróbált kiszállni, de nem tudott. Drogokat kezdett használni, és ezek olyan dolgokat váltottak ki, amiket már nem lehetett kezelni. Inni sosem ivott, nem szerette az alkoholt, de volt helyette más: szintetikusok, marihuána meg erős gyógyszerek. Olyan társaságban mozgott, ahol ezek mindennaposak voltak. Ahogy növekedett a fogyasztása, úgy sűrűsödtek a jelenetek. Speed, ecstasy, az egyiktől agresszívebb volt, a másiktól apatikus, mindig lehetett tudni a viselkedéséből, éppen milyen hatás alatt áll. Végül már tíz gramm marihuánát szívott egy nap. Téveszméket gyártott, azt képzelte, hogy ellene vagyunk, a gyerekeknek is nekirontott. Szerintem mély depresszió állhatott a háttérben.

MN: Szerették még egymást?

PF: Szeretett és ragaszkodott hozzám. Biztos pont voltam az életében, támaszkodhatott rám. Amikor elköltöztem tőle, azt mondta, hogy én voltam az egyetlen biztos pont neki. Tényleg sokszor kihúztam a bajból. Csak hát amilyen miliőbe belekeveredettÉ Én nem illettem az amerikai autókba. Sosem voltam vékony alkat, ez se tetszett neki. Próbált rávenni, hogy plasztikai sebész meg szőkítés, de minél inkább akarta, annál inkább nem. Mindig tartott barátnőket. Nem tudom, miért menekült másik kapcsolatba, mert otthon amit lehetett, én megtettem, de éreztem, hogy nincs megelégedve velem. Aztán rájöttem, hogy beteg. Elmentem a mentálhigiénés központba, az orvos gyógyszert írt volna fel. Mondtam, hogy az isten szerelmére, ne adjon, hát azoktól ilyen! Volt, hogy a mentőt hívtam ki, de azok sem tudtak mit kezdeni vele, olyan dührohamai voltak. Mindent tört, ami körülötte volt, sőt lement az utcára, és az első szembejövőt lecsapta. Egyszer a pizzafutárnak eltörte az arccsontját a gyerekek szeme láttára.

MN: 'ket bántotta?

PF: Később már napi szinten. A kisfiút úgy megütötte, hogy a pecsétgyűrű nyoma három napig ott volt az arcán. A lányomat, hogy olyan duci, mint én, kövér disznónak, hasznavehetetlen állatnak nevezte, velem együtt. A lányomnak sokáig nem lehetett a hajához nyúlni, mert régebben annál fogva húzta a földön. De nálam is volt tüdőzúzódás, borda- és csuklórepedés, a fogamat kiütötte, a számat összevarrták, a dobhártyám megrepedt, volt agyrázkódásom. Többször bementünk a rendőrségre feljelentést tenni. Azt mondták, ha eljárást indítanak, két-három hónap alatt le lehet zárni. Kérdeztem, mi lesz akkor. Azt mondták, pénzbírságot kap. Mondtam, hogy azt nekem kell kifizetni, azzal nem lesz megoldva semmi. Kértem, hogy valamilyen elvonóra menjen el, vagy olyan helyre, ahol pszichésen segítenek neki talpra állni. Próbáltam orvost szerezni, de a pszichiáter azt mondta, ez a férfi szeret engem. Hogy higgyem el. Kint ült a váróban, és zokogott.

MN: Miért nem hagyta el?

PF: Amikor az utolsó nagy verést kaptam tőle, hogy kórházba kerültem, a gyerekekkel visszaköltöztem a szüleimhez. De nem hagyott békén. Felügyelet nélkül nem tudtunk az utcán közlekedni, az édesapám vagy a közös barátaink kísérgettek. Ha egyedül voltam, kifigyelt, elkapott, volt, hogy bezárt az autóba, és úgy vert meg. Beszélgetni már nem lehetett vele, a rendőrség meg nem jött ki, hiába hívtam őket. Csak mikor a barátnőmet megverte úgy, hogy feldobta a motorháztetőre, akkor.

MN: Mikor döntötte el, hogy megvereti?

PF: Amikor elrabolta a fiamat, elhozta az iskolából, és vele zsarolt. Úgy kellett visszalopni tőle. A dombon szánkóztatta, amikor lecsúszott, elkaptuk és vittük a kocsiba. Elmentem a családsegítőbe is, azt mondták, vigyem a gyerekeket pár éjszakára anyaotthonba. De hát másnap úgyis vinni kell őket az iskolába, oda meg bármikor odamehet. Elmentem a rendőrségre, azt mondták, nem tudnak megvédeni, nincs bűncselekmény. Azt tanácsolták, fogadjak fel valakit, aki kicsit "helyre teszi". Adtak neveket is. Akkor én is azt gondoltam, meg kell állítani. Tapasztalja meg, mit tesz velünk. Egy ismerősömön keresztül találtam két embert, akik vállalták. Annyit kértem, hogy egy kicsit verjék meg. Nem kell, hogy félnyomorék legyen, de tanuljon belőle. Azt sem akartam, hogy eltörjék valamijét. Nem akartam egy brutális helybenhagyást, csak leckéztetést szerettem volna. Kaptak egy fényképet, úgy volt, aznap megnézik, és valamikor később elkapják. Aztán nem tudom, miért, de már aznap este meglett. A férjem találkozót kért tőlem a hídnál, beszélgettünk. Megint ment a dilemmázás, hogy mi legyen. Besötétedett, és akkor az a két ember megjelent. Nem tudtam, hogy követtek minket. Én akkor annyira megijedtem, hogy elszaladtam. Nem láttam, hogy mi történik.

MN: Hazament.

PF: Igen. Három vagy négy óra telt el. Aztán felhívott a férjem egyik barátja, hogy találtak valakit, és oda kell mennie az azonosításra. Nem értettem az egészet. Azt hajtogattam, ez nem lehet igaz. Nem tudtam elhinni. Nagyon fájt, és nagyon megijedtem.

MN: Magát is rögtön gyanúsították?

PF: Nem, de már aznap este behívtak a rendőrségre. Még egyszer kiengedtek, de többet nem.

MN: Végül is mi történt aznap este a hídnál?

PF: Leütötték baseballütővel, többször megszúrták késsel, úgy megverték, hogy az ütő is eltörött. Mint utólag kiderült, két olyan embert találtam, akik kemény pszichés betegek. Az egyik tizenkét éves kora óta kezelés alatt áll. De még ha tudtam volna, akkor sem gondolja az ember, hogy más lesz, mint amit megbeszél.

MN: Hogyan lett vádlott?

PF: A vallomások alapján változtak a vádpontok, és harmadrendűből hirtelen elsőrendű lettem. Az elkövetők azt vallották, hogy gyilkosságot rendeltem. Azt mondják, ilyenkor az utolsó fűszálat is meg szokták vizsgálni, de itt nem ez történt, és a bíróság nem vett figyelembe semmilyen előzményt. Bárki eljött volna tanúskodni, de nem engedélyezték. Végig előzetesben voltam, úgy kezeltek, mintha súlyos elkövető lennék, mintha én tettem volna. Mondják is, hogy jobban jártam volna, ha leszúrom, mert kevesebbet kap, aki saját kezével megöl egy embert. Tizenöt év lett a vége, bár a másodfok életfogytiglant kért. Még egyszer láttam az elkövetőket. Én ki voltam borulva, ők röhögtek.

MN: A temetésen ott volt?

PF: Azt mondták, nem tudnák biztosítani, hogy élve visszatérjek onnan. Pedig mentem volna, a felesége voltam. Az ember az emlékekből igyekszik kiszedni a jót, a rosszakat meg elrakni nagyon mélyre. Volt neki jó oldala is... Amikor elmentünk kirándulni a gyerekekkel. Az sokszor eszembe jut. Nagyon hiányzik.

MN: Mit gondol az ítéletről?

PF: Azért érzem igazságtalannak, mert el kellett ismernem egy bűncselekményt, amit nem követtem el. Mert nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Persze hibás voltam, mert ha nem kérem, hogy verjék meg, nem alakulhat így a dolog. Szívesen visszaforgatnám az időt, de még jóval előbbre. Talán addig, amikor először nyúlt a drogokhoz.

MN: Hogyan telt az első négy év?

PF: A jó és a rossz váltakozik. Én már elfogadtam ezt a rossz intervallumot. A börtön ugyanolyan, mint a kinti világ, csupán kisebb és zártabb. Élünk, dolgozunk, telefonálunk, pénzt keresünk, sportolunk, orvoshoz járunk. Mindenre van lehetőség, csak nem mindig akkor, amikor kedvem támad hozzá. Négy és fél négyzetméterre négy ember van bezsúfolva, a vécét egy függöny takarja. Ez csak egy példa, ami a kemény embereket is próbára teszi. Mégis a legnehezebb, hogy a bennem lévő tömény hiányérzetet palástolni tudjam. Ha mindig azon rágódnék, mennyire hiányzik a családom, tuti bekattannék.

A vád és az ítélet

A magyar jog nem tesz különbséget felbujtó és elkövető között, így lett P. Ferencnéből elsőrendű vádlott. A minősítések közül megalapozottnak találták az előre megfontolt szándékot és a különös kegyetlenséget. (Az orvosszakértői vélemény beszámíthatónak nyilvánította a tetteseket, rájuk is a maximális tételt szabták ki, bár a fiatalabb elkövető büntetését csökkentették életkorára való tekintettel.) A bíró a szóbeli indoklásában hangsúlyozta, hogy egyre több az ilyen eset, ezért szükséges példát statuálni. Nem segítette P. Ferencnét, hogy két kiskorú gyermeket nevel, a vád szerint "annál inkább meg kellett volna gondolnia, mit tesz". A gyerekek gyámság alá kerültek, nagyapjuknál nevelkednek, akit tettestársként szintén kihallgattak, mivel pénzzel segítette az akciót, de később felmentették. Elmondása szerint lányát bántalmazták a kihallgatások során, és vele is igyekeztek "szájába adott vallomást aláíratni". Az ügyben elítélték a tippadót, valamint kihallgatták azt a rendőrt is, aki az asszony és a verőemberek között közvetített.

29/9

A Magyarországi Női Alapítvány (MONA) munkatársai 2005-ös kutatásuk során mélyinterjúkat készítettek a családon belüli gyilkosság miatt börtönbüntetésüket töltők körében. Az elemzés során megállapították, hogy egyáltalán nem jellemző, hogy a nők passzívan tűrték volna a bántalmazást. Negyvenhárom nő közül 35-en (81 százalék) kértek segítséget a környezetüktől, és többségük a hatóságtól is, elsősorban a rendőrségtől, valamint az orvostól, illetve a kórháztól - amennyiben a súlyos bántalmazás miatt kezelésre szorultak. Néhány esetben családsegítőhöz, gyámhatósághoz, addiktológushoz vagy a polgármesteri hivatalhoz fordultak a nők. Segítséget azonban csak kilencen kaptak huszonkilencük közül.

Amikor az éveken át tartó erőszakos epizódoknak gyilkosság vetett véget, az elkövető asszonyok általában súlyos traumában kerültek előzetes letartóztatásba. Bár többségük azt mondta, hogy jogszerűen bántak velük a rendőrök, néhányan bántalmazásról számoltak be.

Néhány kivétellel mindegyik megkérdezettnek kirendelt ügyvédje volt, s a többség csak a tárgyaláson találkozott vele. Az esetek majd' egyharmadában az elkövetőt ért bántalmazás nem vált ismertté sem a rendőrség, sem az ügyvéd, sem a bíróság előtt. Amennyiben a rendőrség tudomást szerzett a családon belüli erőszakról a nyomozás során, ez az információ megjelent a bíróságon is, ugyanakkor az ügyvédek egy része - az elkövetők szerint - mégsem használta fel az eljárás során. Az esetek felében tárgyalta a bíróság az előzményi bántalmazás tényét, de elenyésző számban vették figyelembe enyhítő körülményként. Előfordult olyan eset is, amikor súlyosbító körülménynek számított, azzal az indoklással: ha az elkövető tisztában volt vele, hogy partnere súlyosan bántalmazza őt, az ő felelőssége lett volna elköltözni, hogy megelőzze a bűncselekményt.

Komoly bűncselekmény

Galló István, P. Ferencné egykori védője: "Elég sok olyan esettel találkozom, ahol a családon belüli erőszak gyilkosságba torkollik, ezek között több olyanról is tudok, ahol a feleség felbérelt valakit. Ezek mindig visszavezethetők a férj korábbi magatartására, de természetesen nagyon rossz megoldás. A komoly bűncselekmény, amiért akár életfogytig tartó börtönbüntetés is kiszabható, ahogyan ez P. Ferencné ügyére is igaz, hiszen ez minősített - előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett - emberölés volt. Ami az előzetes bántalmazásokat illeti, az előtörténetet mélységében felderítik, tanúkat hallgatnak ki. Ilyenkor mindig kiderül, hogy a felbujtónak rettenetes sanyarú sorsa volt, amit enyhítő körülményként szoktak értékelni. Ahogyan azt is, ha valakinek kiskorú gyermekekről kell gondoskodnia. Felmentést persze ez sem adhat.

Ne feledjük: P. Ferencné a másodfokú eljárás során elismerte bűnösségét, amit a bíróság méltányolt. Én ilyen helyzetben mindig azt tanácsolom a védenceimnek: ha a vádban megfogalmazott tényállás az igazság, akkor érdemes beismerő vallomást tenni. Hogy bármiféle alku születhetne a per szereplői között, az légből kapott feltételezés, hiszen teljesen etikátlan. Hozzáteszem: az ügyész ebben az ügyben súlyosbításért fellebbezett. Az életellenes bűncselekményeknél nagyon körültekintő az eljárás, az ítéletek egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve megalapozottak, ezért nem valószínű, hogy ilyen súlyos ügyben emberek ártatlanul üljenek."

Neked ajánljuk