Meglehetősen lehangoló végiggörgetni az albérleteket kínáló legnépszerűbb Facebook-csoportok oldalait. Az Albérlet Budapest vagy a Budapest Albérlet oldalakon már nem a bölcsészlányoknak szobákat kínálgató középkorú férfiak posztjai a legijesztőbbek, hanem azok a kiírások, amelyekben négytagú családok próbálnak lecsapni 30-40 négyzetméteres terekre. Egy VI. kerületi 32 négyzetméteres garzon fotói alatt egy anyuka érdeklődik, aki párjával és lányával költözne – havi 110 ezer forintért a lakás egészen jutányosnak számít. Fiatal párok azonnali fizetést ígérő kommentekkel versengenek egy 24 négyzetméteres házrészért a XIX. kerületben, amit 80 ezer forintért lehet kibérelni. Az otthont kereső kétgyerekes anyuka posztja alatt viszont egyetlen megjegyzés sincsen: férjével 80-100 ezer forintot tudnának fizetni az albérletért, de úgy tűnik, ilyen feltételek mellett nem záporoznak az ajánlatok.
Te kis drága!
A Habitat for Humanity friss jelentése szerint Magyarországon 2017-ben több mint másfél millió fő (a teljes népesség 15,9 százaléka) és a 18 éven aluliak 27,3 százaléka élt olyan túlzsúfolt lakásban, amelyben további minőségi probléma (beázott tető, nedves falak, fürdőszoba és természetes fény hiánya) is fennállt. A Központi Statisztikai Hivatal Miben élünk? című 2015-ös kutatásának nemrég közzétett szakértői elemzése szerint bár a gyermeket nevelő családok közel háromnegyede legalább háromszobás ingatlanban él, a túlzsúfolt lakások háromnegyedét is gyerekes párok lakják. Az egy főre jutó lakásterület is a gyerekeseknél a legalacsonyabb. Az önkormányzati lakások 27 százaléka és a nagycsaládosok lakásainak 38 százaléka túlzsúfoltnak számít.
Balogh László, az ingatlan.com szakértője azt mondja, a 2015 óta kilőtt bérleti és ingatlanárak tovább növelhetik a zsúfoltságot. Míg Nyugat-Európában az átlagos fizetéseknek csupán 30 százalékát emészti fel a lakbér, nálunk a bevétel 50-60 százaléka is albérletre mehet. Ráadásul a piac működése pont a kis lakásokat drágítja: „Magyarországon folyamatosan növekszik a bérlakásban élők száma, a bérleti díjak emelkedése miatt pedig a legkeresettebb ingatlanok a garzonok lettek. Négyzetméterre vetítve ezek a legdrágábbak, a kétszer nagyobb ingatlan közel sem kerül kétszer annyiba. Csakhogy a különbség a garzonok és a nagyobb lakások ára között akkora, hogy az emberek jelentős része nem tudja megfizetni.” A túlzsúfoltság a főváros és a nagyobb városok problémája, a helyzeten pedig tovább ronthat, hogy sokan kettébontva próbálják értékesíteni ingatlanjaikat, vagy 15-17 négyzetméteres, nem lakásként nyilvántartott rakodóhelyiségeket is bérbe adnak. Balogh felidéz egy esetet, amikor valaki a Nyugati tér környékén 3,5 négyzetméteres, különálló vizesblokkjából barkácsolt galériás „otthont”, amelyet aztán 70 ezer forintért adott bérbe. A magyar ingatlanhelyzetről sokat elmond, hogy szinte percek alatt talált bele lakót.
Territoriális viselkedés
A környezetpszichológiában az egységnyi térre jutó emberek számát társas sűrűségnek, míg az adott létszámú emberre jutó teret téri sűrűségnek nevezik. Hogy ezekből a számokból származik-e zsúfoltsági élmény, amiben úgy érezzük, a másik behatol személyes terünkbe, az már bonyolult pszichológiai folyamat eredménye. „Az ideált személy-környezet összeillésnek hívjuk. Például egy koncerten kimondottan szeretjük, ha szűk helyre préselődve őrjöng 500 ember, de ugyanennyi ember a karácsonyi nagybevásárláskor meg tud őrjíteni minket. Mindig az élmény a kulcs, ezért a pszichológiában nem csak számokkal dolgozunk, mindig az aktuális helyzetet vizsgáljuk: az, hogy jól szórakozunk vagy öljük egymást egy apró térben, a sűrűség és zsúfoltság érzeteiből erednek, és ezek már pszichológiai kategóriák” – magyarázza Dúll Andrea, a környezetpszichológia hazai úttörője. A szakértő szerint a kor előrehaladtával egyre nehezebben viseljük a zsúfoltságot, aminek két oka is van. Egyrészt, ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy változik a személyes térközszabályozásunk, vagyis míg gyerekként még szívesen játszunk kicsi a rakást, egy adott kor felett már inkább tartjuk azt a bizonyos tisztes távolságot. A másik tényező a territoriális viselkedés, ami a másokkal is megosztott otthonokban talán a legtöbb konfliktus forrása lehet: „Ez a fajta magatartás szintén változik a korral. Kisgyermekkorban még nem fontos, hogy zárjam a szobám ajtaját, kamaszkorban aztán kikerülnek az ajtókra az elrettentő célú halálfejes poszterek. Ezután általában picit nyitnak az emberek, míg időskorra újra visszahúzódnak” – vezeti le a pszichológus. Dúll Andrea szerint jelentős részben ennek a két faktornak az összefonódása határozza meg, hogyan is érezzük magunkat egyes terekben, ezt összefoglalóan magánszféra-szabályozásnak nevezik. „Egy zsúfolt térben nem tudom megfelelően szabályozni a személyes térközömet, nem vagyok képes pontosan meghatározni a territóriumomat. Ha sokan vagyunk egy szobában, nagyobb valószínűséggel ülnek a helyemre, ezt pedig minél idősebbek vagyunk, annál nehezebben kezeljük.”
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ezek a folyamatok többnyire tudat alatt zajlanak. Amikor a tömött villamoson utazunk vadidegenek különböző testrészei közé préselődve, valószínűleg nem arra gondolunk, hogy ez ebben a helyzetben törvényszerű, hanem arra, hogy könyökünkkel bírjuk jobb belátásra az oldalunkba fúródó utast. A zsúfoltságból fakadó magánszférasértés indulatot vált ki, idegességünk pedig nem a terekre, hanem az azt megtöltő emberekre irányul. Így sokszor éppen azokon csattan az ostor, akikkel egy otthonon osztozunk.
A pedagógusként dolgozó Gréta a válása után egy 120 négyzetméteres családi házból költözött át egy 34 négyzetméteres rákoskeresztúri panellakásba három gyermekével. Vagyis menekült, ahogy ő fogalmaz. Az apró lakást így is hitelből vette, még most is havonta fizeti a közel 60 ezer forintos törlesztőrészletet. A kis teret igyekezett praktikusan kialakítani, bár ez nem volt egyszerű. „A legidősebb fiamnak annyi volt a kérése, hogy legyen egy kis kuckója, ezért gipszkartonnal leválasztottunk neki úgy 6 négyzetmétert. Ő ezzel vígan elvan, mindig Yoda mestert emlegeti, aki a szerény körülmények között inkább a szellemi kényelemre adott” – meséli Gréta. 11 éves kislánya fotelágyon alszik, saját, méretre szabott apró íróasztalánál tanul. A legnagyobb nehézséget a fürdőszoba felosztása jelenti számukra, de az asszony azt mondja, a gyerekek jól kezelik a helyzetet, már csak azért is, mert még így is jobban érzik magukat, mint a keserű emlékekkel teli régi otthonban.
Erőszakveszély
Már több kutatás is kimutatta, hogy a zsúfolt lakásokban élők fokozottan ki vannak téve a családon belüli erőszak és a tudatmódosító szerekkel való visszaélés veszélyeinek. Dúll Andrea szerint azonban a zsúfoltság önmagában csak szélsőséges esetekben lehet ok. „Nem kötelező, hogy agresszióra kerüljön sor: Japánban például elképesztően kicsi az egy főre jutó négyzetméter száma, mégis Tokió a világ egyik legbiztonságosabb városa.” A kutatások ettől függetlenül nem hazudnak, de több tényező együttállása szükséges ahhoz, hogy egy zsúfolt otthonban elharapózzon az erőszak. A család gazdasági helyzete és az egyének személyiségbeli jellemzői lehetnek a legfontosabb faktorok, a szűk tér azonban valóban egyfajta katalizátorként működhet. A kis tér mindenképpen megnöveli az arousalszintünket – ez a pszichológiai fogalom idegrendszeri háttéraktivitást, egyfajta izgalmi állapotot takar, ami abból ered, hogy túl sok ingert kell feldolgoznunk. „Ha túl sokan vagyunk egy térben, elárasztanak az ingerek, hiszen evolúciósan úgy vagyunk huzalozva, hogy figyelnünk kell egymásra, nincs mese. Folyamatosan monitoroznom kell a másikat, ez pedig készenléti állapotot eredményez. Ez nem feltétlenül pozitív vagy negatív, de az biztos, hogy nagyon fárasztó” – teszi hozzá a környezetpszichológus.
A kis lakásokban reálisabb kockázat a gyerekek egészséges fejlődésének sérülése, mint a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus. Ahogy Dúll Andrea fogalmaz, óriási kulturáltság szükséges ahhoz, hogy a gyerekeket megkíméljük bizonyos kritikus helyzetektől, például a szextől vagy a veszekedéstől; ezek ugyan a felnőttélet velejárói, de gyerekszemnek egyáltalán nem valók, komoly traumákat okozhatnak. De a szűkös tér önmagában sem ideális: Susan Saegert amerikai környezetpszichológus a kutatásai során arra jutott, hogy a zsúfolt otthonokban felnövő gyerekek visszahúzódóvá válhatnak, tanulási és koncentrációs problémákkal küszködhetnek. Persze könnyű lenne azzal érvelni, hogy (nem is olyan) régen generációk osztoztak a családi házon, ami igaz is, de csak mert így volt, még nem jelenti azt, hogy mindenki épülésére szolgált.
Persze ezek a szituációk nem mindig haladhatók meg. Márpedig ha megszökni nem lehet, valóban jobb út lehet a megszokás.
Pofon helyett szobabeosztás
Balogh László nem kertel, amikor az ingatlanpiac jövőjéről van szó, szerinte nem számíthatunk csökkenő bérleti díjakra vagy lakásárakra. Ha a helyzet még rosszabb lesz, bizonyára egyre több embernek kell megbarátkoznia a parányi otthonokkal.
De nem szükségszerű, hogy minden zsúfolt otthonban áldatlan állapotok uralkodjanak.
Az egyik legkézenfekvőbb módszer például a szabályrendszerek kidolgozása, így igazságosan feloszthatjuk a tereket. Szintén hasznos lehet, ha be tudunk építeni a napi rutinunkba szabad vagy tágasabb tereket: „Jó ötlet lehet, ha valaki mindennap 5 perccel korábban indul munkába, és egy megállót lesétál. Apró, reálisan megvalósítható praktikákat érdemes kitalálni” – javasolja Dúll Andrea. Ha privát sarokra vágynánk, érdemes szeparálni a közös teret, még akkor is, ha így elveszünk az amúgy is szűkös alapterületből.
A „pszichológiai visszavonulás” már nehezebb feladat. Itt olyasmire kell gondolni, hogy egy jó könyvbe beletemetkezve vagy zenehallgatás közben megszűnhet körülöttünk a – szorongató – világ, ami persze csak akkor lehet megoldás, ha a velünk együtt élők képesek tiszteletben tartani az ilyen igényünket.
Grétáéknál például táblázatba van szedve a fürdőbeosztás, de az anyuka amúgy is figyel rá, hogy ő inkább hajnalban használja, az este már a gyerekeké. Ha idősebb fia bulizni megy szombaton, vasárnap reggel bevásárolni indulnak a kisebbekkel, hogy hagyják „aludni és józanodni” a kamasz srácot. Ők egyébként szeretik a panelt, amelyet buja növényekkel próbálnak vidámabbá tenni. „Amikor beköltöztünk, és még sirattam az előző életemet, a legidősebb fiam vett egy csíptetős spotlámpát, és a még az előző lakásból megmaradt három virágomra irányította. Meghagyta, hogy elalvás előtt azokat nézzem. Akkoriban esténként mind összebújtunk, mint a szegény ember malacai, és csak néztük a kis virágokat.”
Dúll Andrea szerint a legfontosabb, hogy reflektáljunk ezekre a helyzetekre. „Meg kell fogalmaznunk a problémáinkat, és meg kell kérdeznünk a másikat is – meg fogunk döbbenni, mi mennyi mindennel zavarjuk őt. Ezután közösen ki kell alakítanunk egy mindkét fél számára működő szabályrendszert. Ez talán merevnek tűnik, de nagyon hasznos lehet, még akkor is, ha az egyezséget csak kisebb konfliktusok árán lehet kivívni. Mert a falakat sajnos nem tudjuk kijjebb tolni.”
