Magyar Narancs: Professzor úr, miért emelt szót egy sportesemény ellen, aminek már keresik az első színhelyét?
Nádori László: Az aggódás és a felelősségtudat vezérelt, de - nem titkolom - felháborodás is társult hozzá, hiszen az új versenyforma bevezetését nem előzte meg semmiféle hatásvizsgálat, nem vitatta meg a világ. Pedig például Athénban, az olimpia tiszteletére hagyományosan megrendezett tudományos kongresszuson még időben beszélhettünk volna róla.
MN: Milyen veszélyeket lát az első pillantásra inkább kedves, semmint fenyegető versengési formában?
NL: A NOB most kerülő úton engedi be a gigantizmust az olimpiai mozgalomba, amely ellen pedig oly elszántan harcolt. Tálcán kínál felmérhetetlenül nagy piacot a sport infrastruktúrájára épülő iparágak és kereskedelem számára, erősíti az üzleti szellemet. Miközben a verseny majdani ifjú szereplőit valós fenyegetésekkel teli pályára állítja, mert az eredmények hajszolása önmagában is nagy kárt okozhat a gyerekek harmonikus testi-lelki fejlődésében, arról nem szólva, hogy a gyógyszeres "segítség" gondolata is könnyen előtörhet. Az újabb, az egész világot megmozdító esemény ráadásul súlyos anyagi terheket ró a tagországokra, gondoljunk csak az edzőtáborozásra, formaruhára, utazási költségekre. Nagyjából ezeket fogalmaztam meg az elnök úrnak.
MN: A belátható veszélyek ellenére ugyanakkor nem lenne - nálunk felettébb kívánatos - felhajtó ereje, nem vinne tízezreket a sportpályákra?
NL: Biztos vagyok abban, hogy a felhajtó erő a felnőtt-társadalom fantáziájára hat elsősorban, mert azt kecsegteti bizonyos anyagi javakkal. Az előre hozott olimpia teljesítménybe hajszol. Újult erőre kap a korai szakosodás, hiszen alaposan leszűkül a felkészülési idő, elmarad a fiatal sportolók szervezetének általános fizikai megalapozása, és az - megtetézve például túledzéssel - egészségi kockázatokkal jár. De pszichikaiakkal is, gondoljunk például arra, hogy a sportoló diákok nagy része magántanuló, ami a későbbi életükben jelentős beilleszkedési zavarokhoz vezethet.
MN: De nem arrafelé halad a világ sportja?
NL: A sport arculata még Európában sem egységes. Svédországban, az Egyesült Királyságban a lakosság több mint a fele rendszeresen sportol, másutt, így nálunk is csak alig a tíz százaléka. Az élsport természetesen másról szól, ott már az utánpótlás-korosztályok versenynaptára is agyonzsúfolt, ezért sem szerencsés még egy kiemelkedő eseménnyel megterhelni. Éppen Jacques Rogge kezdeményezésére jött létre 1991-ben az európai ifjúsági olimpiai fesztivál, inkább az efféle, oldott nemzetközi találkozók felé kellene irányt vennünk.
MN: Az aggályai között szerepelt a NOB tagországainak teherbíró képessége. Magyarország hogyan állja majd a versenyt?
NL: Nálunk a GDP-nek körülbelül 0,25 százaléka jut a sportra, ami nem sokra elég. Az állam ebből a legfontosabb feladatát, az infrastruktúra fejlesztését csupán alacsony színvonalon tudja ellátni, ami a fejlődés gátja. Az ifjúsági olimpia ráadásul kettős utánpótlás-nevelést fog kikényszeríteni, egy rövidebb és egy hosszabb távút, amire ma már végképp nincs elég szakemberünk, sportorvosunk, s főleg létesítményünk.
MN: És ebben az Európai Unió sem segít.
NL: Ez ma már nem egészen így van. Azért tervezik az Európai Játékok bevezetését is, amelynek Amerikában, Ázsiában és még Afrikában is nagy hagyományai vannak, mert Viviane Reding sportbiztos 1999-ben Olümpiában, a tagországok és a csatlakozók sportvezetői előtt kijelentette: az unió felveszi a versenyt gazdasági ellenfeleivel, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával a sportban is. A kollektív felismerés szerint ugyanis a sport kiváló eszköz az európai közösségi érzés kialakításához. A júliusban kiadott Fehér könyv már arról szól, hogy a testkultúrát is be kell vonni az unió fejlesztési politikájába, hiszen kedvező irányba tereli a közösségi életet, elősegíti a társadalmi befogadást. A kohéziós és strukturális alapból feltehetőleg hozzá lehet majd jutni támogatáshoz, például akkor, ha városrendezési terv részeként jelenik meg sportcsarnok, uszoda, sportpálya építése.
MN: A futószalagon készülő, újabb és újabb sporttörvényeink nem akarnak segíteni.
NL: Magam is nagyon elégedetlen vagyok a törvénygyár meggondolatlanságával, kapkodásával. Olyan fejlett országokban, mint Németország vagy az Egyesült Királyság, sporttörvény nélkül is világosan és kedvezően szabályozzák a testkultúra ügyét. A kiváló finn sporttörvény mindössze 17 paragrafusból áll, a miénkben több mint száz szerepel. Az igazi gond az, hogy hiányzik a tiszta gondolat: egy korszerű koncepció. Például a fejlett Európában mindenütt egyetlen köztestület viseli a sport minden gondját. A mi most készülő, legújabb törvényünk készítői arra büszkék, hogy az eddigi öt köztestületből csak három marad meg, holott tíz éve kettő volt, a MOB és a Magyar Sportszövetség.
MN: Eközben számos szakember szerint a pekingi olimpián megrendítő kudarc ér minket. Ön is fél attól, hogy ez bekövetkezhet?
NL: Nem félek, mert a kudarcérzésben már edzett vagyok. A világ már régen elkezdett elmenni mellettünk, még akkor is, ha ezt csak apró jelek - egyre gyorsuló - egymásutánja mutatja.
MN: Nagyobb állami támogatással menthető lenne a helyzet?
NL: Kellene hozzá az is. De elsősorban paradigmaváltásra lenne szükség. Arra, hogy a sport a népegészségügy legfontosabb bázisa legyen. Ehhez nem elég a puszta társadalmi egyetértés, hanem az oktatás- és az egészségügynek kiemelkedő szerepet kell vállalnia benne.
