Magyar Narancs: Ha illegális partikat szerveztek, miért vagytok alapítvány?
Kővári László: Szép lassan intézményesülünk. Ez szükségszerű, ha valamilyen módon kulturális tevékenységet folytatsz, különben sem az a célunk, hogy borsot törjünk minden hatóság orra alá. Egy alapítvány már kérhet engedélyeket. Ha jó passzban találod a hatóságot, előfordul, hogy meg is adja. Magánszemélyként esélytelenek lennénk. Még 2003-ban döntöttünk úgy, hogy valamilyen formában intézményesülünk. A Szonár Alapítvány egy ernyőszervezet, a zene mellett sok mindent magába foglal. Így már lehet majdnem legális bulikat tartani.
MN: És mitől lesz illegális?
KL: Kezdjük az elején. Illegális parti az, ami nincs bejelentve, spontán szerveződik valamilyen elhagyott helyen. A szervezők visznek oda minden technikai eszközt és felszerelést. Ezek minden esetben ingyenesek, elsősorban a közösségről szólnak, és általában több helyszínen, több zenei stílust is felvonultatnak. Egyszerre több művészeti ág is megfér a helyen. Mivel azonban a szabadban vagy elhagyott épületekben szerveződnek, a legtöbb esetben nem rendelkeznek semmilyen hatósági engedéllyel, gyakorlatilag csak a gyülekezési jogra apellálnak, ezt jobb esetben megtámogatja néhány kérelem a helyi önkormányzat felé. Rosszabb esetben nem. A különbség a szokásos bulikkal szemben az, hogy itt tényleg mindenkit magával ragadhat a totális szabadság érzése, gyakorlatilag más jelentést kap a szórakozás, mert mondjuk az egész napodat kint töltöd a szabadban, vagy valamilyen teljesen elvadult helyen.
MN: Az illegális partimozgalmat Nyugaton folyamatosan összekötik a hippikkel, mintha annak lenne egy kései leképződése. Mennyire jellemző ez rátok?
KL: Én is úgy gondolom, hogy vannak hippigyökereink, de szerintem ez a jelenség elsősorban a szabadságról szól. Amikor elkezdünk keresni egy helyet, nyilván a "kisugárzását" nézzük először: mennyire passzol a buli szellemiségéhez. Így volt ez az egri várnál, Pilisborosjenőn a papírgyárnál, vagy a hármashatárhegyi partikon. Az alapkoncepciónk mindig az, hogy saját helyen szórakozhassunk, lehetőleg a senkiföldjén. Mi ezeket a helyeket megtöltjük élettel.
MN: Milyen előkészületek kellenek?
KL: Ha felmértük a terepet, elkezdjük lekáderezni, hogy kihez tartozik, milyen engedélyeket kell hivatalosan beszereznünk. A szokásos menetrend, hogy az önkormányattól kell engedélyt kérni, a tűzrendészettől, az ÁNTSZ-től, illetve a statikai hivataltól. Emellett be kell jelenteni a rendőrségen a dolgot, hogy nem akadályozzuk a közlekedést. Többször próbálkozunk, mindent elkövetünk a legális út betartásáért. Ha viszont nem hajlandók megadni az engedélyeket - mivel mi nem használunk bürokratikus kerülő utakat -, illegálisan tartjuk meg a bulit. De nem ez a célkitűzés.
MN: Hány embert érint egy ilyen rendezvény? Angliában például sms-ekben, telefonhívásokból értesülnek egy-egy ilyen rendezvényről. Nektek milyen csatornáitok vannak?
KL: Ez attól függ, hogy mennyire járunk tilosban. Ha minden engedélyünk megvan, akkor szórólapozunk, minden fent van a honlapon is. Ha nincs semmilyen engedélyünk, akkor a buli előtt egy nappal tesszük közzé a helyszín nevét a neten. Bevett dolog, hogy annyian jönnek el a bulira, ahányan aznap ránk klikkeltek. Ez két-háromszáz embertől ezerig terjedhet - ha hirdetünk, akkor több. A sors fintora, hogy már a zsaruk is nézik a honlapot, egyre sürgetőbb, hogy új csatornákat találjunk.
MN: Mi történik, ha kijön a rendőrség?
KL: Fel vagyunk készülve a magyar törvényekből. Abszolút együttműködünk, a mi érdekünk is, hogy minden rendben menjen. Ha nincs engedélyünk, akkor általában az a sztenderd duma, hogy valakinek a születésnapját ünnepeljük. Általában olyan helyen tartjuk a bulikat, ahol nem akadályozzuk a forgalmat, nyilván ez az első dolog, amibe bele szoktak kötni. A pilisborosjenői alagútbulinkon is ezzel jött ki a rendőrség. Egy zsákutcában voltunk, mögöttünk a szántóföld, szóval csak komoly erőfeszítések árán akadályozhattuk volna a forgalmat. De a rendőrök is jó fejek voltak, azt mondták, ha el tudnak menni kocsival a földekig, akkor maradhatunk. Vicces volt, hogy egy szirénázó rendőrautó csigatempóban keresztülhajtott a partizók között. Persze nem mindig normálisak a rendőrök. Volt rá példa, hogy azzal kezdték, hogy mindenkit megmotoztak, majd közölték, hogy úton van a Rebisz, és ahány bilincset magukkal hoznak, annyi ember lesz előállítva. Ilyenkor nem árt, ha az ember tisztában van a jogaival. Még szerencse, hogy Magyarországon nem foglalják le a félmilliós-milliós cuccot, amivel a zenéket adjuk, legalábbis erre még nem volt példa. Mindemellett, ha valaki kijön egy ilyen bulira, azt fogja látni, hogy remekül meg van szervezve, a mobilvécéktől kezdve a biztonsági személyzeten keresztül minden adott a kulturált szórakozáshoz. Mivel minden rendezvény ingyenes, gyakorlatilag úgy jövünk ki nullára, ha mi adjuk a sört. Ezzel szokott probléma lenni, szinte lehetetlen alkoholmérési engedélyt szerezni.
MN: És a drogok? Angliában a legfőbb érv az volt, hogy az ilyen bulik tele vannak droggal.
KL: Ehhez nem tudok semmit hozzáfűzni. Értelemszerűen senkinek sem mondjuk, hogy kábítószerezzen, ha valaki mégis ilyesmit tesz, az a saját felelőssége. Maximum annyit tehetünk, hogy kapcsolatba lépünk a különböző civil szervezetekkel, és megkérjük őket, hogy képviseltessék magukat, így voltak nálunk legutóbb a Kék Ponttól. Szerintem egyébként nem jellemző az ész nélküli drogozás, bár a papírgyári partiknak az tett be, hogy egy névtelen anyuka levelet írt minden szervnek, hogy itt milyen züllött emberek gyűlnek össze, ráadásul drogot is kínáltak neki. Valahogy nem tűnik életszerűnek, hogy egy ötvenéves nőhöz odalépne a díler azzal, hogy "hé, mutter, kell egy kis spuri?".
MN: Csehországban Európa egyik legnagyobb illegális rendezvényét, a Czeh Techet rohamrendőrök verték szét, könnygázzal. Nem féltek, hogy előbb-utóbb ti is hasonló sorsra juttok?
KL: Azt gondolom, hogy bár a napi események egyre inkább rácáfolnak erre, egy ilyen bulit nem kevernek össze a belvárosi zavargással. Egyébként nem félünk az oszlatástól, békések vagyunk, nem fejtünk ki semmilyen erőszakot. Ha helyzet van, mindenkit megkérünk, hogy ne legyen agresszív. A legrosszabb esetben békésen hazamegyünk.
