Újabb fontos darabbal gazdagodott a meglehetősen foghíjas és nehezen hozzáférhető magyar nyelvű Artaud-irodalom. A Kijárat Kiadó Rodezi levelek (1943-46) című, bő százoldalas válogatását lapozgatva csak bizakodhatunk abban, hogy Artaud talán nem jutott azoknak a szerzőknek a sorsára, akikre sokan hivatkoznak, de akiket aztán csak kevesen olvasnak. Mert bár az értelmezők és méltatók sora - Maurice Blanchot-tól Julia Kristeván át Jacques Derridáig - különös figyelmet szentel ennek a rendkívüli életműnek, hermetizmusa nem oldható fel könnyen még a művelt nagyközönség számára sem.
Szökés és törés
A kötetet válogató és szerkesztő Darida Veronika informatív és érdekes előszavát - Artaud rodezi portréját - azzal zárja ugyan, hogy e szövegeknek a levélirodalom legnagyobbjai között, Kafka írásai mellett a helyük, mégis úgy gondolom, hogy a válogatás megítélésében nem hagyatkozhatunk maradéktalanul hagyományos reflexeinkre. Artaud levelei ugyanis nem az életmű holdudvarán helyezkednek el, szerepük semmiképp nem merül ki abban, hogy megfelelő életrajzi hátteret, intellektuális csemegét szolgáltassanak az "avatott" olvasó vagy irodalomtörténész számára. A most megjelent Rodezi levelek a huszonnyolc kötetes Gallimard-féle életműkiadás 10. és 11. kötetéből készült válogatás - és az összkiadás nagyobb részét már eleve a levelek és jegyzetfüzetek teszik ki. Tehát e sajátosan szerveződő életművön belül a feljegyzéseknek és leveleknek egészen kitüntetett szerepük van, nem pusztán adalékai, hanem valós helyszínei az önmagán végzett élveboncolásnak. Vagyis az olvasónak azt kell mindenekelőtt elfogadnia, amit Alain Jouffroy mond: Artaud-t nem tekinthetjük pusztán írónak, költőnek, színésznek, rendezőnek vagy teoretikusnak, hanem sokkal inkább olyan embernek, aki megkísérelt kiszabadulni, megszökni a definíciókból, és akivel szemben maga a társadalom a legnagyobb ellenállást mutatta, a legnagyobb süketséget, és a lehető legkeményebb elnyomást.
Gyakran felidézett irodalomtörténeti tény, hogy Artaud írói élete 1923-ban kezdődik, amikor verseket küld a Nouvelle Revue Francaise-nek. Verseit a nagy presztízsű lap nem közli ugyan, de Jacques Riviére szerkesztő felfigyel a furcsa szövegek szerzőjére, s végül levelezésük publikálásának ötletével áll elő. Már akkor világos, hogy Artaud-t nem az irodalom érdekli, s irodalmi tevékenységét lényegében azzal indítja, hogy eltörli a hagyományos értelemben vett "mű(alkotás)" fogalmát. A Nouvelle Revue Francaise elutasítása csak meggyorsítja a klaszszikus értelemben vett irodalomtól való elszakadását, és segíti a helyzet tisztázásában: "Amikor mások művekkel állnak elő, én nem szeretnék egyebet, mint megmutatni a lelkemet" - írja, vagy 1924 májusában Jacques Riviére-nek: "Szeretném magam megmutatni olyannak, amilyen vagyok: nem-létezésemben és gyökértelenségemben." Amit pedig Artaud feltárulkozása nyomán látnunk kell, nem más, mint a betegség, a lélek hasadása, orvosi értelemben is diagnosztizálható a skizofrénia. Már a L'Ombilic des Limbes bevezetőjében azt írja: "Olyan Könyvet szeretnék csinálni, ami zavarja az embereket, ami olyan, mint egy nyitott ajtó, és ami oda vezeti őket, ahova soha nem terveztek menni, s ami egyszerűen a valóságra nyílik." Ezért áldozza fel az irodalmat mint írott szöveget, s veti el a szöveg diktatúráját - és lényegében ugyanezt teszi a színházban is, amikor valamiféle következetes szigor jegyében szakít mind a reprezentáció elvével, mind a pszichológiai értelmezés kínálta "könnyebb" úttal, mind pedig a néző kívülállásának elfogadásával. Artaud valójában ki akar gyógyítani bennünket abból a lelki betegségből, amelyben a magát fogalmakkal körülvevő ember szenved, s éppen emiatt számára a költészet olyan mértékben nyer értelmet, amennyiben úgy jelenik meg, mint nem-költészet, az irodalom pedig mint nem-irodalom.
Talán érdemes mindezzel tisztában lennünk, amikor kézbe vesszük a Rodezi levelek magyar kiadását, hiszen a levelek intimitása és személyessége mögött, a betegség esendősége mögött annak erős szándéka áll, hogy a szöveg érzékennyé tegye az olvasót. Olyan érzéseket és gondolatokat akar felfedni, amelyeket a kultúra és annak intézményrendszere ugyanúgy fékez meg, zár el, mint ahogy a pszichiátria a társadalom zavartalan működése szempontjából veszélyesnek ítélt személyeket. Mindennek érvényes kimondására azonban csak olyan ember képes, akit nem valamiféle filantrópia vagy szánalom vezérel, aki nem a kívüllét biztonságából beszél, hanem ott van azon az oldalon, s képes beszámolni arról, aminek ekként vált részesévé. Artaud nyelvében nem egyszerűen megtalálhatók, hanem "inkorporálódtak" a skizofrénia, a delírium és a paranoia szimptómái. Ehhez kapcsolódik még a sokat vitatott elektrosokk-kezelések hatása, amelyek minden bizonnyal hozzájárultak mind a test, mind a psziché fragmentálódásához. Innen érthető Deleuze mondata: "Artaud a pszichiátria darabokra törése, és éppen azért, mert skizofrén volt, nem pedig azért, mert nem."
Visszatoloncolás és visszatalálás
A Rodezi levelek külön érdekessége, hogy Artaud keletkezésük alatt élte át katolikus hitre térését, majd kiábrándulását, s a levelek e folyamatot is igen részletesen dokumentálják. Az előszó így foglalja össze a történetet: "Történetünk hőse 1937 augusztusában egy Írország felé induló hajóra száll, kezében egy bottal, amelyet Szent Patrik botjának vél, és amelyet vissza kíván adni az ír népnek. Egy hónappal később azonban, Dublinban, összetűzésbe keveredik a hatóságokkal. Az eset végén letartóztatják, egy hétre bebörtönzik, majd visszatoloncolják Franciaországba, ahol Le Havre kikötőjében már a francia rendőrség fogadja. Innen viszik el a roueni elmegyógyintézetbe (Quatre-Mares). Ezt követően, előbb 1938 áprilisában a párizsi Sainte-Anne, majd 1939 februárjában a Párizs külvárosában található Ville-Évrard elmegyógyintézetébe kerül. Érdekes megjegyezni, hogy e zaklatott időszak alatt jelenik meg Artaud főműve, A színház és hasonmás. (...) A színház nagy prófétája pedig mindeközben, szinte teljesen elfeledve és ismeretlenül, a világtól elzárva Ville-Évrard-ban él, közel négy éven át. Az írországi incidenst követően tehát öt és fél év telik el, míg Artaud megérkezik útjának legfontosabb állomására: Rodezbe. (...) A kezelt állapotában már néhány hónap eltelte után lassú javulás figyelhető meg, de továbbra is állandó küzdelmet folytat az őt kínzó démonok ellen. (...) Artaud rodezi tartózkodásának egyik legváratlanabb fordulata Artaud megtérése, vagy ahogy ő fogalmaz, Istenhez való visszatalálása. Artaud korábbi életrajzának ismeretében ugyanakkor azt is beláthatjuk, hogy egész életét végigkíséri egyfajta lappangó 'vallási mánia'." "Ugyanakkor ez az új jámborság és áhítatosság mintha csak Artaud belső rettegéseinek és szorongásainak elfojtását szolgálná. Barátai arról is beszámolnak, hogy amikor nagy ritkán bekísérik a templomba, Artaud színpadiasan a földre veti magát, és karjait széttárva, egész testével keresztalakot formáz. (...) Vallási megszállottsága során mindennap gyón és áldozik, mintha előre érezné, hogy váratlanul visszanyert hite ugyanilyen váratlanul el is hagyja. Ez hamarosan bekövetkezik: az 1945 után vezetett Rodezi füzetek (melyek valóban kisiskolás jegyzetfüzetek) már tele vannak blaszfém kijelentésekkel, istengyalázásokkal."
A kötet egyik legmegrázóbb levelében így fogalmaz: "Egy olyan életnek a sűrűjében látom magamat, amely már csak szimulakrum, ahol az emberek ugyanazokat az üres szólamokat szajkózzák a szeretetről, a nagylelkűségről, a jóságról és az irgalmasságról, holott belül tisztátalanok, és benső életükben úgy viselkednek, akár a disznók. - Nincs többé művészet, nincs irodalom, nincs színház és nincs költészet, csak háború és éhség van mindenütt." Hamar kiderül, hogy Artaud meghatározó élménye a tisztátalanság, ami erősen kötődik a nemiséghez és a szexualitáshoz. Ugyanebben a levélben néhány sorral később ezt írja: "Mert az emberek folyton rosszat tesznek, a rossz pedig a nemi tisztátalanságot jelenti. Nem akarták megérteni, hogy az önmagában való nemiség a rossz. - Ebből a nemiséggel fertőzött világból Isten kivonta a lelkét, és egyedül maradtunk testünkkel, ami, ahogy említettem, démon!" Artaud testellenessége erősen gnosztikus vonásokat mutat, és már az imént idézett rövid részlet alapján sem nehéz felfedeznünk, hogy test és lélek radikális dualizmusa Artaud-nál is az istenség tragikus hasadására épül, amely a lelket a test és világ anyagi börtönébe száműzöttként értelmezi, saját helyzetét pedig állandó választáskényszerként éli meg.
Éppen emiatt szinte logikus, hogy amikor látja: a vágyott tisztaság elérése, a szexus elvesztése lehetetlen - már-már azt mondhatnánk, bosszúból -, "átáll" a másik oldalra. "Azért A tiszta Abélard a legjobb írásom, mert ebben van a legtöbb romlottság, és mert valószínűleg ennél explicitebben züllött szöveg még soha nem született. Megírásában az erotikus tudattalannak minden tartaléka, valamint a szaporodás - Istenhez hűtlen - összes ereje a segítségemre volt. - Aki a Sátánt választja, a választás mértékétől függően, egy ideig uralkodni fog ezen a földön, amely nem Istentől, hanem a Sátántól való."
A helyzet azonban mégsem ilyen egyszerű, mert az is nyilvánvaló, hogy Artaud kezdettől fogva küzd a gnózis ellen, amelyet a kereszténység talán legnagyobb kísértésének és félreértésének tekint. Jean-Louis Barrault-nak írt levelében - egy érdekes és kimunkált teológiai gondolatmenet részeként - kifejezetten említi a keresztény gnosztikus tanítás egyik legmarkánsabb, 3. századi megjelenését, a manicheizmust: "Nem, Antonin Artaud nem volt manicheus, ahogy azt Doktor Ferdiére elhitette magával, hiszen a manicheusok Isten Rossz Szellemtől való örök és egyképpen örök létezésében hisznek, de Isten, aki Jézus Krisztus, sohasem hitt a rossz szellem, sem a Gonosz létezésében, amely Isten színe előtt csak ürülékes és tűnő illúzió, és amely visszautasíttatik a Nemlétbe, hiszen csakis a Nemlétből való." A gondolatmenet azonban nem ér véget, hanem így folytatódik: "Antonin Artaud teste az a test, amelyet Isten kiválasztott, hogy belé alászálljon, amikor majd ő maga az eredendő bűntől és fogyatékosságtól megtisztított testté válik, hogy Antonin Artaud halála után végleg kiirtsa az Emberek Bűnét, amely teljes egészében ebben a testben gyűlt össze."
Megszállottság és megvetés
Mintha Artaud számára az lenne az igazi nagy kérdés, hogy van-e bármiféle értelme az ő szenvedésének, s az, ami vele történik, válhat-e teológiai - vagy mitológiai - értelemben helyettesítő szenvedéssé, halála pedig helyettesítő halállá. A gnózis lényegében nyelvet ad a világ (és a psziché) hasadásként való értelmezéséhez, s Artaud e hasadásos állapot megszűnését csak úgy képes elfogadni, hogy az egyik oldal - Isten vagy a Sátán - legyőzi a másikat. Az imént idézett szövegből is világos, hogy önmagát is feláldozná, csak hogy a feszültség megszűnjön. Feladatát és küldetését evidens módon a "vagy-vagy" eldöntéseként értelmezi. "Hatévnyi elzárás és a Gonosz elleni okkult foglalkozás után tudni akarom végre - írja 1943 májusában -, hogy a Világ hova jutott, hogy Isten vagy a Sátán mellett döntött." (36.) Daniéle André-Carraz egyenesen Artaud Istentől való "megszállottságáról" beszél, amely összekapcsolódik valamiféle anyakereséssel, és azzal a képzettel, hogy ez a vágy a halálba űzi az embert.
Artaud, akit a kereszténységben minden bizonnyal annak elvi nem-vallás jellege vonzott, és aztán gyakorlati intézményesülése és fogalmivá válása taszított, saját megtérésének ellenpontjaként hihetetlen indulattal emlegeti Paul Claudelt, akinek legendás konverziója a párizsi Notre-Dame karácsonyi vesperásán szüntelen irritációként idéződik fel előtte: "Elszavaltam néhány részletet Paul Claudel Délfordulójából, és nem győzöm mostanában eléggé megvetni ezt az aljas firkászt, aki jogtalanul bitorolja helyét." Később ugyanebben a levélben csak úgy emlegeti Claudelt, mint "gonosz semmirekellőt", "az egyház dögletes kis tacskóját". Claudel megtérése hatvan év távlatából minden bizonnyal könnyen összemosódik azzal az ultramontán fordulattal, amely az 1870-es években következik be a francia katolicizmusban, s amelynek egyik legmarkánsabb kifejezőjévé éppen a párizsi művésznegyedben, a Montmartre-on épített Sacré-Ccur templom vált. Claudel mind költészetével, mind színházi munkáival egyaránt és maradéktalanul elfogadja a fogalmiságot és az intézményesülést, amely ellen - Artaud szerint - lázadni alapvető feladat lett volna. Innen hát a viszolygás, amely egyre kevésbé lát a kereszténységben lehetőséget a radikális újragondolásra.
Artaud Isten és a Sátán küzdelmének terét egyre inkább saját testébe helyezi, s miközben a létezés értelmének megtalálását egyik vagy másik fél győzelméhez köti, a konkrét fizikai tapasztalat - a "valóság" nevében - nem képes elfogadni egyikük evidens felülkerekedését sem. Claudel megtérése csak azon az áron képzelhető el számára, ha feltételezi róla, hogy kizárja (vagy legalábbis figyelmen kívül hagyja, zárójelbe teszi) az emberi tapasztalat egy markáns és jelentős szeletét. Talán a legvilágosabban akkor fogalmaz, amikor ezt írja: "Nem vagyok álszent, sem erénycsősz, sem Beavatott, amikor az énről beszélek, hanem saját, halálra kínzott áldozata a sötétségnek, amelybe a végzet taszított." Nem beszélhetünk a belső élet realitástól való elszakadásáról, hiszen - ahogy Deleuze felhívja rá a figyelmet - aki megszólal, szinte az elviselhetetlenségig közel van a valósághoz.
Mindenesetre a Rodezi levelek magyar nyelvű válogatása bepillantást enged ennek a rendkívüli életnek és testnek a működésébe, amely ennyi idő távlatából is képes megrettenteni vízióival és elkápráztatni a gondolatok kegyetlen lucidusságával. A könyv jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy egyrészt alapvetően - a betegség jegyében - értelmezi újra mind az emberi test, mind az irodalmi (művészeti) alkotás mibenlétét, másrészt az életmű utolsó, talán egyik legérdekesebb és legintenzívebb szakaszából kínál gazdag összegzést.
Ekkora anyag esetén soha nincs könnyű dolga a válogatást összeállító szerkesztőnek, hiszen óhatatlanul is könnyen számon kérhetik rajta egyik vagy másik fontosnak ítélt szövegnek a hiányát. Darida Veronika összeállítása - vállaltan - szinte csak a jéghegy csúcsát mutatja meg, de lényegében minden kérdést, felvetést szóhoz juttat, amelyet a Rodezi levelekkel kapcsolatban általában meg szokás említeni. Informatív és érdekes bevezetője pedig nagyban segíti az eligazodást. Az olvasó elégedettségéhez azonban nem kis mértékben hozzájárul Szabó Marcell fordítása is, amely nagyvonalúan és elegánsan oldja meg azokat a problémákat, amelyek éppen az eredeti szöveg töredékességéből és nemegyszer filológiailag is nehezen felfejthető sajátos stílusából adódnak. A fordítás hitelesen közvetíti azt a szándékot, amely Artaud alapvető törekvése volt: hogy mágikus erővel ruházza fel a beszélt nyelvet, s visszaadja a szavak vitalitását. A magyar kötet külön értéke és önmagában is fontos esemény két prózaverse - A betegek és az orvosok, Az emberi arc - magyar megjelenése.
